A modern német és angol imperializmusnak a vizsgálata alapján meg lehet állapítani, hogy bizonyos mértékig azonos erők működtek a két országban; ugyanezen erőknek a működését különböző fokozatokban és különböző módosulásokkal megtalálhatjuk a többi társadalmakban is, melyre futólagos pillantást vetünk. Ez a modern imperializmus nem olyan szintétikus, egyesítő jellegű mozgalom, mint volt a régi imperializmus; lényegében megalomaniakus nacionalizmus, a nacionalizmusnak az a fajtája, melyet a fellendülés támadó jellegűvé tett. Legerősebb támaszát mindig a katonai és hivatalnoki osztályban, a társadalomnak vállalkozó és vagyonszerző rétegeiben, az új pénzemberekben és a nagy üzletemberekben találja; legfőbb bírálói a művelt szegények, legfőbb ellenzői pedig a parasztság és a munkástömegek. Elfogadja a monarchiát, ahol találja, de nem tekinthető szükségszerűleg monarchisztikus jellegű mozgalomnak. Mindenesetre teljes kifejlődéséhez szüksége van a hagyományos típus szerinti külügyi hivatalra. A modern imperializmus a természetes kifejlődése a nagyhatalmi rendszernek, amely a külügyi hivatalok politikai rendszeréből a machiavellisztikus monarchiákban honosodott meg a kereszténységnek szétszakadása után. Megszünni csak akkor fog, ha a nemzeteknek és népeknek követségek és külügyi hivatalok útján való érintkezésének helyébe a népeikkel közvetlen kapcsolatban álló választott testület lép.

A francia imperializmus az európai fegyveres békének az időszaka alatt természetszerűleg kevésbbé támadó jellegű volt, mint a német. Imperializmus helyett magát inkább nacionalizmusnak nevezte s a hazafias büszkeségre való hivatkozással céljául tűzte ki, hogy meghiusítsa azok nak a szocialistáknak és racionalistáknak az erőfeszítéseit, akik kapcsolatot akartak teremteni a liberális elemekkel Németországban. Éltető gondolata volt a revanche, az új mérkőzés Poroszországgal. Ezen elfogultság mellett azonban hódító és kiaknázó kalandokba bocsájtkozott a távol keleten és Afrikában, ahol a fashodai eset alkalmával alig kerülhette el a háborút Nagybritanniával (1898) és sohasem mondott le a sziriai hódításoknak az álmáról.5)

Az imperialisztikus láz Olaszországot is megfertőzte; az adovai érvágás lehűtötte ugyan egy időre, de már 1911-ben ismét háborúba bonyolódott Törökországgal, Tripolisz megszerzéséért.6) Az olasz imperialisták arra törekedtek, hogy honfitársaik elfelejtsék Mazzinit és helyette Julius Cæsart idézzék az emlékezetükbe. Máskülönben miért lettek volna ők a római birodalom örökösei?

Az imperializmus a Balkánt sem hagyta érintetlenül; kis államocskák, melyek nem is száz esztendő előtt emelkedtek ki a rabszolgasorból, túlhevített reménységeknek adták magukat. Ferdinánd bulgár király, az utolsó pseudo-cæsar, a cári címet vette fel és Athén kirakataiban a kiváncsi érdeklődő tanulmányozhatta az Európára és Ázsiára kiterjedő görög birodalomnak térképekben megrajzolt álmait.7)

1913-ban Szerbia, Bulgária és Görögország megrohanták az Olaszországgal vívott háborúban már meggyengült Törökországot és a Drinápoly és Konstantinápoly közötti területeket kivéve, megfosztották összes európai birtokaitól. Az esztendőnek a második felében a szövetségesek egymás között vesztek össze a koncnak a felosztásán. Románia is beleavatkozott a játékba és segített összezúzni Bulgáriát. Törökország visszaszerezte Drinápolyt. Ausztriának, Oroszországnak és Olaszországnak nagyobb imperializmusa a küzdelem eredményére és egymásra leskelődött…