Az a palackba zárt homunculus, melyről azt remélték, hogy irányító szelleme lesz az egész földkerekségnek, a nemzetek szövetsége, amint azt az 1919 április 28-iki gyűlésen megalkották, egyáltalán nem volt a népeknek, hanem «államoknak, dominiumoknak és gyarmatoknak» a szövetsége. Kimondották, hogy ezeknek «teljes önkormányzattal» kell birniok, de hiányzott annak a meghatározása, hogy mit kell érteni e kifejezés alatt. Nem hoztak intézkedést a korlátolt választójog ellen s a népek részéről történő közvetlen ellenőrzésre. Hihetőleg India is «teljes önkormányzattal biró állam» gyanánt szerepel! Még az autokratikus országok is helyet foglalhatnának ebben a szövetségben, olyan «teljes önkormányzattal biró» demokráciák gyanánt, melyeknek választójoga egy személyre van korlátozva. Az 1919. évi szerződésnek a világszövetsége valójában a külügyi hivatalok képviselőinek a szövetsége, amely még a különböző fővárosokban alkalmazott követségek észszerűtlen intézményét sem szüntette meg. A brit birodalom egyszer egység gyanánt szerepel, másszor India (!) és a négy önkormányzattal bíró gyarmat, Kanada, Ausztrália, Délafrika és Új-Zéland különálló szuverén államok gyanánt jelentkeznek. Indiának a meghatalmazottját egyszerűen a brit kormány nevezi ki, a másik négy viszont gyarmati politikusok sorából kerül ki. De ha a brit birodalmat így széttagolták, a birodalom képviselője helyett tulajdonképen Nagybritanniának kellett volna képviselőt küldeni s képviseletet kellett volna biztosítani Irországnak és Egyiptomnak is. Azonfelül New-York állam és Virginia történelmi és jogi szempontból épen annyira szuverén, mint Új-Zéland vagy Kanada. Indiának a befogadása logikailag hasonló követelményeket vonhatna maga után az afrikai és ázsiai francia gyarmatok számára is. Az egyik francia képviselő külön szavazatot hozott javaslatba a törpe monacoi fejedelemség számára.

Úgy tervezték, hogy a ligának lesz egy gyűlése, amelyben minden tag-állam képviselve van és egyenlő szavazattal bír. De a tényleges intézést egy bizottságra ruházták, amely az Egyesült-Államok, Nagybritannia, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőiből és a gyűlés által még melléjük választott négy más képviselőből áll. A tanács évenkint egyszer ül össze; a gyűlések «meghatározott időpontokban» tartandók, melyeket azonban nem határoztak meg.

Bizonyos különleges eseteket kivéve, a nemzetek szövetsége csak egyhangú határozatokat hozhat. Egyetlenegy tagnak a hozzá nem járulása minden határozatot meghiusíthat, a régi lengyel liberum veto mintájára. Az egész szerződésnek ez a legszerencsétlenebb pontja. Sokaknak a szemében ez kevésbbé kívánatossá tette a szövetséget, mintha egyáltalán nem jött volna létre. Teljes elismerése volt ez az államok érinthetetlen szuverénitásának és visszautasítása az emberiség mindenek felett álló közjavának. Ez az intézkedés a gyakorlatban elzárta a jövőre nézve a szövetségi alkotmány minden javító módosításának az útját, kivéve azt az esetet, ha a változtatni akaró államoknak a többsége együttesen kilép belőle és új alapokon alkot új szövetséget. A szerződés elkerülhetetlenné tette a megalkotott szövetségnek ilyenformán való feloszlását s talán ép ez benne a legüdvösebb.

Az első szövetségből javaslat szerint kizárattak a következő államok: Németország, Ausztria, Oroszország és a török birodalomnak a maradványai. Jövőre azonban ezek is felvehetők a szövetség kétharmadának a hozzájárulásával. A szövetségi tervezet szerint az eredeti tagság a következő államokat illeti meg: Amerikai Egyesült-Államok, Belgium, Bolivia, Brazilia, Brit birodalom (Kanada, Ausztrália, Délafrika, Új-Zéland és India), Csehszlovákia, Equador, Franciaország, Görögország, Guatemala, Haiti, Hedzsasz, Honduras, Japán, Jugoszlávia, Kína, Kuba, Lengyelország, Liberia, Nicaragua, Olaszország, Panama, Peru, Portugália, Románia, Sziám és Uruguay. Ezekhez meghívás alapján még a háborúban részt nem vett következő államok járultak: Argentina, Chile, Columbia, Dánia, Hollandia, Norvégia, Paraguay, Perzsia, Salvador, Spanyolország, Svájc, Svédország és Venezuela.

Ilyen lévén a szövetségnek az alkotmánya, alig lehet rajta csodálkozni, ha hatalma csak bizonyos esetekre szól és korlátozva van. Székhelyéül Genfet jelölték ki és titkárságot szerveztek számára. Arra sincsen hatalma, hogy az alkotó államoknak a katonai készülődéseit ellenőrizze vagy hogy katonai és tengerészeti vezérkart tartson a világbéke biztosítása céljából, esetleg szükséges fegyveres együttműködésnek az irányítására. Franciaországnak a nemzetek szövetségének bizottságába kinevezett képviselője, Burgeois, nagyon világosan és ismételten utalt az ilyen hatalom logikai szükségességére. Mint szónok gondolatokban gazdag volt és hiányzott belőle a Clemenceau egyéniségének a «fűszere». Az április 28-iki záróülést a szerződés elfogadása előtt, a Quai d’Orsay dísztermét, a kiküldöttek E alakú asztalával, a falak mellett sorakozó titkárokkal és tisztviselőkkel s a terem alsó végén összegyülekezett ujságíróknak zárt tömegével, Wilson Harris nagyon tömör formában írja le. A terem legfelső részén a «nagy három» halk hangon szórakozott az érdemes Burgeois rovására, aki teljesen feleslegesnek bizonyult jegyzethalmazának a segítségével most már az ötödik ízben beszélt hirhedt módosító javaslatainak az érdekében.

Ez a három ember, akinek az Úristen a legnagyobb történelmi alkalmat adta, oly gyakran «szórakozott halk hangon» mások rovására. Keynes más példákat is sorol fel e gyűlések gondtalanságának, kicsinyességének, hanyagságának, figyelmetlenségének és komolytalanságának a jellemzésére.

Ez a szegényes szerződés ilyen módon került vissza Wilson elnökkel Amerikába, ahol akkora ellenzéssel, bírálattal és módosításra irányuló követeléssel találkozott, hogy az egyebek mellett azt is mutatta, hogy viszonylag mennyire romlatlan az Egyesült-Államoknak a lelki energiája. Nyilvánvaló volt, hogy Amerika népe nem hajlandó résztvenni egy olyan társulásban, amely lényegében alig egyéb a szövetkezett imperializmusoknak viszontbiztosító ligájánál. A szenátus megtagadta a szerződésnek a ratifikálását és a szövetségi tanács így az amerikai képviselők részvétele nélkül tartotta az első ülését. 1919 utolsó és 1920 első hónapjai folyamán a háború időszakának francia-barát és angol-barát érzései nagyon különös módon változtak meg Amerikában. A béketárgyalások az amerikaiakat nagyon kellemetlen és izgató módon emlékeztették a nemzetközi ügyek felfogása tekintetében közöttük és az európai hatalmak között fennálló különbségre, amelyet a háború egy időre elfelejtetett velük. Úgy érezték, hogy sok mindenbe «belerohantak» kellő megfontolás nélkül. Ismét hirtelen átcsaptak az elszigeteltségnek a politikájába, amellyel 1917-ben szakítottak. 1919 vége ismét a szenvedélyes, sőt majdnem erőszakos, de nagyon megérthető «amerikanizmusnak» volt az időszaka, amely előtt az európai imperializmus és az európai szocializmus egyformán gyűlöletesnek tűnt fel. Lehet, hogy volt bizonyos szennyes elem is az amerikai törekvésben, hogy lerázzák magukról az Egyesült-Államok által az óvilág ügyeiben vállalt erkölcsi felelősséget és hogy így használják ki a háború által az újvilágnak nyujtott rengeteg pénzügyi és politikai előnyöket; alapjában azonban úgy látszott, hogy az amerikai nép széles rétegei becsületes ösztönnel voltak bizalmatlanok, az ügyeknek javasolt új rendezésével szemben.