Az 1919–20. évi békeszerződéseknek a főbb intézkedéseit, melyekkel a párisi konferencia befejezte a működését, néhány térképpel jobban meg lehet rögzíteni, mint elvont szövegekkel. Alig szükséges rámutatnunk, hogy ezek a szerződések milyen sok kérdést hagytak rendezetlenül, de esetleg felsorolhatjuk a legszembeszökőbb réseket, melyek a tizennégy pontnak a konferencia megnyitásáig megmaradt tizenkét pontján ütöttek.

Majdnem az összes réseknek az alapvető okát véleményünk szerint abban kell keresnünk, hogy a nemzeteknek, leigázott államoknak és kiaknázott területeknek az az előzőleg már fennállott szövetsége, amelyet brit birodalomnak neveznek, semmiféle készséget és hajlandóságot nem mutatott arra, hogy rendszerét bármi tekintetben megnyirbálásnak vagy átalakításnak, tengeri és légi fegyverkezését pedig bárminő ellenőrzésnek vesse alá. Ilyen rokon járulékos természetű ok volt az is, hogy az amerikai lélek teljesen készületlen volt az Egyesült-Államok főhatalmát érintő bárminő beavatkozásra az újvilágban. (L. Olney szenátor nyilatkozatát a VI. fejezetben.) A nagyhatalmak, amelyek szükségszerűleg domináló és vezető szerepet játszottak Párisban, szintén nem vették komolyan a nemzetek szövetségének beavatkozási jogát régebbi rendszerükbe és így a támogatás, melyben a tervet részesítették, a legtöbb európai szemlélő előtt furcsán hipokrita szinezetűnek tünhetett fel; olyan volt, mintha megtartani és biztosítani akarták volna nagy túlhatalmukat és biztonságukat, míg ugyanakkor minden más hatalmat el akarnának tiltani minden olyan terjeszkedéstől, növekedéstől és szövetségtől, amely velük vetélkedő és versenyző imperializmust hozhatna létre. Azzal, hogy elmulasztottak példát mutatni a nemzetközi bizalomra, kiölték a nemzetközi bizalomnak minden lehetőségét a Párisban képviselt többi nemzetekből.

Még szerencsétlenebb volt, hogy az amerikaiak nem voltak hajlandók elismerni a fajoknak a japánok által követelt egyenlőségét.

Mindezen felül a brit, francia és olasz külügyi hivatalokban az új eszmékkel teljességgel össze nem egyeztethető erőszakos jellegű tervek éltek. A nemzetek szövetségének, ha elfogadható értéket akar jelenteni az emberiségre nézve, meg kell szüntetni az imperializmust; vagy nagyobb imperializmus, a résztvevő vagy gyámsága alatt álló egyesült államoknak az egész világra kiterjedő szabad szövetsége, vagy egyáltalán semmi; de a párisi konferencián képviselt népek közül csak kevésnek volt meg az erkölcsi bátorsága, hogy kifejezést adjon a szövetségi terv ezen nyilvánvaló következésének. Azt akarták, hogy ugyanegy időben meg legyenek kötve, de szabadok is legyenek, örökre biztosítani akarták a békét, de ők maguk a kezökben akarták tartani a fegyverüket. A nagyhatalmi időszaknak régi hódító terveihez képest, az április 28-iki nyomorúságos kis újszülöttnek reménybeli cselekvési körét nagyon elhamarkodva és szűkkeblűen szabták meg. Úgy tettek, mintha az újszülött és még alig lélekző szövetség a fogoly pápának semmivel sem törődő bőkezűségével osztogatná «a megbízásokat» a régi imperializmusoknak, amelyeket az új Herkules, akire vágytunk, bizonyára a bölcsőjében megfojtott volna. Nagybritannia tág «megbízásokat» kívánt magának Mezopotámiában és Kelet-Afrikában; Franciaország ugyanazt akarta Sziriában. Olaszország az Egyiptomtól nyugatra és délkeletre elfoglalt területeket szintén a népszövetség megbízása alapján akarta megtartani. Világos, hogyha azt a vézna csecsemőt, akit genfi bölcsőjében a titkárság az élet némi látszatára dédelgetett, eléri a nem őszinte szenvedélyből született intézménynek gyermekkori gyengesége, mindezek a «megbízások» nyilt hódításokká változnak. Emellett a konferencián az összes hatalmak teljes erejükkel igyekeztek maguknak stratégiai határokat biztosítani, ami a legvisszataszítóbb jelensége volt az egésznek. Mi szüksége van egy államnak stratégiai határra, ha nem akar háborút? Ha ezen a jogcímen Olaszország leigázott német lakosságot követelt a maga számára Dél-Tirolban, leigázott délszlávokat Dalmáciában és ha a kis Görögország csapatokat kezdett partra szállítani Kis-Ázsiában, sem Anglia, sem pedig Franciaország nem utasíthatták vissza a millennium előtti rendszernek ezeket a kitöréseit.

Nem szándékozunk e helyütt részletesen ismertetni, hogy Wilson elnök miként engedett a japánoknak és egyezett bele, hogy a japánok lépjenek a németek helyébe Kiaocsauban, amely kínai terület, hogy a tiszta német Danzig városát, ha nem is jogilag, de gyakorlatilag miként csatolták Lengyelországhoz s hogy a hatalmak miként folytattak vitákat az ezen példákra hivatkozó olasz imperialisták követeléseiről, akik Fiumét akarták megkaparintani és a délszlávokat megfosztani az Adriának egy jó kikötőjétől. Az egyszerű megemlítésen kívül azokat a bonyolult intézkedéseket és jogi magyarázatokat sem ismertetjük, melyekkel a teljesen német Saar völgyét Franciaország birtokába juttatták, vagy az önrendelkezési jognak teljesen igazságtalan megsértését, amely Német-Ausztriának megtiltotta, bár egészen természetes és méltányos, hogy egyesüljön Németország többi részével. Az 1919–20. évnek ezek az égető kérdései, melyek megtöltötték az ujságokat, foglalkoztatták a politikusok gondolkozását és papirkosarainkat megtöltötték a propaganda-irodalomnak a termékeivel, ma már nagyon átmeneti jellegű ügyeknek tetszhetnek ezen idők nagyobb mozgalmai mellett. Mindezek a viták, a fáradt és ingerült emberek gyanakvó és szeszélyes igazságtalanságaihoz hasonlóan, abban a mértékben veszthetik el jelentőségüket, amint a világ hangulata javul s a nagy háborúnak és az azt követő értéktelen békének a tanulságait az emberiségnek egyetemes gondolkozása kezdi megemészteni.

Az olvasó számára elegendő, ha a békeszerződés által teremtett új határokat összehasonlítja Európának a természetes politikai térképével. Hogy bárminő nemzetek szövetségét kielégítő módon meg lehessen alkotni, annak előfeltétele, hogy mindegyik nép teljes ura legyen a saját háztartásának.

Esztelenség volna, ha e szerződések miatt kétségbeesnénk az emberiség jövője felett s ha egyébnek tekintenők őket első gyenge kisérletnél a világ ügyeinek rendezésére. Ha így cselekednénk, az annak a feltételezését jelentené, hogy Franciaországban, a nemes elképzeléseknek az országában nincsen jobb egyéniség Clemenceaunál, Amerikában erősebb és bölcsebb Wilson elnöknél, Nagybritanniában pedig maradandóbb Lloyd George kelta vonásainál. Az a méltatás, melyben ezt a három személyiséget részesítettük, nem azt célozta, hogy a jelentőségüket növelje, hanem hogy jelentéktelenségüket kidomborítsa s hogy az olvasóval felérzékeltesse, hogy minden, amit cselekedtek, mennyire ideiglenes és esetleges a világtörténelem szempontjából. Államférfiaktól, egyes emberektől vagy egyes embereknek csoportjaitól, sőt államoktól és szervezetektől, megállapodásoktól és szerződésektől nem függhet többé fajunknak a jövője. Az 1919. év nem volt az alkotásnak és a döntésnek az esztendeje, hanem csak a teremtő erőfeszítés hosszú napjának vigasztalan első hajnali szürkülete. A tizek, a négyek, a «nagy három» tanácskozásai nyomát sem árulták el az alkotó erőnek; a lángoló világosság nem élt Versailles embereiben; a hajnalhasadás szürkülő fény gyanánt inkább a helytelenítő bírálatban nyilatkozott meg, amely beszüremkedett az ablakredőnyökön és elhalványította a régi diplomáciának leégő gyertyáit, mikor a konferencia ásítozott és végéhez közeledett. Itt nem történt alkotás. De a gondolkozásnak nagy folyamata megy végbe az egész világon; minden országban sok ezer férfi és nő, nagyrészt hírnélküliek és ismeretlenek, ébred felelősségének a tudatára, tanul, gondolkodik, ír, tanít, tömörül, módosítja a téves benyomásokat, harcba száll a hamis gondolatokkal, kisérli, hogy megtalálja és hirdesse az igazságot; ezekbe kell vetnünk a bizodalmunkat, az élő bizodalmunkat, hogy életképesebb tervvel lehet helyettesíteni az első, csenevész nemzetek szövetségét s a szerződések toldozott-foldozott és vigasztalan szövevényét, melyet ideiglenesen rádobtak világunk szomorú meztelenségeire.