A san-stefanói békétől és a berlini kongresszustól számított harminchat esztendőn keresztül a bizonytalan békét őrizte meg Európa a határai között; vezető hatalmasságai közül egyik sem viselt háborút ezen időszakban. Súrlódtak, civódtak és fenyegették egymást, de a tényleges ellenségeskedésig nem jutottak el. 1871 után általánosságban a tudatára ébredtek, hogy a modern háború sokkal súlyosabb dolog a tizennyolcadik század hivatásszerű hadviselésénél, hogy a népeknek egyetemes erőfeszítése, amely az egész társadalmi szerkezetet nagyon súlyosan érintheti, olyan kaland, amelybe nem lehet könnyedén belerohanni. A mechanikai forradalom fokozatosan mind hatalmasabb és költségesebb fegyvereket teremtett szárazon és vizen egyaránt és mind tökéletesebbé tette a szállító eszközöket; ezáltal mindinkább lehetetlenné tette, hogy a hadviselés ne tolja el teljesen az egész társadalomnak a gazdasági életét. Még a külügyi hivatalok is megérezték a háborútól való félelmet.

De bár a háborútól jobban féltek, mint bármikor azelőtt ezen a világon, semmi sem történt abban a tekintetben, hogy egy szövetségi ellenőrzés meggátolja az emberi ügyeknek a sodródását a háború felé. 1898-ban a fiatal II. Miklós cár (1894–1917) köriratot bocsájtott ki a többi nagyhatalmakhoz, mely az államokat egy konferenciára hívja meg, melynek célja, «hogy az egyetemes béke eszméjét diadalra vigye a visszavonás és egyenetlenség felett». Körirata megismétli elődének, I. Sándornak a deklarációját, amely a szent szövetséget teremtette meg s ugyanabban a feltevésben hibázik, mint amaz, hogy a békét inkább tudják megteremteni a szuverén kormányok, semmint az egységes emberi nem szükségleteire és jogaira való általános hivatkozás. Az Amerikai Egyesült-Államok tanulságát, amely megmutatta, hogy sem a cselekvés egységéről, sem a békéről nem lehetett beszélni addig, míg «Virginia népének» és «Massachusetts népének» gondolatát el nem söpörte az «Egyesült-Államok népének» a gondolata, teljesen figyelmen kívül hagyták a békére irányuló európai kisérleteknél. A hollandiai Hágában két konferenciát tartottak 1899-ben és 1907-ben s a másodikon képviselve voltak a földkerekségnek majdnem összes szuverén államai. Diplomáciailag voltak képviselve; tárgyalásaik számára nem keresték az általános megértést; az átlagos közönséges ember még azt sem tudta, hogy ezek a konferenciák üléseztek s az összegyült képviselők legnagyobbrészt ügyeskedve faragcsáltak a nemzetközi jognak a háborúra vonatkozó paragrafusain, de magának a háborúnak a megszüntetését agyrém gyanánt teljesen kikapcsolták. Ezek a hágai konferenciák semmit sem tettek annak a gondolatnak az eloszlatására, hogy a nemzetközi élet szükségszerűen versengésen alapul. Elfogadták ezt a gondolatot. Semmit sem tettek annak a köztudatnak az ébresztésére, hogy a világ közjavának háttérbe kell szorítani a szuveréneket és a külügyi hivatalokat. A nemzetközi jogászok és államférfiak, akik résztvettek ezeken az összejöveteleken, épen oly kevéssé voltak hajlandók ezen az alapon sürgetni az emberiség közjavát, amint 1848-ban a porosz államférfiak nem voltak hajlandók üdvözölni az egész német nemzet parlamentjét, amely háttérbe szorítja a porosz királynak jogait és politikáját.

Amerikában az 1889–1901. és 1906. években tartott pan-amerikai konferenciák bizonyos mértékig megközelítették az egész amerikai kontinensre kiterjedő nemzetközi választott bíráskodásra vonatkozó tervezetnek a kifejlődését.

II. Miklósnak a jellemével és jóhiszeműségével, aki ezeket a hágai konferenciákat kezdeményezte, nem akarunk e helyütt hosszasabban foglalkozni. Ő azt hihette, hogy az idő Oroszország mellett dolgozik. Abban a tekintetben azonban, hogy a nagyhatalmak mind idegenkedtek a szuverén hatalmak összeolvasztásának a gondolatától, amely nélkül pedig képtelenség az általános békének a gondolata, nem foroghat fenn kétség. Nem a nemzetközi versengésnek és e versengés akut formájának, a háborúnak a megszüntetése volt az, amire törekedtek, hanem inkább a háborúnak az olcsóbbá tétele, amely már nagyon költségesnek mutatkozott. Mindegyik olcsóbbá akarta tenni a kisebb ellentéteket és összeütközéseket s olyan nemzetközi jogot akart teremteni, amely háború idején bénítólag hat a hatalmas ellenfelekre, anélkül, hogy kellemetlen volna saját magára nézve. Ezek voltak a gyakorlati célok, amelyekre törekedtek a hágai konferenciákon. Összejövetelek voltak, amelyeken megjelentek, hogy kedvében járjanak II. Miklósnak, ugyanúgy, amint Európa uralkodói aláírták a szent szövetségnek evangéliumszerű kinyilatkoztatásait, hogy kedvében járjanak I. Sándornak; mikor pedig részt vettek az összejöveteleken, azt igyekeztek megvalósítani, amit hasznosnak ítéltek a maguk szempontjából.