A frankfurti béke az elporoszosított és egységes Németországot a legfélelmetesebbé tette Európa összes nagyhatalmai között. Franciaország meg volt alázva és bénítva. A republikánizmusba való zuhanása folytán elveszteni látszott barátait az európai udvarokban. Olaszország még a kamaszkorát élte. Ausztria rohamosan a német politika szövetségesének a helyzetébe sülyedt. Oroszország rengetegül nagy volt, de fejletlen, a brit birodalom pedig csak a tengeren volt hatalmas. Európán kívül csak egy hatalmasság volt, amellyel Németországnak számolnia kellett, a nagy ipari országgá fejlődő Egyesült-Államok, melynek azonban sem európai mértékkel mérhető hadereje, sem pedig haditengerészete nem volt.

A Versaillesben megalapított császárságban megtestesülő új Németország bonyolult és meglepő keveréke volt a világ friss szellemi és anyagi erőinek és az európai rendszer legszűkösebb politikai hagyományainak. Elevenen éltek benne a nevelési törekvések; messze kimagaslóan a legerősebben nevelő jellegű állama lett a világnak; a közoktatásügy terén vezetett összes szomszédainak és versenytársainak a sorában. A Németországgal való leszámolásnak jelen időpontjában a brit olvasót méltányosan megítélő magatartásra indíthatja, ha felidézi azt az ösztönzést, amelyet az ország elsősorban Viktória királynő német férjének, utána pedig a német versenynek köszönhetett. Az angol egyházhoz és az uralkodó osztályhoz tartozó átlagos tanult embernek az alacsonyrendű féltékenysége, amelyet sem a nemzeti büszkeség, sem a nagylelkű ösztön nem tudott háttérbe szorítani, engedni volt kénytelen a német eredményektől való növekvő félelemnek. Németország pedig a tudományos kutatásnak a szervezését és a tudományos rendszernek az ipari és társadalmi fejlődésre való alkalmazását olyan hittel és erőfeszítéssel kezdette meg, aminőre azelőtt egy társadalom se mutatott példát. A fegyveres békének az egész időszaka alatt érlelte és újból elvetette, majd ismét érlelte a terméseket, a bőségesen elvetett tudásnak elmaradhatatlan gyümölcseit. Rohamosan a nagy ipari és kereskedelmi hatalmasságok sorába emelkedett; acéltermelése meghaladta a brit acéltermelést; a termelésnek és a kereskedelemnek száz új mezején, ahol a tudás és a rendszer fontosabbnak bizonyult a közönséges üzleti ügyeskedésnél, így például az optikai iparban, a festékiparban, a kémiai iparnak számos ágában és számtalan új iparágban, vezető helyre emelkedett.

A brit gyáros szemében, aki megszokta, hogy a találmányok bebocsáttatást kérve, nem tudva, hogy honnét és miért jönnek a gyárába, ez a német rendszer, amely felkarolta és megfizette a tudomány embereit, feneketlenül tisztességtelennek tünt fel. Úgy érezte, hogy ez a szerencsének a megkorrigálása. Olyan, mintha hamisan kevernék a kártyákat. Arra bátorítja az intellektuelleknek veszélyes osztályát, hogy beleavatkozzék a «józan» gondolkozású üzletemberek dolgaiba. A tudomány szeretettelen gyermek módjára volt kénytelen elhagyni első hazáját. Németországnak ragyogó kémiai ipara az angol Perkinsnek a munkáján épült fel, aki nem tudott «gyakorlati» angol üzletembert találni, hogy őt támogassa. De Németország vezetett a szociális törvényhozásnak számos terén is. Németország tudatára ébredt, hogy a munkaerő nemzeti érték, amely a munkanélküliség által megromlik és így a közjó érdekében gondoskodni kell róla a műhely falain kívül is. A brit munkaadó még mindig abban a csalódásban élt, hogy a munkás ránézve megszünik a műhelyen kívül s minél rosszabb ezeknek a kívülállóknak a helyzete, valahogyan annál jobb reá nézve. Ezenfelül általános dolgokban való tudatlanságából kifolyólag, teljes mértékben individualista volt: a közönséges lelkeknek esztelen vetélkedése élt benne; ugyanúgy gyűlölte gyárostársait, amint gyűlölte munkásait és fogyasztóit. A másik oldalon a német termelők meg voltak győződve az egyesülésnek és az együttműködésnek a nagy előnyeiről; vállalataik az összeolvadás felé és abban az irányban haladtak, hogy nemzeti vállalatoknak a jellegét öltsék magukra.

Ez a nevelő, tudományos és szervező jellegű Németország az 1848. évi liberális Németországnak volt a természetes fejlődése; gyökerei visszanyúltak a napoleoni hódítás szégyenéből fakadó újjáteremtő erőfeszítésnek a korába. Mindent, ami jó és nagy volt ebben a modern Németországban, tényleg a tanítómestereinek köszönhette. De ez a tudományosan rendszerező szellem csak egyike volt azoknak a tényezőknek, amelyek az új német császárságot létrehozták. A másik tényező a Hohenzollernek monarchiája volt, amely túlélte Jenát, amely megcsalta és becsapta az 1848. évi forradalmat és amely Bismarcknak a vezetése alatt törvényes formák szerint is élére került az Ausztrián kívüli egész Németországnak. A cári birodalmat kivéve, a tizennyolcadik századbeli nagy monarchiának a hagyományait egy állam sem őrizte meg annyira, mint Poroszország. Nagy Frigyesnek a hagyományában Machiavelli uralkodott Németországon. Így ennek a nemes új államnak a fejében nem egy nemes új agyvelő foglalt helyet, hogy első helyre vezesse a világnak a szolgálatában, hanem hatalomra éhes pók tanyázott benne. Az elporoszosított Németország egyidejűleg a leginkább modern és legjobban elavult állam volt Nyugat-Európában. A legjobb és legrosszabb indulatú állama volt a korának.

A nemzetek lélektana még nagyon csökevényes tudomány. A pszichológusok még alig kezdték tanulmányozni az egyes embernek az állampolgári oldalát. A mi szempontunkból azonban a legnagyobb fontosságú, hogy nagyjából vázoljuk az 1871. évi győzelmek óta felnevelődött német nemzedékek szellemi fejlődését. Csak természetes volt, hogy a példátlanul álló és mindent elsöprő harctéri sikerek és a viszonylagos szegénységből a gazdagságra való emelkedés megduzzasztotta az önérzetüket. Emberinél több lett volna, ha ez a hazafias hiúságnak bizonyos túlzásaiban nem jutott volna kifejezésre. Ezt a természetes visszahatást azonban tudatosan kiaknázták, kihasználták és fejlesztették rendszeres munkával és ellenőrzéssel, iskolákban és főiskolákban, irodalomban és sajtóban a Hohenzollern-dinasztiának az érdekében. A tanítót és tanárt, aki nem tanította és hirdette minden adandó alkalommal és azon kívül a németeknek a többi népek felett való faji, erkölcsi, szellemi és fizikai felsőbbségét, a háborúban és a dinasztia iránt való rendkívüli odaadásukat és elkerülhetetlen hivatottságukat, hogy e dinasztia alatt vezetői legyenek az egész világnak, megbélyegezték s homályban maradásra és sikertelenségre volt kárhoztatva. A német történelmi oktatás óriási, rendszeres meghamisítása lett az emberi multnak, a Hohenzollernek jövője érdekében. Az összes többi nemzeteket nem hivatottaknak és hanyatlóknak állították be, akikkel szemben a poroszok az emberiség vezetői és újjáteremtői. A fiatal német ezt olvasta iskolakönyvében, hallotta a templomban, találta az irodalomban és szenvedélyes meggyőződéssel ezt diktálta bele a tanára. Ezt diktálta bele mindegyik tanára. Hueffer a könyvében2) példákat idéz, hogy a biologiában és a matematikában is fordulnak elő kitérések a tulajdonképeni tárgytól, hogy hosszas, royalisztikusan hazafias hivalkodásnak adjanak helyet. Csak kivételesen szívós és önálló lelkek tudtak a meggyőzés ezen áradatának ellentállni. Észrevétlenül a német lélekben Németországnak és császárának a képzete valami azelőtt sohasem létezett ragyogó és uralkodó képzet gyanánt alakult ki, egy istenhez hasonló nemzetnek a képe «ragyogó vértezetben», amely az alsóbbrendű és nagyon rosszindulatú népek körében a «dicső német kardot» suhogtatja. Németországot tudatosan megmérgezték, rendszeresen megittasították a hazafias retorikának ezzel a fajtájával. A Hohenzollerneknek egyik legnagyobb vétke, hogy a korona állandóan és makacsul beleavatkozott az oktatásba és pedig különösképen a történelmi oktatásba. Egy modern állam sem vétkezett így a közoktatás ellen. Nagybritannia koronás köztársaságának az oligarchiája megnyomorította és elsorvasztotta a közoktatást, de a Hohenzollernek monarchiája megrontotta és prostituálta.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az utolsó félszázad történetének azt a legfontosabb tényét, hogy a német népet rendszeresen belenevelték a németségnek a világon a hatalomra alapított elsőségébe és abba az elméletbe, hogy a háború szükségszerű jelensége az életnek. A német történelmi oktatásnak a kulcsát meg lehet találni Moltkének a mondásában: «Az örök béke csak álom, még pedig nem is szép álom. A háború szükségszerű része a világ Istentől megállapított rendjének… Háború nélkül a világ nem fejlődnék és a materializmusban veszne el.» (Egyébként tory korában Gladstone is épen ilyen kenetteljesen belenyugodott a rabszolgatartásba.) E tekintetben az antikrisztiánus német bölcselő, Nietzsche is egyetértett az istenfélő tábornaggyal. «Csak puszta illuzió és játékos képzelődés, ha sokat, vagy egyáltalán valamit várunk attól az emberiségtől, amely elfelejti a háborút. Nem ismerünk eszközt, amely jobban kiváltaná a cselekvést, mint egy nagy háborúnak a harcmezőn született nyers energiája, a gyűlöletből született mélységes személytelenség, a gyilkolásból született öntudat és hidegvér, az ellenség megsemmisítésére irányuló erőfeszítésből született nekihevülés, a veszteség, a tulajdon lét és az embertársak léte iránti büszke közöny, a lelkeknek földrengésszerű megrázkódtatása, melyre a népnek szüksége van, ha elveszti vitalitását».

A tanításnak ez a fajtája, amely áthatotta a német birodalmat egyik végétől a másikig és szükségképen magára irányozta a külföld figyelmét, felriasztotta a világnak valamennyi népét és hatalmasságát és szükségképen németellenes szövetségre vezetett, Francia-, Orosz- és Angolországot egyaránt fenyegető katonai és legújabban tengeri készülődéssel járt karöltve. Befolyásolta az egész német nép gondolkozását, modorát és erkölcsét. A németek ugyanis alakítható nép s nem oly nehezen hozzáférhetők a tanítás számára, mint az irek és angolok. 1871 óta a külföldön a német az öklében bízott és rászokott a nagy hangra. Még a kereskedelmi műveletekben is bizonyos legázolásszerű eljárást tanusított. Gépezete megjelent a világpiacon és hajózása a nemzeti hivalkodás szinezetével foglalt teret a tengereken. Igazi érdemeit támadó eszköz gyanánt használta. Valószínűleg a legtöbb más nép, ha ugyanazokon a tapasztalatokon ment volna át és ugyannak a tanításnak lett volna alávetve, hasonló módon viselte volna magát.

A történelem egyik olyan véletlene folytán, amilyenek megszemélyesítik és meggyorsítják a katasztrófákat, Németország uralkodója, II. Vilmos, a legtökéletesebb formában testesítette meg népének új nevelési rendszerét és a hohenzollerni hagyományokat. 1888-ban, huszonkilenc éves korában lépett a trónra; atyja, III. Frigyes, márciusban következett nagyatyja, I. Vilmos után és meghalt ugyazon év júniusában. II. Vilmos anyai ágon unokája volt Viktória királynőnek, de vérmérsékletében nyoma sem volt annak a liberális hagyománynak, amely a Szász-Coburg-Gotha családot jellemezte. Agyát teljesen a tajtékzó új imperializmus töltötte el. Trónralépését a hadseregéhez és hajóhadához intézett kiáltvánnyal jelentette be; a népéhez intézett kiáltvány három nappal később jelent meg. A demokrácia iránti mély megvetés csendült ki belőle: «A katona és hadsereg, nem pedig a parlamenti többségek forrasztották össze a német birodalmat. Bizalmamat a hadseregbe helyezem». Megtagadta ezzel a német iskolamesterek kitartó munkáját és helyette a Hohenzollernek diadalát jelentette be.

Az új császárnak legközelebbi cselekedete az volt, hogy összekülönbözött az öreg kancellárral, Bismarckkal, aki a német birodalmat megalkotta és elbocsájtotta őt. (1890.) Mélyreható véleménykülönbségek nem voltak közöttük, de mint Bismarck mondotta, a császárnak az volt a szándéka, hogy önmagának legyen a kancellárja.

Ezek voltak a bevezető jelenségei egy nagyon tevékeny és kihivó jellegű pályafutásnak. II. Vilmosnak az volt a szándéka, hogy lármát üssön a világban, nagyobb lármát, mint előtte bármely más uralkodó. Egész Európa hamarosan megismerte az új uralkodónak az alakját, állandóan vakítóan csillogó katonai egyenruhában, büszke tekintettel, felfelé sodort bajusszal s béna, de ügyesen elleplezett bal karjával. Tetszelgett magának a ragyogó ezüst mellvértekkel és hosszú fehér köpenyekkel. Szemmellátható volt a nagy nyughatatlansága. Világos volt, hogy nagy dolgokra hivatottnak érezte magát, de egyelőre még nem volt nyilvánvaló, hogy ezek a nagy dolgok mik lesznek tulajdonképen. Nem volt delphii jósda, amely megmondta volna neki, hogy egy nagy birodalomnak a szétrombolására van rendelve.

A személyét körülvevő szinpadiasság és Bismarck elbocsájtása sokakat ijedelemmel töltött el alattvalói közül, de ezek csakhamar megnyugodtak abban a gondolatban, hogy befolyását a béke ügyének és Németország megszilárdításának szenteli. Sokat utazott, Londonba, Bécsbe, Rómába, ahol magántárgyalást folytatott a pápával, Athénbe, ahol nővére ment feleségül a görög királyhoz 1889-ben és Konstantinápolyba. Az első keresztény uralkodó volt, aki meglátogatta a szultánt. Elment Palesztinába is. Jeruzsálem régi falán külön kaput törtek a számára, hogy belovagolhasson a városba; méltóságán aluli volt, hogy gyalog menjen be. Rávette a szultánt, hogy megkezdje a török hadsereg újjászervezését német mintára, német tisztek vezetése alatt. 1895-ben kijelentette, hogy Németország «világhatalom» s hogy «Németország jövője a tengeren van», nem törődve, hogy a németek jelenlétét a tengeren az angolok már amúgy is tudomásul vették, s figyelmét mind erősebb mértékben nagy hajóhad megteremtésének szentelte. Gondjaiba vette a német művészetet és irodalmat is; befolyását a többi nyugati népek által használt latin betűvel szemben a különálló és szemrontó gót betű megtartására használta fel; támogatta a pángermán mozgalmat, mely a hollandokat, skandinávokat, a belgiumi flamandokat és a svájci németeket egy nagy német testvériség tagjainak hirdette, mintha beolvasztásra alkalmas anyag volnának egy növekedni akaró, éhes fiatal birodalom számára. Európának összes többi uralkodói elhalványodtak mellette.

A búr köztársaságok elleni háború idején Európaszerte Nagybritannia ellen megnyilatkozó ellenséges hangulatot felhasználta a nagy hajóhadra irányuló tervének előmozdítására, ami kapcsolatban a német gyarmatbirodalomnak rohamos terjeszkedésével Afrikában és a Csendes-oceánon, az angol közvéleményt mód felett nyugtalanította és felizgatta. A brit liberális közvélemény különösképen érezte a brit haditengerészet állandó növelésének kétségbeejtő szükségességét. «Nem pihenek addig, – jelentette ki a császár, – míg a hajóhadamat nem emelem ugyanarra a színvonalra, melyen a hadseregem áll.» A legbékésebb szigetlakók sem vehették nyugodtan tudomásul ezt a fenyegetést.

1890-ben megszerezte a kis Helgoland szigetét az angoloktól. Ezt nagy tengeri erősséggé építtette ki.

Amint a hajóhada nagyobbodott, vállalkozási kedve is növekedett. Kijelentette, hogy a németek «a világ sója». «Nem szabad elfáradniok a civilizációnak a munkájában; Németországnak, akárcsak a császári Rómának, terjeszkednie kell és rá kell kényszeríteni magát másokra.» Ezt lengyel földön mondotta, a lengyel nyelvű kultura elnyomására irányuló s a Lengyelországból rájuk eső rész elnémetesítésére irányuló német törekvések támogatása érdekében. Az Istent «isteni szövetséges» névvel illette. A régi abszolut birodalmakban az uralkodó vagy maga volt Isten, vagy Istennek fogadott képviselője; a császár az Istent megbizható ügyfelének tekintette. «A mi régi Istenünk», – mondotta róla kedveskedőleg. Mikor a németek megszállották Kiaocsaut, az «acélos német ököl»-ről beszélt. Mikor Ausztriát támogatta Oroszország ellenében, a «ragyogó fegyverzetű» Németországot emlegette.

Oroszországnak madzsuriai vereségei 1905-ben a német imperializmust merészebb fellépésre bátorították. Az együttes francia és orosz támadástól való félelem oszlani látszott. A császár a szentföldre utazott, kiszállt Tangerben, hogy a marokkói szultánt a franciák elleni támogatásáról biztosítsa s azt a főbenjáró méltatlanságot követte el Franciaországgal szemben, hogy háborús fenyegetéssel külügyminiszterének, Delcassénak az elbocsájtására kényszerítette. Szorosabbra fűzte a kapcsolatokat Ausztria és Németország között s az ő támogatásával Ausztria 1908-ban visszaélt Európa többi államainak bizalmával, mikor a délszláv Bosznia-Hercegovinát annektálta. A Nagybritannia ellen irányuló tengeri készülődésével s a Franciaország és a szlávok elleni kihivásával Nagybritanniát, Franciaországot és Oroszországot defenziv jellegű megállapodásra késztette magával szemben. A boszniai annexiónak további következése volt a szövetséges Olaszországnak az elidegenedése.3)

Ilyen volt a személyiség, akit a balsors Németország fölé helyezett, hogy sarkalja, szervezze és a világ többi része számára türhetetlenné tegye egy nagy népnek a természetes büszkeségét és hivalkodását, amely a megoszlásnak és gyengeségnek hosszú évszázadai után a fejedelmek dzsungeléből egységre és a világ megbecsülésére tudott emelkedni. Természetes volt, hogy a vezető kereskedelmi és ipari egyéniségek, a tengerentúlt kiaknázni akaró pénzemberek, a katonák és a hétköznapi tömeg ezt a vezetőt nagyon izlésük szerint valónak találták. A németek közül titokban sokan hirtelenkedőnek és szinészkedőnek találták, de nyilvánosan támogatták, mert cselekedetei a siker szinezetével jártak. Hoch der Kaiser!

De Németország mégsem hódolt be küzdelem nélkül az imperializmus egyre erősbödő áradatának. A német életnek fontos tényezői küzdelmet folytattak e nagyhangú új autokrácia ellen. A régi német törzsek, különösen a bajorok nem mutattak hajlandóságot, hogy a poroszság elnyelje őket. A közoktatás terjedésével és Németország rohamos indusztrializálódásával karöltve a szervezett munkásság önálló gondolatokra ébredt és szembehelyezkedett uralkodójának hangzatosan militarisztikus és hazafias szólamaival. Az államban egy új politikai párt fejlődött ki, a szociáldemokraták, akik Marx tanait vallották. A hivatalos és klerikális szervezetek szüntelen támadásai s a propagandája és szervezetei ellen irányuló elnyomó jellegű törvények dacára a párt állandóan növekedett. A császár újból meg újból állást foglalt ellene; vezéreit bebörtönözték és az ország elhagyására kényszerítették. Mégis növekedett. Mikor a császár a trónra lépett, ötszázezer volt a szociáldemokrata szavazók száma, 1907-ben három milliónál több. A császár kisérletezett az engedékenységgel is, sok mindent megadott, például az aggkori és a betegség esetére való biztosítást, leereszkedő ajándék formájában, melyet a munkások jog gyanánt követeltek. Elhajlását a szocializmus felé tudomásul vették, de ez nem szerzett konvertitákat az imperializmusnak. Tengerészeti törekvéseit ügyesen és elkeseredetten támadták s a kisembereknek a pártja szüntelenül támadta az új német tőkéseknek gyarmati kalandjait is. A hadsereget azonban még a szociáldemokraták is mérsékelt támogatásban részesítették, mert bármennyire elitélték is az otthoni autokráciát, még nagyobb gyűlölettel és félelemmel voltak eltelve a keleti határon Oroszországnak barbár és retrogád önkényuralma irányában.

Németország abban a veszedelemben forgott, hogy ez a falánk imperializmus Nagybritanniát, Franciaországot és Oroszországot offenziv-defenziv jellegű együttes támadásra fogja késztetni. A császár a Nagybritannia irányában való merev magatartás és esetlen kisérletek között ingadozott, hogy megbékéljen vele, miközben hajóhada növekedett s mialatt a háborúra készülődött Orosz- és Franciaországgal. Mikor 1913-ban a brit kormány javasolta, hogy mindkét fél szüntesse be a flottaépítést egy évre, ajánlatát visszautasították. A császárnak volt egy fia, aki még jobban benne élt az imperializmus és pángermanizmus gondolatkörében, mint ő maga. A trónörökös az imperialista propagandát szívta magába. Katonák és ágyúk voltak a játékai. Idő előtti népszerűségre tett szert azáltal, hogy még fokozta atyjának hazafias és támadó jellegű cselekvéseit. Az az érzés támadt, hogy az élete delén álló császár kezd túlságosan óvatos lenni. Egyénisége megújhodott a trónörökösben. Németország sohasem volt ily erős, sohasem volt ennyire felkészülve egy új, nagy kalandra és a győzelmek új aratására. Az a meggyőződés élt benne, hogy Oroszország állapotai züllöttek, Franciaország degenerált, Nagybritannia pedig a polgárháború szélén áll. A fiatal trónörökös csak példaképe volt a jómódú német felső osztályok fiatalságának 1914 tavaszán. Ugyanabból a serlegből ittak valamennyien. Tanáraik és oktatóik, szónokaik és vezetőik, anyáik és kedveseik ugyanarra a nagy alkalomra készítették őket elő, amely most nagyon közelinek látszott. Valamennyien el voltak telve a közelgő összeütközésnek döbbenetes érzésétől, a nagy dolgokra hívó kürtnek a szavától, a határokon túl az ellenségek felett megvivandó győzelemtől, odahaza pedig a nekik ellenszegülő munkások feletti diadaltól. Az ország duzzadt az erőtől és lázas izgalomban élt, mint az atletikai versenyző tréningjének a végén.