A fegyveres békének az ideje alatt Németország vezetett és adta meg a hangot Európában. Erőteljes imperializmusának a tantételei különösen erős hatást gyakoroltak a brit lélekre, amely gyengén volt vértezve ahhoz, hogy ellent tudjon állni egy külföldről jövő erős intellektuális nyomásnak. A közoktatásügyi lendület, amelyet Albert herceg kezdeményezett, a halála után elhalt; az oxfordi és cambridgei egyetemeket abban a feladatukban, hogy a felsőbb oktatást hatékonyan megreformálják, meggátolta az uralkodó papságnak félelme és előitélete az úgynevezett «tudomány és vallás közötti összeütközés» irányában; a népoktatást elcsenevészítette a vallásos civódás, a közhatóságok végtelen szűkkeblűsége, a munkaadók törekvése a gyermekmunka után és az individualisztikus ellenkezés «mások gyermekeinek oktatása» irányában. A régi angol hagyomány, az igazság kimondásának, a jogszerűségnek, becsületes eljárásnak s bizonyos mértékig a republikánus szabadságnak a hagyománya erősen elhalványodott a napoleoni háborúk megpróbáltatásainak az idején; a romanticizmus, melynek a nagy regényíró Walter Scott volt a főképviselője, a nemzet képzeletét a virágos és festői dolgok iránti vágyódással itatta át. «Mr. Briggs», a Punch komikus angolja az ötvenes és hatvanas években, aki kockás skót szoknyát visel és szarvasra cserkészik, legjobban testesíti meg az új iránynak a szellemét. Kezdett derengeni Mr. Briggsnek az agyában a szinekben gazdag és nagyon valószínűnek tetsző tény, amire azelőtt nem eszmélt rá, hogy birodalmában sohasem nyugszik le a nap. Az ország, amely valaha elitélte Clivet és Warren Hastingst a hindu benszülöttekkel szemben tanusított becstelen bánásmódjukért, mostantól kezdve talpig lovagias és önfeláldozó férfiaknak kezdte őket tekinteni. Ők voltak «a birodalom megteremtői». Disraeli keleties képzeletének a hatása alatt, amely császárnőt csinált Viktória királynőből, az átlagos angol készségesen hajlott a modern imperializmus üres szólamaira.

A meghamisított néprajzot és elferdített történelmet, amely a germán, szláv és kelta keveredésből előállott németeknek azt hirdette, hogy ők különálló csodás faj, utánozták az angol írók, akik egy új etnologiai kitalálást, az «angolszászt» kezdték belevinni a köztudatba. Ezt a nagyszerű összetételt az emberi fejlődés tetőpontjának s a görögök, rómaiak, egyiptomiak, asszirok, zsidók, mongolok és más alsóbbrendű előfutárok fehér fényben ragyogó koronájának és összesített erőfeszítésük eredményének tüntették fel. A német faji felsőbbségnek észszerűtlen legendája nagyon sokat tett, hogy elkeseredésig fokozza a lengyelek hangulatát Posenben és a franciákét Lotharingiában. Az angolszász felsőbbségnek még nevetségesebb legendája nemcsak megnövelte az angol uralom iránti ellenszenvet Irországban, hanem megrontotta a brit közigazgatásnak a hangját az «alávetett» népekkel szemben mindenütt az egész világon. A mások megbecsülésének megszüntével és a «felsőbbrendűség» gondolatának kultiválásával együtt járt az emberiesség és igazságosság megszünése is. Az indiai brit uralomnak első idejében a brit tisztviselők szerényen mentek ki Indiába, a csodás országba, hogy ott éljenek és tanuljanak; mostantól kezdve kevélyen mentek ki, mint egy csodás népnek a képviselői, akik fényt visznek a sötétségbe, hogy ott meggazdagodjanak és tündököljenek.

A német hazafias tévtanok utánzása nem merült ki az angolszász-legenda gyártásában. Az angol egyetemek eleven fiatalsága, amely a nyolcvanas és kilencvenes években megundorodott az otthoni politikának alacsony színvonalától és őszinteségének hiányától, hajlandó volt utánozni és versenyre kelni a követelődző, tetszetős és erőszakos nemzeti imperializmussal, a Machiavelli és Attila hagyományának keverékével, mely mesterségesen rányomta a bélyegét az ifjú Németország gondolkozására és cselekedeteire. Úgy érezte ez a fiatalság, hogy Britanniának is szüksége van ragyogó fegyverzetre és neki is suhogtatni kell a kardját Az új brit imperializmus a költőjét is megtalálta Kiplingben, gyakorlati támogatóját pedig a pénzügyi és üzleti érdekekben, melyeknek útját a monopoliumok és kiaknázások felé ez a hazafias fény ragyogta be. Ezek az elporoszosodott angolok Németország példáját követték az egész vonalon. Közép-Európa összefüggő gazdasági rendszer, melynek működését legjobban az egység biztosítja; az új Németország ezért hozta létre a vámpolitikai egységet, az összes alkotó részeit magába foglaló Zollvereint. Természetszerűleg tömör rendszer, zárt ököl lett belőle. A brit birodalom nyitott tenyér módjára terjed szét az egész világon, egyes részeinek eltérő a természetük, szükségletük, kapcsolatuk s nincs egyéb közös érdekük, csak a biztonságnak a kölcsönössége. Az új imperialisták azonban vakok voltak e különbséggel szemben. Ha az új Németországnak megvan a Zollvereinje, ugyanezt meg kell teremteni a brit birodalom számára is; különböző alkotó elemeinek természetes fejlődését pedig meg kell bénítani «birodalmi preferenciális vámokkal» és más egyebekkel…

Mégis Angliában az imperialista mozgalom sohasem tudott szert tenni olyan tekintélyre és általánosságra, mint Németországban. A három egyesített, de lényében különböző brit nép egyikének sem volt természetes terméke. Nem felelt meg a lelkületüknek. Hagyományaiknál vagy vérmérsékletüknél fogva Viktória királynőben és utódaiban, VII. Edvárdban és V. Györgyben hiányzott a hajlandóság, hogy a Hohenzollernek módjára «ragyogó vértezetben» tündököljenek, «acélos öklüket» rázogassák és «dicső kardjukat» suhogtassák. Elég bölcsek voltak ahhoz, hogy tartózkodjanak az általános áramlatokba való nyilt beavatkozástól. Az új brit imperialista mozgalom kezdettől fogva kiváltotta nagyon sok angol, walesi, ir és skót írónak az ellenszenvét, akik nem akarták elismerni ezt az új brit nacionalizmust és elfogadni az «angolszász» felsőbbrendűségnek az elméletét. Amellett Nagybritanniában igen nagy gazdasági érdekek s így különösen a hajózási érdekek a szabad kereskedelmen alapultak s ezek jogosult aggodalommal tekintettek az új imperialisták és a velük társult kalandor gazdasági elemek pénzügyi javaslatai elé. Más oldalról azonban ezek az eszmék futó tűzként szárnyaltak végig a katonai osztályon, az indiai tisztviselői karon és más hasonló elemeken. Egészen addig valami bocsánatkérő elem lebegett a katonák személye fölött Angliában. Nem volt az angol földnek természetes szülötte. Ezúttal azonban egy olyan mozgalom kerekedett, amely porosz katona-bajtársához hasonló ragyogó fontosságot volt hivatva neki kölcsönözni. Az imperialista gondolat támogatásra talált az új olcsó sajtóban is, amely arra a célra teremtődött, hogy az elemi oktatás folytán képződött új olvasó-rétegek szükségletét ellássa. Ennek a sajtónak általános, széles és egyszerű eszmékre volt szüksége, melyek alkalmasak a gondolkozni is alig kezdő tömegek számára.

Mindezen támogatás s a nemzeti hiúságra való erős hivatkozás dacára, a brit imperializmus sohasem tudta a brit népek tömegét igazán áthatni. Az angolok szellemileg nem gyúrható nép s a régi tory pártnak, a katonai osztálynak, a vidéki papságnak, a music-halloknak, az asszimilált idegeneknek, a műveltség nélküli gazdagoknak s az új nagy munkaadóknak védvámjai és imperializmusért való lelkesedése a közönséges embert, különösen pedig a szervezett munkásságot gyanakvó magatartásra késztették. Ha a majubai vereségnek mesterségesen is fokozott sebe az országot bele is sodorta a délafrikai búr köztársaságoknak szükségtelen, áldozatokkal járó és költséges meghódításába, ebből a kalandból elég erős visszahatás támadt a méltányosság és igazságérzet felé, mely újra hatalomra juttatta a liberális pártot és legalább részben jóvá igyekezett tenni a baklövést a dél-afrikai szövetség megalkotásával. Jelentős és állandó haladás volt tapasztalható a közoktatás, a közérdek előtérbe helyezése s a kevesek tulajdonában levő vagyon igazságtalanságainak eloszlatása tekintetében. Amellett a fegyveres békének ezen időszakában a három brit nép nagyon megközelítette az Irországgal szemben fennálló nézeteltéréseknek igazságos és észszerű alapon való rendezését. Szerencsétlenségükre a nagy háború épen erre irányuló törekvésük közepette szakadt rájuk.

Irország esete a multban nagyon tanulságos példája egy idegen uralkodó osztály viselkedésének, napjainkban pedig az imperializmus alkalmazásának egy meghatározott országra vonatkozólag. A szerencsétlen ország, melynek története az idegen hódításnak, a régi birtokosok kiirtásának, a másvallásúak üldözésének és a jogoktól való megfosztásnak szakadatlan láncolata, sohasem tudott megbarátkozni az angol uralommal. Irország a nagy földesuraknak lett a birodalma, akik az országon kívül éltek és nem törődtek bérlőik sorsával. Anglia nagy fejlődésének idején Irország fokozatosan ment tönkre, a mult század közepétől kezdve a zöld sziget ijesztő mértékben néptelenedett el; lakosai ezrével és százezrével kerestek maguknak az oceánon túl új hazát. Az otthonmaradottak fokozódó gyülölséggel tekintettek az angolokra s közmondássá vált, hogy Anglia szerencsétlensége Irország szerencséje. Politikai jogaiktól megfosztva, az irek tudni sem akartak az angol kormányzattal való közösségről s az angol élet Irországban csak a Dublinban székelő alkirálynak közvetlen környezetére és a Cromwell-féle hódítás után protestánsokkal betelepített északkeleti vidékre szorítkozott. Ekkor következett be a katholikusok emancipációja Angliában, mely maga után vonta az ir katholikusok emancipációját s 1874-ben az általános választójog. A szűk választójog idejében Irország lélekszámánál sokkalta erősebben volt képviselve az angol parlamentben; a visszamaradt ir kerületek ugyanis legkönnyebben kezelhetők voltak az angol uralkodó osztályok számára. Az általános választójog után Anglia megdöbbenve találta szemben magát a vallásában, hagyományaiban, szükségleteiben tőle teljesen eltérő ir demokráciával, mely feltárta az átlagos angol előtt nem is ismert sérelmeit és szenvedélyesen követelte a különválást. Az angol parlamentbe bekerült új ir párt állandóan obstruált és megzavarni igyekezett az angol ügyek menetét, míg Irország a szabadságát ki nem vívja. Ez az eljárás kapóra jött az uralkodó oligarchiának, amely még mindig uralkodott a brit birodalomban. Szövetségre lépett az észak-irországi «lojális» protestánsokkal – lojálisak voltak a birodalmi kormány irányában, mert féltek a katholikus uralomtól Irországban – s mesterségesen szította az átlagos angolnak fokozódó haragját, aki nem értette meg az átlagos ir elkeseredésének az okait.

Irország és Nagybritannia viszonyának története az utolsó félszázad folyamán egyike azoknak a dolgoknak, melyek a legkedvezőtlenebb színben tüntetik fel az angol uralkodó osztályt, anélkül, hogy az átlagos angolnak szégyenkezni kellene miatta. Az angol közvélemény ismételten tanujelét adta a jóakaratának. Az angol törvényhozás az Irországgal való viszonylatban majdnem félszázadon át a kezdetleges kisérleteknek egész sorozatát mutatja a liberális Angolország részéről az irek panaszainak orvoslására és a baráti viszonynak a megteremtésére a konzervativ párt és Ulster szívós ellenszegülése ellenében. 1886-ban Gladstone politikai katasztrófába döntötte önmagát, mikor nemzetiségi elvének megfelelően kisérletet tett az első ir önkormányzati javaslatnak a benyujtására, amely első izben bízta volna a történelem folyamán magukra az irekre az ir ügyek intézését. A tervezet sok tekintetben téves és veszélyes volt, mert nem nyujtott elegendő biztosítékokat az irországi, különösen ulsteri protestánsoknak és nem gondoskodott védelemről a papokat uraló déli analfabéták részéről jövő esetleges sérelmek ellenében. Lehet, hogy ezek csak képzelt veszedelmek voltak, mindenesetre azonban számolni kellett volna a tőlük való félelemmel. A törvényjavaslat kettérepesztette a liberális pártot s egy koaliciós kormány, az unionista kormány foglalta el Gladstone helyét.

Az unionista kormányban, mely Gladstonet helyéből kiszorította, kiváltképen a tory elemek voltak képviselve s szellemében imperialisztikusabb volt, mint a megelőző angol kormányok bármelyike. A következő esztendőknek a brit politikája nagyjában és egészében állandó küzdelem a birodalom többi részét lenyűgözni akaró erőszakos «brit» nacionalizmus és imperializmus s az angol vérmérsékleti liberalizmus és józanság között, mely a birodalmat szabad és önkéntes szövetségesek konföderációjává törekedett átalakítani. Természetszerűleg a «brit» imperialisták lenyűgözött ireket szerettek volna látni, viszont az angol liberálisok szabad, önként társuló Irországot akartak. 1892-ben Gladstone ismét hatalomra küzdötte magát, csekély Home Rule többséggel; 1893-ban az ir önkormányzati javaslat átment az alsóházban, de a lordok elvetették. Mégis az új imperialista kormány csak 1895-ben jutott hivatalba. A támogató párt nem imperialistának, hanem unionistának nevezte magát, különös név, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen makacs kitartással igyekezett a birodalom közjavának minden lehetőségét lerontani. Az imperialisták tíz esztendeig maradtak hatalmon. Már említettük, hogy miként hódították meg Délafrikát. 1905-ben vereséget szenvedtek, mikor vámkorlátokat akartak felállítani német mintára. A nyomukba lépett liberális kormány a Dél-Afrikai Egyesült-Államok megalkotásával megelégedett polgártársakká tette a fegyverrel leigázott dél-afrikai hollandusokat. Utána hosszú küzdelembe bocsájtkozott a makacsul imperialista lordok házával.

Ez a küzdelem nagyon alapvető jellegű volt a brit ügyek szempontjából. Egyik oldalon volt Nagybritannia népének liberális többsége, amely az irekkel való viszonyt becsületesen és az észszerűség szerint új és reményteljesebb alapokra akarta helyezni s ha lehet, az ireknek bosszúálló ellenszenvét barátságra változtatni; a másik oldalon voltak az új brit imperializmusnak összes tényezői, elszántan, hogy bármi áron és minden választási megnyilatkozás ellenére, ha lehet, törvényesen, de ha nem lehet, törvénytelenül is, megtartsák hatalmukat az angol, skót és ir ügyek és hasonlóképen az egész birodalom fölött is. Új nevek alatt megismétlődött az angol társadalomnak ősrégi belső küzdelme; a szabad és liberális szellemű társadalomnak a küzdelme a hatalmon levő «nagyok», a nagy kalandorok és tekintélyek ellen, mely annak idején kifejezésre jutott Amerika szabadságharcában is. Irország csak a csataterük volt, mint annak idején Amerika. Indiában, Irországban és Angliában az uralkodó osztály és a vele szövetkezett kalandorok mind egy véleményen voltak; de az ir nép, a vallási különbség folytán, vajmi kevés közösséget érzett az angol nép széles rétegeivel. Mégis az olyan ir államférfiak, mint Redmond, az ir párt vezére az alsóházban, egy időre felülemelkedtek a nemzeti szűkkeblűségen és méltóképen feleltek az angol részről megnyilvánult jó törekvésekre. Lassú, de kitartó munkával sikerült a lordok házának ellenállását letörni és Asquith miniszterelnök 1912-ben beterjesztette a harmadik ir önkormányzati javaslatot. Egész 1913-ban és 1914 elején a törvényjavaslat új meg új parlamenti harcokra adott alkalmat. Először Irország megkapta az önkormányzatot, kilátásba helyeztetett azonban egy módosító javaslat, mely bizonyos vonatkozásokban Ulstert kikapcsolja. Ez a küzdelem egészen a nagy háború kitöréséig elhúzódott. A törvény közvetlenül a háború kitörése után királyi jóváhagyást is nyert, hasonlóan jóváhagyást nyert azonban a másik törvény is, mely az ir önkormányzat életbeléptetését a háború végéig felfüggeszti. A javaslatok így kerültek bele a törvénytárba.

A harmadik önkormányzati javaslat beterjesztésétől kezdve azonban a vele szemben megnyilatkozó ellenszegülés nagyon különleges formákat öltött. Egy dublini ügyvéd, Sir Edward Carson, aki a Home Rule-szakadás előtt hivatali állást foglalt el Gladstone minisztériumában, majd az őt követő imperialista-kormányban, volt a szervezője és vezetője az ellenállásnak a két nép kibékítésével szemben. Noha dublini eredetű volt, vezére lett az ulsteri protestánsoknak és belevitte a küzdelembe a törvénynek azt a megvetését, amely nagyon gyakran jellemző tulajdonságuk a sikeres jogászoknak s a makacs, érthetetlen és megalkudni nem akaró ellenségeskedésnek azt a szellemét, mely jellegzetes az ireknek bizonyos típusaira. Mint ember, a lehető legkevésbbé angol jellegű, fekete, romantikus és erőszakos; kezdettől fogva kéjjel beszélt a fegyveres ellenállásról az angolok és irek szabad egyezségével szemben, melyet a harmadik önkormányzati javaslat elérni akart. Az izgatottság 1913 folyamán állandóan erősbödött. Ulsterben önkéntes haderőt szerveztek, fegyvereket csempésztek az országba és Sir Edward Carson és egy F. E. Smith nevű ügyvéd, kinek a neve szintén hamar ismeretessé vált, félig katonai módon jártak-keltek, utazgattak Ulsterben, szemléket tartottak az önkéntesek fölött és szították a szenvedélyt. E leendő forradalmárok Németországból kapták a fegyvereiket s Carson szövetségeseinek egyes nyilatkozatai «egy nagy protestáns uralkodó» támogatására utaltak. Az első vérontás Londonderryben történt 1913 augusztusban. Ulsterrel ellentétben ekkoriban Irország többi részeiben még rend és törvénytisztelet uralkodott; az irek megbiztak nagy vezérükben, Redmondban és a három brit népnek a jóhiszeműségében.

Ezek a polgárháborúval való fenyegetődzések nem voltak kivételesen új dolgok a szerencsétlen sziget történetében; ami az egyetemes történelem szempontjából jelentőséget kölcsönöz nekik, a heves támogatás, amelyben az angol katonai és hatalmon levő osztály részesítette őket s az a büntetlenség és korlát nélküli cselekvési szabadság, melyet Carson és társai élveztek. Mint már kifejtettük, a német imperializmus sikeréből és ragyogásából eredő reakciónak fertőzése erősen elterjedt Nagybritannia felsőbb és vagyonosabb osztályainak körében. Egy új nemzedék nevelkedett fel, mely elfelejtette elődeinek nagy hagyományait és kész volt az angol szabadság nagy gondolatát becserélni az imperializmus aranyfüstjéért. Egy millió fontra rúgó alapot gyüjtöttek össze, főként Angliában, az ulsteri lázadásnak a támogatásra; ulsteri tartományi kormány alakult, előkelő állású angol személyiségek beleavatkoztak a mozgalomba és automobilokon száguldoztak köröskörül Ulsterben, segítettek a fegyvereket becsempészni s kiderült, hogy számos angol tiszt és tábornok a törvény iránti engedelmesség helyett dél-amerikai mintájú pronunciamentora készülődött. Ennek a felső osztályok körében megnyilvánult rendbontásnak az volt a természetes következése, hogy felriasztotta Irországnak nagy részét, mely sohasem volt Angliának igazi barátja. Irországnak ez a része szintén szervezni kezdte a «nemzeti önkénteseket» és csempészte a fegyvereket. A katonai hatóságok sokkal nagyobb buzgalmat tanusítottak a nemzeti, mint az ulsteri fegyverkezés elnyomásában s 1914 júliusában egy fegyverbehozatali kisérlet Howthban, Dublin közelében, harcra és vérontásra vezetett Dublin utcáin. A brit szigetek a polgárháború mesgyéjén állottak.

Ez az imperialista forradalmi mozgalomnak a vázlata, mely a brit szigeteken a nagy háború előestéjén lejátszódott. Carsonnak és társainak mozgalma ugyanis forradalmi jellegű volt. Világos kisérlet volt a parlamentáris kormányrendszernek s a brit népek lassan növekedett, még nem teljes szabadságának elnyomására, hogy az ir ellentétet kiindulási pontnak felhasználva, a hadsereg segítségével egy sokkal poroszosabb jellegű kormányrendszert állítsanak a helyébe. Néhány ezer embernek reakciós erőfeszítése volt, hogy megállítsa a világnak a haladását a demokratikus jog és társadalmi igazság irányában; teljesen párhuzamos és rokonszenvező törekvés a német junkerek és gazdagok új imperializmusával. Egy tekintetben azonban a brit és német imperializmus eltértek egymástól. Németországban a mozgalom a korona körül összpontosult; a trónörökös volt leghangosabb és leginkább szembeötlő képviselője. Nagybritanniában a király távol állt tőle. V. György egyetlen nyilvános tényével sem mutatta a helyeslésnek legcsekélyebb jelét az új mozgalommal szemben s fiának és örökösének, a walesi hercegnek a magatartása is hasonlóan teljesen korrekt volt.

1914 augusztusában a nagy háborúnak a vihara zúdult rá a világra. Szeptemberben Sir Edward Carson tiltakozott az ir önkormányzati javaslatnak a törvénykönyvbe iktatása ellen. Ugyanaznap Redmond felhívta az ir népet, hogy egyenlő mértékben vegye ki a részét a háborúnak a terhéből és erőfeszítéséből. Egy ideig Irország hűségesen és becsületesen küzdött Anglia oldalán, mígnem 1915-ben a liberális kormányt koalició váltotta fel, amelyben Sir Edward Carson, fején a londonderryi és howthi vérengzéssel, a 7000 font fizetéssel és nagy illeték-jövedelemmel járó főállamügyészi állást kapta meg. Távozása után az ulsteri lázadásban társa, Sir F. E. Smith került a helyére.

Nagyobb sértést nem lehetett volna egy békés népnek az arcába vágni. A kibékítés munkája, melyet Gladstone 1884-ben megkezdett és 1914-ben oly közel jutott a megvalósuláshoz, teljesen és tökéletesen meghiusult.4)

1916 tavaszán Dublin sikertelen felkelést kisérlett meg az új kormány ellen. A felkelésnek a vezetőit, kik túlnyomó részben jóformán még gyerekek voltak, tudatos és céltalan szigorúsággal lőtték halomra, ami összehasonlítva az ulsteri forradalmi vezérek esetével, Irországban a kegyetlen igazságtalanságnak az érzését váltotta ki. Egy áruló, Sir Roger Casement, aki a birodalomnak tett előző szolgálataiért bárói rangra emelkedett, törvényszék elé került és kivégezték, kétségtelenül jog szerint, de a közvádlói tisztet Sir F. E. Smith, az ulsteri forradalmi vezér töltötte be, ami megdöbbentő szembeállításnak tünt fel. A dublini forrongásnak csak kevés támasza volt Irországban, de ettől fogva a független köztársaság mozgalma rohamosan öltött nagy arányokat. Az érzéseknek ezzel az áradatával hiába akarták felvenni a küzdelmet a Sir Horace Plunketthez hasonló mérsékeltebb ir államférfiak, akik a birodalom keretén belül dominion, «koronás köztársaság» rangjára akarták emelni Irországot, egy színvonalon Kanadával és Ausztráliával.

Mikor 1919 decemberében Lloyd George beterjesztette önkormányzati javaslatát a parlament elé, Sir Edward Carsont és híveit kivéve, hiányoztak az ir képviselők, hogy megszavazzák. Irország többi része távol tartotta magát. Nem akarta újból kezdeni a reménységnek és csalódásnak vigasztalan körforgását. Csináljanak az angolok és a dédelgetett ulsteriek, amit akarnak, mondotta az ir közvélemény…