Az elmondottakban vázoltuk az európai társadalmaknak szociális és gazdasági zűrzavarát s az osztályharcnak rohamos visszatérését az érdeklődésnek az előterébe, mielőtt beszámoltunk volna a világ ügyeinek rendezéséről, mely a párisi békekonferencia körül összpontosult, mert mindenkinek az a gyötrődő és tépelődő helyzete, mely csak a keresetnek, áraknak, munkaalkalomnak és más hasonlóknak egyéni jellegű problémáival törődött, nagyon sokat megmagyaráz abból a fásult hangulatból, amelyben a konferencia nekifogott az előtte levő nagy feladatnak.

A konferenciának a története igen nagy mértékben egy embernek, azon emberek egyikének a szerepe körül fordul meg, akit a véletlen vagy a személyes tulajdonság típus gyanánt kijelöl, hogy megkönnyítsék a történetírónak a feladatát. A történelem tanulmányozásának során mindenki tapasztalhatta, hogy nagyon hasznos, ha a figyelmét erősebben szögezi bizonyos egyénekre, mint például Buddha, Nagy Sándor, Yuan Csuang, II. Frigyes császár, V. Károly és Napoleon és az ő visszasugárzásukban világítja meg azt a kort, amelyben éltek. A nagy háborúnak a befejezését legkönnyebben az amerikai elnöknek, Wilsonnak a világ reménységében és szemléletében döntő jelentőségre való emelkedésével s e döntő jelentőség igazolására való képtelenségével lehet szemlélhetővé tenni.

Előzőleg Wilson elnök (szül. 1856) kiváló tanulmányozója és tanára volt a történelemnek, közjognak és általában a politikai tudományoknak. Különböző tanszékeken működött és elnöke volt a princetoni egyetemnek New-Yerseyben. Egész sor könyv szerzett neki tekintélyt, de ezek a könyvek azt mutatják, hogy majdnem kizárólag az amerikai történelemre és amerikai politikára irányozta a figyelmét. Nincs nyoma, hogy élete folyamán bármikor általánosságban tanulmányozta volna a világnak a sajátosan és különlegesen amerikai viszonyokon kívül eső ügyeit. Mentalitás szempontjából teljesen új típus volt a történelemben, aki nem törődött a régebbi dolgokkal, de nem is nagyon ismerte azokat, melyekből ez az új világ származott. Visszavonult az akadémiai élettől és demokrata programmal megválasztották New-Yersey kormányzójának 1910-ben. 1913-ban a demokraták őt jelölték az elnökségre s a Roosevelt volt elnök és Taft elnök közötti heves harc következtében, amely megosztotta az uralkodó republikánus pártot, elnöke lett az Egyesült-Államoknak.

Úgy látszott, hogy az 1914 augusztusi események Wilson elnököt legtöbb honfitársához hasonlóan, meglepetésszerűen érték. Azt látjuk, hogy augusztus 3-án táviratilag felajánlotta közvetítői szolgálatait. Azután egyideig ő és Amerika szemlélői voltak a küzdelemnek. Eleinte úgy látszott, hogy sem az amerikai nép, sem pedig az elnöke, nem értik tisztán és alapjában véve ezt a régóta készülődött katasztrófát. Százados hagyományuk volt, hogy nem törődtek az ó-világnak a problémáival s ezen egykönnyen nem lehetett változtatni. A német udvarnak imperialisztikus dölyfössége s a német katonai hatóságoknak a melodramatikus «rettenetesség» iránti ostoba hajlandóságuk, Belgium megtámadása, az ottani kíméletlenségek, a mérges gázok használata és a búvárhajóharc által előidézett károk, a háború folyamán növekvő ellenséges hangulatot teremtettek az Egyesült-Államokban Németország irányában, de a politikai önmegtartóztatásnak a hagyománya és az a mélyen gyökerező meggyőződés, hogy Amerika politikai erkölcse felette áll az európai összeütközéseknek, visszatartotta az elnököt a cselekvő beavatkozástól. Fenkölt hangot kezdett használni. Kijelentette, hogy nem tudja megítélni a nagy háború okait és igazságát. Nagyrészt e tökéletesen békés magatartása biztosította másodszori elnökké választását. A világot azonban nem lehet megjavítani, ha ítélkezés nélkül helytelenítő kifejezéssel nézzük azokat, akik rosszat cselekszenek. 1916 vége felé a németek azt merték hinni, hogy az Egyesült-Államok semmi körülmények között sem avatkoznak bele a küzdelembe és 1917-ben megkezdték a korlátlan búvárhajó-harcot és az amerikai hajóknak figyelmeztetés nélküli elsülyesztését. Ez a nagyfokú esztelenség Wilson elnököt és az amerikai népet belesodorta a háborúba. Akaratuk ellenére belesodródtak abba is, hogy az ó-világhoz való viszonyukat a tiszta semlegességtől eltérő alapra helyezzék. A gondolkozásuk és hangulatuk nagyon gyorsan megváltozott. Beavatkoztak a háborúba a szövetségesek oldalán, anélkül, hogy velük bárminő megállapodást kötöttek volna. Beavatkoztak a háborúba a saját modern civilizációjuknak a nevében, hogy büntessenek és véget vessenek egy tűrhetetlen katonai és politikai helyzetnek.

Lassú és késedelmeskedő ítéletek gyakran a legjobb ítéletek. A jegyzékeknek egész sorozatában, melyek túlságosan hosszúak ahhoz, hogy e helyütt idézhetnők őket, Wilson elnök valósággal hangosan gondolkodva az egész emberiségnek a füle hallatára, igyekezett megállapítani a lényegbevágó különbségeket az amerikai állam és az ó-világ nagyhatalmai között. E különbségeknek a kifejlődését nem lehet egykönnyen nyomon követni és kifejezésre juttatni. Wilson a nemzetközi viszonyoknak olyan felfogását fejtette ki, mely evangéliumszerüleg, egy jobb világ reménye gyanánt hatott az egész nyugati féltekére. Nem lesznek titkos szerződések, a «nemzetek» maguk intézik a sorsukat, meg kell szünni a támadó katonai fellépéseknek és a tengeri utakat szabaddá kell tenni az egész emberiség számára. Az amerikai gondolkozásnak ezek a közhelyei minden becsületes embernek ezek a titkos vágyai, nagy fényesség gyanánt világították be a gyűlölködő és harcban álló Európának az éjszakáját. Az emberek úgy érezték, hogy végre darabokra töredeznek a diplomáciának a cselszövényei és széthasadnak a nagyhatalmi politikának a függönyei. Ezúttal egy hatalmas új nemzetnek a tekintélyével és erejével a háttérben, nyilatkozott meg világosan az egész világ egyszerű embereinek a vágyódása.

Nyilvánvalóan szükség volt valamely mindenen felül álló kormányzati szervezetre, amely közös jogot teremt az egész világ számára és biztosítja az emberi összeköttetésnek ezeket a széles és liberális általánosításait. Az emberi lelkekben egész sora kóválygott a terveknek, amelyek ezt a célt voltak hivatva szolgálni. Különösen volt egy mozgalom, amely valami világszövetséget, a «nemzetek szövetségét» tűzte ki maga elé. Az amerikai elnök kisajátította ezt a kifejezést és meg akarta valósítani. Kijelentette, hogy a német imperializmus megdöntésével teremtett békének egyik lényeges feltétele ennek a szövetségi szervnek a létrehozása. A nemzetek szövetségét végső felebbezési bíróságnak szánta a nemzetközi ügyekben. Ennek kellett lenni a béke igazi biztosítékának. Ezzel ismét óriási visszhangot váltott ki.

Wilson elnök egy új kornak volt az igehirdetője. A háború alatt, sőt még utána is, amennyiben az óvilágot illeti, rövid ideig megtartotta ezt az emelkedett helyzetét. De Amerikában, ahol jobban ismerték őt, kételyek nyilvánultak meg. És most, a később történtek utólagos bölcseségével, mi is megértjük ezeket a kételyeket. Amerikában, egy századot meghaladó különállásnak és biztonságnak az ideje alatt a politikai gondolkozásnak új ideáljai és formulái fejlődtek ki, anélkül, hogy igazán tudatában lettek volna, hogy szorongattatás és veszély idejében ezeket az ideálokat és formulákat szenvedélyesen meg is kell védelmezni. Az amerikai társadalom számára sok minden közhely volt, ami a még régi politikai bonyodalmakkal küzködő óvilág szemében megmentő evangéliumnak tetszett. Wilson elnök csak a saját népének és országának azon a liberális hagyományon alapuló felfogását és viszonyait tükröztette vissza, amely először angol nyelven jutott teljes kifejezésre; de Európa és Ázsia számára a történelem folyamán első ízben gondolt el és mondott ki eddigelé ki nem fejezett és titkos dolgokat. Így keletkezhetett a nagy félreértés a személye körül.

Wilson esetében a politikai tudományoknak egy nagyon tehetséges és sikerekben gazdag tanárával van dolgunk, aki nem érzékelte fel teljesen, hogy mivel tartozik a kortársainak s annak az irodalmi és politikai légkörnek, amelyben előző élete folyamán élt s aki elnökké történt újólagos megválasztása után politikai vezér helyett rohamosan messiást kezdett játszani. Sorozatos jegyzékei a világ politikai helyzetének a tényezőit elemezték. Mikor végül 1918 január 8-án a kongresszushoz intézett üzenetében nyilvánosságra hozta a tizennégy pontot, mint az amerikai béketörekvések végleges kifejezését, a bennük megnyilatkozó szellem különbnek bizonyult, mint a megszövegezésük és tárgyi beállításuk.

Minthogy azonban a tizennégy pont mindenesetre új korszakot jelent az emberi ügyek történetében és minthogy az volt az általános hiedelem, hogy ez határozza meg a fegyvereit letevő Németország szenvedéseinek és büntetésének mértékét, indokoltnak látszik, hogy néhány magyarázó szó kiséretében ismertessük őket.30)

I. Az első pont a leglényegesebb valamennyi között. Összefoglalja és megszünteti a nagyhatalmi rendszernek alapvető bajait. Követelésként állítja fel: «Minden béketárgyalásnak nyilvánosnak kell lenni; nem lehetnek többé bárminemű titkos megállapodások s a diplomáciának őszintén és a nyilvánosság szemeláttára kell az ügyeket intézni».

II. «A tengeri hajózás teljes szabadsága, a területi vizeket kivéve, úgy béke, mint háború idején. Egészben vagy részben csak az olyan tengerek zárhatók el, amelyek nemzetközi határozat alapján, nemzetközi megegyezésnek a biztosítása érdekében, mindenki számára el vannak zárva».

III. «Amennyiben lehetséges, minden gazdasági korlátozásnak a megszüntetése s a kereskedelmi feltételek egyenlőségének a biztosítása, mindazon nemzetek számára, melyek a békét akarják és annak a fenntartására egyesülnek.»

IV. «Megfelelő, kölcsönös biztosítékok nyujtása, hogy a nemzetek fegyverkezései a belső béke biztosításának megfelelő, legalacsonyabb mértékre szállíttatnak le.»

Ez a négy pont általános jelentőségű és remekül van is kifejezve. A II. pont azonban elégtelen. Miért kell csupán a tengeri utak szabadságát biztosítani? Mi van a légi utakkal háromezer láb magasságon felül? Ha például Svájc, Olaszország és Németország harcban állanak egymással, miért legyen joguk ezeknek az országoknak, hogy a békés népeknek átmeneti közlekedését meggátolják Franciaország és Konstantinápoly között, a levegőben és a földön egyaránt?

A négy pont után a tizennégy pont a különleges viszonyoknak a vizsgálatába bocsájtkozik, amire egyetlen általános kijelentés elégséges lett volna.

Az V. pont a következőkről intézkedik: «Őszinte és teljesen pártatlan rendezése az összes gyarmati viszályoknak, azon a szilárd alapon, hogy a szuverénitásnak idevágó kérdéseiben a lakosság érdekeinek ugyanolyan súlyt kell tulajdonítani, mint a kormány jogainak, amelynek jogosultsága megállapítandó»… Ez a kitétel reménytelenül bizonytalan. Mi értendő például jogosultság és jogcím alatt? Hiányzik a meghatározás és a követendő elv.

A napirenden levő események részleteibe való lesiklás nyilatkozik meg a következő nyolc pontban is, melyek világosan elárulják, hogy milyen korlátolt és esetleges volt az elnöknek a felfogása az európai ügyekről.

A VI. pont általánosságban az üzenet időpontjában még a németek által megszállott orosz területek kiürítését követeli és szintén közelebbről meg nem határozott «támogatást» kíván az orosz nép számára.

VII. Belgium kiürítése és helyreállítása.

VIII. Minden francia terület kiürítése és helyreállítása és annak az igazságtalanságnak, melyet Poroszország Franciaországnak Elzász-Lotharingia ügyében okozott, a «jóvátétele».

IX. Az olasz határ kiigazítása a nemzetiségi elv alapján.

X. «Önkormányzat biztosítása» az osztrák-magyar monarchia leigázott nemzeteinek.

XI. A Balkán kiürítendő, Szerbiának út biztosítandó a tengerhez s a balkáni államok függetlensége biztosítandó.

XII. Törökország nem török népei számára «az életnek feltétlen biztossága és autonom fejlődésüknek zavartalan lehetősége» biztosítandó. A Dardanellák nemzetközi ellenőrzés alá helyezendők s az ottomán szuverénitás csak a törökök által lakott területekre korlátozandó.

XIII. Lengyelország a független államok sorába emelendő.

Végül a XIV. pont a részletkérdésekkel való pepecselésből ismét a nagy megnyilatkozások színvonalára emelkedik. «A nagy és kis államok politikai és területi függetlenségének kölcsönös biztosítása érdekében, a nemzeteknek világos szerződési szabályok szerinti szövetsége állítandó fel».

A tizennégy pont nagyjából ezt tartalmazza. Wilsonnak e korszakalkotó üzenete után tett egyes kijelentései azonban sokkal messzebb és sokkal magasabbra szárnyalnak, mint ezek az első megállapítások. 1918 szeptember 27-én New-Yorkban tett egyes nagyon fontos kijelentéseket:

«Úgy vélem, hogy a nemzetek szövetségének megalkotása s céljainak világos körvonalozása, kell, hogy részét, sőt bizonyos tekintetben a legfontosabb részét képezzék a békeszerződésnek. Most nem lehet megalakítani. Ha most alakíttatnék meg, csak a szövetséges nemzeteknek új szövetsége volna a közös ellenséggel szemben…

Ezek az általános kifejezések azonban még nem tárják fel a dolognak a lényegét. Bizonyos részletekre még szükség van, nehogy elméleti tételnek, hanem inkább gyakorlati programnak hangozzanak. Vannak még bizonyos részletek s ezeket annál nagyobb bizakodással jelölhetem meg, mert azokat felelősségem tudatában kormányom békekötelezettségeinek értelmezése gyanánt állapíthatom meg.

Elsősorban pártatlan igazságnak kell uralkodni, melynek nem szabad különbséget tenni olyanok között, akikkel szemben szivesen és akikkel szemben nem szivesen gyakorolnánk az igazságot. Olyan igazságnak kell uralkodni, mely nem ismer kedvezményezetteket és nem ismer az összes népek jogán kívül más mértéket.

Másodsorban egy népnek vagy egy népcsoportnak semmiféle olyan külön érdeke, amely valamennyinek a közös érdekével össze nem egyeztethető, nem szolgálhat a békeszerződés bármely pontjának alapjául.

Harmadsorban a nemzetek szövetségének általános és mindenkire kiterjedő családjában nem lehetnek külön szövetségek, külön szerződések és külön megállapodások.

Negyedszer, a részleteket illetőleg a szövetség keretén belül nem lehetnek önző gazdasági összejátszások és a gazdasági bojkottnak vagy kizárásnak semmiféle formája nem alkalmazható, csupán, ha maga a nemzetek szövetsége, mint a gazdasági büntető hatalomnak a birtokosa, a fegyelmezésnek és az ellenőrzésnek eszköze gyanánt nem rendeli el.

Ötödször mindennemű nemzetközi megállapodások és szerződések egész terjedelmükben az egész világnak köztudomására hozandók…

Engedjék meg nekem, hogy ugyanabban a mondatban, amelyben kijelentem, hogy az Egyesült-Államok egyes népekkel nem hajlandók külön megegyezéseket és megállapodásokat kötni, kijelentsem azt is, hogy az Egyesült-Államok hajlandók az általános szerződések és megállapodások megtartásáért, melyeken a jövőben a békének nyugodni kell, a felelősségből a reájuk eső részt teljesen elvállalni.

Washingtonnak a «gúzsbakötő szövetségek» (entangling alliances) elleni intését még ma is teljes megértéssel és követésére kész akarattal olvastuk. De csak külön és korlátozott terjedelmű szövetségek kötöznek gúzsba. És mi felismerjük és elvállaljuk az új időnek a kötelességét, melyben szabad egy olyan általános szövetséget remélnünk, amely elkerüli a lekötöttségeket és a világnak a levegőjét megtisztítja a közös megértés és a közös jog megtartása számára.»

Ez a tizennégy pont és későbbi jelentős pótlásai világszerte rendkívüli fogadtatásban részesültek. Megvolt a béke lehetősége a józan emberek számára mindenfelé, melyet egyformán elfogadhatnak tisztességes és becsületes németek, oroszok, valamint tisztességes és becsületes franciák, angolok és belgák; néhány hónapon keresztül az egész világot a Wilsonba vetett hit ragyogta be. Ha csakugyan ezt lehetett volna 1919-ben az ügyek rendezésének alapjául megtenni, új és reményteljesebb korszak nyilt volna meg az emberiség életében.

De meg kell vallanunk, hogy nem ez történt. Wilsont bizonyos szűk látkörűség és az önhittségnek bizonyos gyanúja vette körül; az Egyesült-Államok népének abban a nemzedékében, melynek számára ez a nagy alkalom kínálkozott, – biztonságban született s gazdagságban és amennyire a története terjed, tudatlanságban felnövekedett és az Európát megkomolyító tragikus eseményektől távolálló nemzedék lévén, – bizonyos felületesség és lelki könnyelműség volt tapasztalható. Nem mintha az amerikai nép természeténél fogva és szükségszerűleg felületes volna, hanem őket sohasem bántotta erősebben a gondolat, hogy van a magukénál is nagyobb emberi társadalom. A lelki és nem az erkölcsi tényezők okozták náluk ezt a felületességet. Az egyik oldalon volt az új világnak ez az új népe a békének és az egész világra kiterjedő igazságnak új, nemesebb és szebb gondolataival, a másik oldalon a nagyhatalmi rendszernek régi, elkeseredett bonyodalmakban leledző népeit; az előbbi nyers és majdnem gyermekies volt óriási tapasztalatlanságában, az utóbbiak tapasztaltak, gyűlölködők és makacsok. Az új korszak e nyers idealista fiatalságának összeütközését a régi idők tapasztalt érettségével, évekkel ezelőtt a nagy regényíró, Henry James, Daisy Miller című nagyon jellegzetes történetében tárgyalta. Egy becsületes, bizakodó, széplelkű, de gyanakvás nélküli, őszinte hajlamú amerikai lánynak a megható története, aki kellemes napokat akar tölteni Európában s rohamosan a rosszba bonyolódik és sülyed és végül a régi világ zűrzavaros bonyodalmai és makacs korlátozottságai a megváltó halálba sodorják. Ennek a tárgynak ezer változata van a való életben, ezrével vannak ilyen transatlanti tragédiák s Wilson elnöknek a története csak egy a sok között. De ha a régi ragály megfertőzte is az új dolgot, nem szabad feltételeznünk, hogy ez az újnak a sorsát véglegesen meg is pecsételte.

Alig hihető, hogy tévedéseknek kitett emberi lény, aki rettenetesen nehéz körülmények között nyilvánvalóan a legjobbat akarta, valaha is ki lett volna téve Wilson elnökhöz hasonló kicsinyes, kutató és könyörtelen bírálatnak. Hibáztatják és úgy látszik, hogy jogosan hibáztatják, hogy a háborút és a megkezdődő béketárgyalásokat teljesen pártpolitikai alapokon vezette. Ő megmaradt az amerikai demokrata-pártot képviselő elnöknek, mikor a körülmények úgy alakultak, hogy az emberiség egyetemes érdekeinek legyen a képviselője. Meg sem kisérlette, hogy egy időre túltegye magát a pártszempontokon és hogy megkisértse az együttműködést olyan nagy amerikai vezéremberekkel, mint Roosevelt és Taft volt elnökök és a hozzájuk hasonlók. Nem használta ki teljesen az Egyesült-Államoknak óriási erkölcsi és szellemi erőforrásait; az egész ügyet nagyon személyi módon kezelte és tisztán közvetlen hozzátartozóival vette körül magát. Még nagyobb tévedése volt, hogy személyesen jött el a békekonferenciára. Csaknem minden hozzáértő bírálója abban a véleményben van, hogy Amerikában kellett volna maradnia és Amerikát megszemélyesítve, csak néha kellett volna megszólalnia, ahogy egy nemzet beszél. A háborúnak az utolsó éveiben valósággal példátlan helyzete volt az egész világban.

Dillon a következőket írja:31) «Európa, mikor az elnök a partjára lépett, olyan volt, mint a fazekas alkotó keze számára kész agyag. Soha azelőtt a nemzetekben nem volt ekkora hajlandóság, hogy kövessék azt a Mózest, aki elvezeti őket az igéret földjére, ahol nincsenek háborúk és ismeretlenek a blokádok. Gondolkozásukban úgy élt, hogy ő lesz a hivatott vezető. Franciaországban az emberek félő tisztelettel és rajongással hajlottak meg előtte. Munkásvezérek mondották nekem Párisban, hogy örömtől könnyeztek a jelenlétében és hogy bajtársaik tüzön-vizen készek lettek volna keresztülmenni, hogy nemes terveit megvalósítani segítsék. A neve égi harsona volt Olaszország munkásosztályai előtt, melynek zengésére megujúl a föld. A németek mentő horgonyt láttak az emberi tanításában. A félelemnélküli Muehlon kijelentette: «Ha Wilson elnök üzenetet küldene a németeknek és szigorú ítéletet róna rájuk, lemondóan és ellentmondás nélkül alávetnék magukat és munkához látnának.» Németausztriában a megváltónak a híre környékezte s nevének a puszta említése balzsamot jelentett a szenvedőkre s a bánatnak a megszünését a sinylődőkre…»

Ilyen volt a hallgatóságnak a túlzott várakozása, mely előtt Wilson személyesen akart bemutatkozni. 1918 decemberében a George Washington fedélzetén érkezett meg Franciaországba.

Magával hozta a feleségét. Olyasvalami, ami kétségtelenül tökéletesen természetes és rendjén való dolognak tetszik minden amerikai előtt. Amerika képviselői közül sokan szintén magukkal hozták a feleségüket. Ezek a hölgyek szerencsétlen módon saját társaságuknak a légkörét, sőt az utazó-turistáknak a légkörét vitték bele a világ ügyeinek a rendezésébe. A szállítási eszközök nagyon szűkösek voltak, a legtöbbjük azonban kiváltságos mivoltának ragyogó légkörében érkezett Európába. Úgy jöttek, mintha szórakozni jöttek volna. Azt mondták róluk, hogy Európát szokatlanul érdekes körülmények között akarják látni. Útközben meg akarták látogatni Chestert, Warwickot vagy Windsort, mert máskor esetleg nem nyílik ismét alkalmuk e híres helyeknek a meglátogatására. Fontos tárgyalásokat félbeszakítottak, valamely régi históriai kastély meglátogatásának a kedvéért. Kicsinyesnek tünhetik fel ilyesminek a felemlítése a nagy katasztrófának a történetében, de az ilyen aprólékos emberi dolgok vitték bele az eredménytelenségnek a miazmáját az 1919. évi békekonferenciába. Nagyon rövid idő alatt mindenki rájött, hogy Wilson nem az emberiségnek a reménysége, hanem megelégedett turista, akit feleségével együtt a képes lapok mosolyogva mutatnak be koronás fők csoportjában és más irigylésreméltó társaságban… Miután ez megtörtént, utólag nagyon könnyű bölcsnek lenni és megállapítani, hogy neki nem kellett volna átjönni Európába.

Az emberek, akikkel legtöbbet kellett tárgyalni neki, mint például Clemenceau, Lloyd George és Balfour, Sonnino és Orlando, az övétől nagyon eltérő történelmi hagyományokban nevelkedtek fel. Egy tekintetben azonban hasonlítottak hozzá és számíthattak a rokonszenvére. Ők is pártpolitikusok voltak, akik országukat a háború ideje alatt vezették. Hozzá hasonlóan ezek is elmulasztották az alkalom megragadását, hogy az ügyek rendezésébe hivatottabb embereket is belevonjanak. «Tisztára ujoncok voltak a nemzetközi ügyekben. A földrajz, néprajz, lélektan és politikai történelem lepecsételt könyv volt a számukra. Akárcsak a louvaini egyetem rektora, aki midőn a görög nyelv tudása nélkül az élére került ennek az intézménynek, azt mondotta Oliver Goldsmithnek, hogy nem látja be a tanításának a szükségességét, az államoknak ezek a vezető emberei is, miután saját országukban a legmagasabb polcra jutottak, úgy hogy alig konyítottak valamit a nemzetközi ügyekhez, nem fogták fel a hozzáértésnek a szükségességét, vagy mulasztásuk jóvátételének a lehetetlenségét, mikor már benne voltak az ügyekben…

Ami bennük hiányzott, azt ugyan nagyon lényegesen pótolni lehetett volna, ha segítőtársakul náluk arra szerencsésebb adományokkal bíró embereket választottak volna ki. De ők tudatosan a középszerűségeket válogatták maguk köré. A nagy szellemeknek jellemző vonásuk, hogy jól akarják kiszolgáltatni magukat, de a konferencia meghatalmazottait nem ez jellemezte. Messze a háttérben voltak közülök néhánynak hozzátartozója vagy alkalmi sugója, akiknek tanácsait meg szokták hallgatni, de legtöbb segítőtársuk, akik a világ szinpadának mesterséges fényében mozogtak, bátortalan volt és gerinctelen.

Mikor a főbb kormányoknak a fejei burkoltan azt a jogot követelték, hogy meghatalmazott képviselői legyenek az egész emberi nemnek és határtalan hatalommal ruháztassanak fel, érdemes megemlíteni, hogy e követelés ellen a népre támaszkodó sajtó erősen tiltakozott. A tömegek által olvasott ujságok kezdettől fogva tiltakoztak a miniszterelnökök diktátorsága ellen és csak Wilsonnal tettek kivételt…»32)

Részletezés helyett elég arra utalnunk, hogy a békekonferencia lassankint a tizek tanácsából a négyek tanácsává (Wilson, Clemenceau, Lloyd George és Orlando) zsugorodott össze s hogy a konferencia az emberiség jövőjének őszinte és nyilt megvitatásából mindinkább régi rendszerű diplomáciai összeesküvéssé alakult át. Nagyok és csodálatosak voltak a reménykedések, melyek Párisban összpontosultak. «A konferenciának a Párisa megszünt Franciaország fővárosa lenni. Nagy nemzetközi karavánszeráj lett belőle, mely az életnek és a nyüzsgésnek szokatlan jelenségeitől volt terhes, telve négy földrész fajainak, törzseinek és nyelveinek a képviselőivel, akik eljöttek, hogy figyeljék és várják a rejtelmes holnapot.

A szétfolyó képbe az ezeregy éjszaka hangulatát vitték bele a különös látogatók Mongolországból és Kurdisztánból, Koreából és Asszerbaidzsánból, Örményországból, Perzsiából és Hedzsászból, – utóbbiak patriárka-szakállal és hajlott sasorral, – mások a sivatagokról és oázisokról, Szamarkandból és Bokharából. Turbánok és fezek, cukorsüvegekhez hasonló kalapok, püspöki mitrákhoz hasonló fejfödők, az örök béke előestéjén az új államok hadsereg-embriói számára átalakított régi katonai egyenruhák, hófehér burnuszok, lebegő köpenyek s a régi római tógára emlékeztető festői öltözékek hozzájárultak a valószerűtlen álomvilág légkörének a megteremtéséhez abban a városban, ahol a legvisszataszítóbb valószerűségek voltak a napirend s az alkudozás tárgyai.

Ezekhez járultak a vagyon, a tudás s az ipari vállalkozás képviselői, az új erkölcsi rend magvetői, a gazdasági érdekképviseletek tagjai az Egyesült-Államokból, Nagybritanniából, Olaszországból, Lengyelországból, Oroszországból, Indiából és Japánból, a naftaipar és távoli szénbányák képviselői, zarándokok, fanatikusok és szélhámosok a szélrózsa minden irányából, valamennyi hitfelekezet papjai, minden tanítás hirdetői, akik tarka változatosságban keveredtek fejedelmekkel, tábornagyokkal, államférfiakkal, anarkistákkal, építőkkel és rombolókkal. Mindnyájan közel akartak lenni a kohóhoz, amelyben az új világ politikai és társadalmi rendszerét olvasztják és formába öntik. Sétáimban, lakásomon, vendéglőkben napról-napra találkoztam olyan országok és népek kiküldötteivel, melyeknek azelőtt a nevét is ritkán lehetett nyugaton hallani. A fekete-tengeri görögökből álló küldöttség keresett fel, beszéltek régi városaikról, Samsunról, Tireboliról, Kerassunról és Trapezuntról, ahol évek előtt tartózkodtam s előadták, hogy független görög köztársasággá akarnának szervezkedni s eljöttek, hogy óhajtásukat érvényesítsék. Az albánokat egyik részről régi barátom, Turkhan pasa, másik részről Esszad pasa képviselte, az első Olaszország protektorátusát óhajtotta, az utóbbi a teljes függetlenséget. Kínaiak, japánok, koreaiak, hinduk, kirgizek, cserkeszek, mingréliek, burjátok, malájok, négerek és negroidok Afrikából és Amerikából, egyaránt voltak találhatók a fajoknak és nyelveknek Párisban összeverődött tömkelegében, hogy várják a világ politikai rendszerének az újjáépítését és hogy lássák, ők hol kapnak benne helyet…»

Wilson elnök ebben a tömkeleges, káprázatos, száját az új világra kitátó Párisban jelent meg, ahol az összpontosult erőkön egy nála minden tekintetben kicsinyesebb és összehasonlíthatatlanul erőszakosabb személyiség uralkodott, Clemenceau francia miniszterelnök. Wilson elnök javaslatára Clemenceaut választották a konferencia elnökévé. «Külön adózás volt ez – mondotta Wilson elnök – Franciaország szenvedéseiért és áldozataiért.» És szerencsétlenségre ez adta meg az alaphangot az egész konferenciához, melynek egyedüli feladata lett volna, hogy az emberiség jövőjét tartsa szem előtt.

Clemenceau György Benjámin régi ujságírópolitikus volt, a visszaélések nagy leleplezője, nagy kormányfelforgató, foglalkozására nézve orvos, aki városi tanácsos korában ingyen klinikát tartott fönn, egyebekben szenvedélyes és gyakorlott párbajozó. Párbajai közül egy sem volt végzetes, de valamennyinek rettenthetetlenül nézett a szemébe. Az orvosi pályáról még a császárság idején, a köztársasági ujságírás terére lépett. Ebben az időben a baloldali szélsők közé tartozott. Egy ideig Amerikában tanároskodott s amerikai nőt vett feleségül és el is vált tőle. A végzetes 1871. évben töltötte be harmincadik esztendejét. Sedan után tért vissza Franciaországba s nagy tűzzel és elevenséggel vetette bele magát a megvert nemzet politikai életébe. Ettől fogva Franciaország volt a világa, az élénk ujságírásnak, az önző személyes harcoknak, összeütközéseknek, jeleneteknek, drámai mozzanatoknak és mindenáron való szellemeskedéseknek a Franciaországa. A lobbanékony természetek közé tartozott s a «tigris» gúnynevet adták neki s ő büszkélkedni látszott ezzel a gúnynévvel. Inkább hivatásszerű hazafi volt, mint államférfiú és gondolkodó, akit a háború feldobott, hogy hamis formában képviselje Franciaországnak finom lelkét és nemes szellemét.33) Elfogultsága nagyon rányomta a bélyegét a konferenciára, amely azzal a drámai eszközzel is szinezni igyekezett a működését, hogy Versaillesnak ugyanazt a tükörtermét jelölte ki a béke aláírásának helyéül, amelyben Németország diadalmaskodott és egységét proklamálta. Ott kellett a németeknek aláírni a békét. Ebben a légkörben Clemenceau és Franciaország számára a háború elvesztette világháború jellegét; csak a «borzalmas esztendő» összeütközésének volt a következése, egyúttal pedig a támadó Németország bukása és bűnhődése. «A világot biztossá kell tenni a demokrácia számára», mondta Wilson elnök. Ahogy Clemenceau magát kifejezte, ez úgy hangzik, «mintha Jézus Krisztus mondaná». A legfontosabb, hogy Páris biztonságáról gondoskodjanak. Az olyan beszéd «mintha Jézus Krisztus mondaná», nagyon nevetségesnek tetszett soknak azon inkább szellemeskedő, mint mély diplomaták és politikusok közül, akik az emberi képtelenségek történetében az 1919. évet a tetőpontra emelték.

A «tigris» szellemességének egy másik megnyilatkozása volt, hogy Wilson az ő tizennégy pontjával rosszabb az Úristennél. Az Isten tízzel is megelégedett…

Clemenceau Orlandoval a kandallóval szemben álló négy székből alkotott félkörnek a belső két székét foglalta el, írja Keynes. Fekete szalonkabátot és szürke keztyűt viselt, melyet sohasem vett le az ülések alatt. Meg kell jegyezni, hogy a világ négy újjáalkotója között ő volt az egyetlen, aki egyaránt értett és beszélt franciául és angolul.

Clemenceau céljai nagyon egyszerűek és bizonyos módon elérhetők voltak. Meg nem történtté akarta tenni az egész 1871. évi békét. Büntetni akarta Németországot, mintha a németek lettek volna az egyedüli bűnös nép, Franciaország pedig ártatlan mártir. Németországot úgy meg akarta nyomorítani és ki akarta fosztani, hogy soha többé ne kerülhessen szembe Franciaországgal. Jobban meg akarta sebezni és alázni Németországot, mint Franciaországot megsebezték és megalázták 1871-ben. Nem törődött vele, ha Németország letörése letöri Európát is; gondolataiban nem látott túl a Rajnán és nem tudta meglátni ennek a lehetőségét. Elfogadta a Wilson által javasolt nemzetek szövetségének eszméjét, ha az minden eshetőségre biztosítékot nyujt Franciaországnak, akármit cselekszik is, de jobban szeretett volna egy kötelező szövetséget az Egyesült-Államokkal és Angolországgal, hogy az a gyakorlatban minden körülmények között Franciaország támogatását, megvédelmezését és dicsőségét szolgálja. Tágabb lehetőségeket kívánt Szíria, Északafrika és más területek kiaknázására a párisi pénzcsoportoknak. Hadikárpótlást akart Franciaországnak a helyreállítására, kölcsönöket, ajándékokat és kincseket Franciaországnak, dicsőséget és elismerést Franciaországnak. Franciaország szenvedett, tehát Franciaországot meg kell érte jutalmazni. Belgium, Oroszország, Szerbia, Lengyelország, Örményország, Nagybritannia, Németország és a monarchia is szenvedtek, az egész világ szenvedett, de hogy ezek mit akarnak, azzal ő nem törődött. Ezek csak statisztái voltak a drámának, melynek az ő szemében Franciaország volt a főszereplője… Majdnem hasonló szellemben látszott Orlando gondolkozni Olaszország üdvéről.

Lloyd George a négyek tanácsába a walesi éleselméjűséget, a kontinentális viszonyok nem ismerését és az őt hatalomra segítő brit imperialisták és tőkések követeléseit vitte be. Ebben a titkos tanácsban, miután az első pontját az ajtó előtt a szegre akasztotta, jelent meg újonnan felfedezett amerikai világpolitikájának nemes céljaival, hirtelen összecsapott, de most már tizenháromra összezsugorodott tizennégy pontjával és a nemzetek szövetségének nem annyira a tervével, mint inkább az ötletével az amerikai köztársaságnak az elnöke.

Csakhamar kiderült, hogy a második pont is elveszett. Útközben belepottyanhatott az Atlanti-oceánba. Az elnök a brit admiralitásnak nyujtott ajándék gyanánt dobhatta a tengerbe.

«Sohasem volt még vezető államférfi az elnökhöz hasonlóan járatlan a tanácskozóterem technikájában».34) A tanácsnak suttogó félhomályából és kandalló melletti vitáiból és a különböző jövésmenésekből, amelyekre e helyen felesleges kiterjeszkednünk, végül szánalmasan megnyirbált és kiforgatott tizennégy pontjával, de nemzetek szövetségének nyöszörgő csecsemőjével került elő, melyről senki sem tudja megmondani, hogy elpusztul-e, vagy életben marad és nagyranő. A mi történetünk erre nem tud megfelelni. Mi a feladatunk végére értünk. De ezt az egyet legalább megmentette…

A következőkben röviden méltatjuk a nemzetek szövetségét és összefoglaljuk, hogy az 1919–20. évi úgynevezett béke miként rendezte a világ ügyeit; egyúttal helyenkint rámutatunk arra, hogy az utóbbi hol tér el a tizennégy pontnak kilátásba helyezett mértékétől, jelent veszedelmet a jövendő békére és nyilvánvalóan ellentétes az emberiségnek az érdekével. Épen úgy, amint Európának a története a tizenkilencedik század folyamán nagyrészt a bécsi kongresszus intézkedéseinek a megváltoztatásából állott, a nagy háború pedig szükségszerű következése volt a frankfurti békének és a berlini szerződésnek, úgy a huszadik századnak a köztörténete nagyjából nem lehet egyéb, mint az 1919. évi szerződés kegyetlen és tudatlan intézkedéseinek a megjavítása vagy megváltoztatása és küzdelem annak a szükségszerűen pártatlan nemzetközi ellenőrzésnek a létesítésére, melynek a nemzetek szövetsége csak elégtelen és ki nem elégítő vázlata.