Hogy a világ ügyeit 1919–20-ban nem sikerült kielégítőbb módon rendezni, miként már utaltunk rá, annak a szellemi és erkölcsi elernyedésnek volt a jelensége, amely a nagy háborúnak a túlfeszültségéből eredt. Az üde kezdeményezésnek a hiánya jellemző a fáradt időszakokra; a változtatásra való puszta képtelenségből kifolyólag mindenki egy ideig a szellemi megszokásnak és a multnak a csapásán halad.

Semmi sem bizonyítja jobban ezt a fáradt erőtlenséget, mint a katonai tekintélyek ez időből való nyilatkozatai. A világháborúról adott rövid ismertetésünket nagyon jellegzetes módon kerekre kiegészíti és a világ elé táruló kérdéseket teljessé teszi, ha nagyon rövidre összefoglalva ismertetjük azt az előadást, melyet Londonban 1919 decemberének egyik napján, a Royal United Service Institutionban, tábornagyok, tábornokok, vezérőrnagyok összejövetelén tartott Sir Louis Jackson vezérőrnagy. Az elnöki széken Peel lord, a brit hadügyi államtitkár ült s az olvasónak maga elé kell idézni az épületnek nem túlságosan nagy, de méltóságteljes üléstermét s mindezeket az előkelő, komoly, katonás arcokat, amint hallgatagon figyelnek az előadó szavaira, aki bizonyos leplezett lelkesedéssel írja le a katonai tudománynak valószínű technikai fejlődését a «legközelebbi háborúban».

Kint, a Whitehall esti félhomályában, hömpölyög London forgalma, nem olyan áradatszerű ugyan, mint 1914-ben, de még mindig elég nagyarányú; az omnibuszok túl vannak zsúfolva, mert a számuk megcsappant s a tömegnek a ruházata általában kopottasabb. A Whitehallon kissé távolabb lefelé áll egy ideiglenes alkotmány, a Cenotaph, talapzatán hervadó koszorúknak, virágcsokroknak és más ilyesféléknek fojtón illatos nagy tömegével, a birodalom nyolcszázezer fiatal emberének a halotti emléke, akik elestek a nemrég véget ért küzdelemben. Egyesek friss virágokat és koszorúkat raknak az emlékre. Vannak közöttük, akik sírnak.

Gondolatainkban elkalandozunk ezen az összejövetelen túl Londonnak szürke rengetegébe, amelyben annyi ember verődött össze, mint soha azelőtt; mindnyájának megdrágult a napi betevő falatja, keresete pedig bizonytalanabb, mint valaha. De nem feledkezhetünk meg az enyhítő fényoldalakról sem; a Regent Street, Oxford Street és Bond Street hemzsegnek az üzleteket látogató közönségtől, zsúfolva vannak az új automobiloktól, tudnunk kell ugyanis, hogy nem mindenki veszít a háborúban. Londonon kívül a vidék éjszakába merül s a keskeny tengeren túl Észak-Franciaország és Belgium el van pusztítva, Németországban a csecsemőknek ezrei tej hiányában sinylődnek és pusztulnak, egész Ausztria pedig éhséggel küzködik. Azt mondják, hogyha gyors amerikai segítség nem érkezik, Bécs lakosságának a fele tavasz előtt éhen pusztul. A félhomálynak e halvány sávjain túl Oroszországnak a sötétsége. Ott már nincsenek gazdag emberek, akik vásárolnak és katonai tekintélyek, akik előadást tartanak a legközelebbi háborúról. A jeges Pétervárott kevés az élelmiszer, kevés a fa és nincsen szén. Délnek, ameddig csak a hómező terjed, Oroszország összes városai hasonló állapotban vannak, Ukrániában és délen pedig egy rendszertelen és piszkos háború vonaglik végsőket. Európa a csőd szélére jutott, népének zsebe tele van papirpénzzel, melynek vásárló értéke csökken, mialatt az ember egyik helyről a másikra megy.

De térjünk vissza Sir Louis Jacksonhoz a Royal United Service Institution fényesen megvilágított termében.

Azt fejtegeti – a Times másnap reggeli tudósítását követjük, – hogy csak az előestéjén vagyunk a haditudomány legnagyobb arányú megváltozásának, melyet a világtörténelem ismer. A mi kötelességünk tehát, – a mi alatt természetesen a brit birodalom és nem az egész emberiség értendő, – hogy nekilássunk a fegyverkezésnek és vezető helyre kerüljünk; ez az általánosságban való nemes bevezetés. «Szükséges, hogy új fegyverekről gondoskodjunk… Az a nemzet, amely ezt legjobban megteszi, a legelőnyösebb helyzetben lesz a legközelebbi háborúban. Voltak emberek, akik hangosan követelték a fegyverkezések korlátozását…»

(Ebben azonban a lövészárok-utánpótlási ügyek igazgatója tévedett. Az egyszerű, lágy és ostoba lelkek csak a cenotaph előtt zokogtak, mert bátyjuk vagy atyjuk elesett.)

Sir Louis azon meggyőződésének adott kifejezést, hogy a hadviselés művészetét illetőleg egyik legnagyobb változás a mechanikai szállítás terén várható. A tankot hálátlansággal kezelte. Ezek a katonai urak hálátlanok egy találmánnyal szemben, amely a győzelembe taszította és lökte őket, majdnem akaratuk ellenére. A tank, mondotta Sir Louis, «gyerekség… Lényegbevágó jelentősége», hogy a mechanikai szállítást függetlenítette az utaktól. Azelőtt menetelő hadseregek csak az utakat tudták használni; most tank-rendszerű lánckerekeken nyilt rendben és széles arcvonalon haladhatnak, szállíthatják az ágyúkat, lőszert, felszereléseket, hídépítő anyagokat, tutajokat, embereket, közben felszántják és legázolják a kerítéseket, árkokat, szántóföldeket s általában a termő területeket. A hadseregek szabadon vonulhatnak a földeken keresztül s csak port és hamut hagynak maguk után.

Képzeletünket Sir Louis így kalauzolja el a valóságos ellenségeskedésekig.

Sir Louis a gáz használata mellett nyilatkozott. A gázt különösen büntető expediciók esetében tartotta alkalmazandónak. E pontnál hallgatóit majdnem a szentimentalizmusnak az árnyalatával riasztotta meg és ejtette zavarba. «Esetleg lehetséges, – mondotta, – hogy olyan egyezmény jön létre, amely megtiltja a felesleges szenvedést okozó gázok használatát.» Itt azonban nem annyira a feje, mint inkább a szíve beszélt; tudnia kellett ugyanis, hogyha bármilyen törvény vagy jogszabály annyira korlátozhatja a háborút, hogy eltiltja valamely gyilkoló eszköznek a használatát, akkor korlátozhatja a háborút egészen a teljes eltiltásáig is. És hova jut akkor Sir Louis Jackson egész hallgatóságával egyetemben? A háború háború; egyetlen törvénye az, hogy az ellenség erőit a legteljesebb mértékben el kell pusztítani. A háborúban a humanizmusnak és igazságnak minden szempontja ennek a törvénynek van alárendelve.

A gázról Sir Louis a levegőre tért át. Megjósolta ezen a téren «a lehető legnagyobb haladást… Felesleges egyelőre töprenkednünk a légi naszádokon és valóságos repülő erődökön, de húsz esztendőn belül a légi haderők előirányzata a legfontosabb tétele lehet hadi készülődésünknek». Megvitatta a kereskedelmi repülőgépeknek bombavetési és felderítő célokra való átalakítását s annak szükségességét, hogy állandóan tekintélyes számú különleges típusú hadi repülőgép álljon készenlétben. Előadta az okait, melyek alapján azt kell feltételeznie, hogy a legközelebbi háborúban a bombavetőknek nem lesznek a mostanihoz hasonló nagy célpontjaik a hadseregek arcvonala közelében s így ha jobb eredményeket akarnak elérni, messzebb kell menniök s a nagy központokat kell bombázniok, «ahol a hadsereg szükségleteit állítják elő s a csapatok kiképzése történik». Mint mindenki tudja, aki Londonban vagy Anglia keleti részében tartózkodott 1917–18 folyamán, ez mindenkinek és minden lakott helynek a válogatás nélküli bombázását jelenti. Kétségtelen az is, hogy ezeknek az inas-esztendőknek a bombavető művészete gyerekjáték lesz a «legközelebbi háború» bombázásához képest. Megszámlálhatatlanul több lesz a repülőgép s nagyobbak és veszélyesebbek a bombák…

Tovább haladva fejtegetéseinek a során, Sir Louis megemlítette «London nagyobb részének» az elpusztítását, mint a bekövetkező küzdelem egyik eshetőségét. Erre építette fel kicsúcsosodó morálját, hogy a legnagyobb fizetést, a legnagyobb tekintélyt és a legszabadabb költekezést kell megadni a katonai uraknak. «Az ilyen célokra felhasznált kiadás természeténél fogva feltétlenül szükséges biztosítás.» Saját külön hallgatósága ebben a legmelegebben egyetértett vele. A hozzászólások során pedig egy bizonyos Stone nevű vezérőrnagy, némileg megfeledkezve szavainak a tulajdonképeni forrásáról,36) azon reményének adott kifejezést, hogy ez az előadás «kezdete lesz annak, hogy ne a nemzetek szövetségében bizakodjunk, hanem saját hatalmas kezünkben és kinyujtott karunkban!»

Tovább azonban nem akarunk foglalkozni ennek az álomnak a részleteivel. Soha ugyanis képtelenebb utópiát nem rajzoltak ennél a megjövendölt világnál, melyben alig volna valami félig-meddig biztonságban a nagyon gondosan fedezett és elrejtett főhadiszálláson kívül s amelyben megszámlálhatatlan repülő szakadatlanul bombázná a hadviselő országokat, nagy hadseregek pedig széles vonalban sorakoztatott tank-rendszerű szállító alkalmatosságokkal gördülnének előre-hátra s a földi mezőket véres iszappá változtatnák. Ilyen dolgok számára a világnak nem maradt ereje és akarata. Tábornokoktól, akik nem tudják előrelátni a tankokat, nem lehet várni, hogy előrelássák és megértsék a világ csődjét; még kevésbbé tudják megérteni a katonai műveleteknek a közönséges emberek ingadozó hangulatában jelentkező korlátait. Nyilvánvalóan az United Service Institutionnak a katonai tekintélyei még azt sem tudták, hogy a háború úgy éri el a célját, ha bizonyos lelkiállapotot idéz elő az ellenségnél s ha bizonyos lelkiállapot támogatja. Sir Louis számításainak legfontosabb elhanyagolt tényezője az, hogy nincs egyetlen nép, amely hajlandó volna állani az általa tervezett háborút, nincs egyetlen nép, még a mai győzők oldalán sem. Észak-Franciaország, Anglia délkeleti és Olaszország északi része megtanulták, hogy a «legközelebbi háborúban» a győztes épen úgy ki lesz téve a bombázásnak és pusztulásnak, mint a legyőzött. Jöhet egy olyan korszak, melyben a háborúktól meggyötört nép nem tesz különbséget katonai urak között ezen vagy azon az oldalon s úgy támad rájuk, mint az emberiség közös ellenségeire. Az 1914–18. évi háború a nyugati népek katonai erőfeszítésének a legmagasabb foka volt, melyet azért küzdöttek, még pedig jól küzdöttek végig, mert azt hitték, hogy azért harcolnak, hogy véget vessenek a háborúnak. A német imperializmus, a közoktatásnak szervezett befolyásolásával és szoros szövetségben a hódító kommercializmussal, vereséget szenvedett és megszünt. Nagybritannia, Franciaország és Olaszország militarizmusa és imperializmusa, ha összehasonlítással élünk, viszonylag gyenge, züllött és züllesztő formában élték túl a háborút. Csökevények, melyek megmaradtak a nagy háború után. Elvesztették a meggyőző erejüket. Még megvannak, egyszerűen, mert hiányzik a képesség, mely végezne velük. Nincs kormány Európában, mely ugyanolyan mértékben tudná népét besorozni és a lőszergyárakba vinni, mint 1914–18-ban történt. A világunk még nagyon gyenge és erőtlen, de háborús láza már elmult. Hőmérséklete a normális alatt van. Hosszú időre alig hihető, hogy ismét úrrá legyen rajta a háborús láz. A háború előfeltételeiben beállott változások sokkal mélyebbek, mint a Sir Louis Jacksonhoz hasonló katonai tekintélyek elképzelik.37)