Szükségesnek láttuk, hogy behatóbban vizsgáljuk a nemzetközi viszonyokat illetőleg Európának és Amerikának a lelkiállapotát az 1914. évi világtragédiát megelőző esztendők folyamán, mert mindjobban kénytelenek vagyunk rájönni annak a felismerésére, hogy a nagy háború, vagy bármely ilyen háború szükséges következése volt ezen időszak mentalitásának. Minden, amit emberek és nemzetek cselekszenek, a beszédek, könyvek, ujságok, iskolamesterek és más hasonlók gondolatainak reakciója gyanánt jelentkező ösztönszerű motivumokból származik. A fizikai szükségszerűségek, a dögvészek, az éghajlat változásai és más hasonló külső körülmények módosíthatják és eltolhatják az emberi történelemnek a menetét, de az élő gyökere mindig a gondolat marad.

Minden emberi történelem alapjában véve a gondolatoknak a történelme. Napjaink embere és a cromagnard ember között a testi és szellemi különbség nagyon csekély. A lényeges különbség annak a szellemi háttérnek a kiterjedésében és tartalmában rejlik, amelyet a közbeeső öt vagy hatszáz nemzedék alatt szereztünk.

Még túlságosan közel vagyunk a nagy háborúnak az eseményeihez, semhogy igényt tarthatnánk arra, hogy ez a vázlatos ismertetés históriai ítéletet mondhatna, de megkockáztathatjuk azt az állítást, hogy ha az összeütközésnek a szenvedélyei elhalványodtak, Németországot fogják az előidézésében leginkább bűnösnek találni, nemcsak azért, mert morális és intellektuális tekintetben nagyon elütött a szomszédaitól, hanem mert ő képviselte az imperializmusnak közös betegségét a legteljesebb és legerőteljesebb formában. Önmagát megbecsülő történetíró, bármennyire felületes és népies legyen is a célja, jóhiszeműleg nem teheti magáévá azt a háborúnak a megpróbáltatásaiban keletkezett legendát, hogy a német az emberek bármely más fajánál kegyetlenebb és borzalmasabb emberi lény volna. Európának az összes államai 1914 előtt a támadó és háború felé sodródó nacionalizmusnak az állapotában voltak; Németországnak a kormánya csak vezetett ebben az irányzatban. Elsőnek zuhant a verembe és legmélyebben ásta bele magát. Ő lett a borzalmas példa, melyre az összes vele együtt bűnözők lármásan hivatkozhattak.

Németország és Ausztria hosszú időn keresztül tervezgették a német befolyásnak kiterjesztését Kisázsián keresztül keleti irányban. A német gondolat a «Berlin-Bagdad» jelszavában kristályosodott ki. A német tervekkel ellentétben álltak Oroszország tervei, amely a szláv befolyást Konstantinápolyra és Szerbián át az Adriai-tengerig akarta kiterjeszteni. Ezek a becsvágyó törekvések keresztezték egymást és kölcsönösen összeegyeztethetlenek voltak. A Balkán lázas közállapotai nagyrészt a német és szláv tervekből eredő intrikáknak és propagandának voltak tulajdonítandók. Törökország a német birodalomnál, Szerbia Oroszországnál keresett támogatást. Románia és Olaszország, hagyományaikban egyaránt latin államok, mindketten névleg Németország szövetségesei, egyaránt távolabb fekvő és mélyebb terveket tápláltak. Ferdinánd bulgár cár még homályosabb terveket táplált, a görög udvarnak szennyes rejtelmei pedig, melynek királya a német császárnak volt a sógora, ezidőszerint még kívül esnek megismerésünknek a körén.

A bonyodalomban azonban nemcsak Németország volt az egyik és Oroszország a másik oldalról érdekelve. Németországnak a kapzsisága 1871-ben, makacs és gyűlölködő ellenségévé tette Franciaországot. A francia nép, amely tudta, hogy képtelen az elvesztett tartományokat saját erejéből visszaszerezni, túlzott reményeket táplált Oroszország hatalmát és segítségét illetőleg. A francia nép óriási összegeket jegyzett az orosz kölcsönökre. Franciaország szövetségese volt az orosz birodalomnak. Bizonyos volt, hogy ha Németország háborúba keveredik Oroszországgal, Franciaország is megtámadja őt.

A rövid francia keleti határnak a védelmi rendszere nagyon erősen ki volt építve. Németországnak kevés reménysége volt, hogy ezen a védőgáton megismételje az 1870–71. évi sikereket. Franciaországnak a Belgium felé eső határa azonban hosszabb volt és kevésbbé erősen is volt kiépítve. Franciaországnak túlerővel való megtámadása esetén nagyobb arányokban lehetett számítani 1870-nek a megismétlődésére. A francia balszárnyat délkeleti irányban forgópont gyanánt vissza lehet lökni Verdunre s a jobbszárnyát túl lehet szárnyalni olyanformán, ahogy az ember becsukja a kinyitott beretvát. Ezt a tervet a német hadvezetőség nagy gonddal és részletességgel kidolgozta. A végrehajtása a nemzetközi jognak a megsértésével járt, mert Poroszország is vállalta Belgium semlegességének a garantálását, nem volt vele semmiféle viszálya, ellenben felidézte azt a veszedelmet, hogy Nagybritanniát is Németország ellen fordítja, mert ez a hatalom is kezeskedett Belgium megvédéséért. A németek azonban abban a hiszemben voltak, hogy flottájuk már elég erős ahhoz, hogy Nagybritanniát habozásra késztesse a beavatkozás tekintetében s a lehetőségekre való tekintettel nagy stratégiai vasúthálózatot építettek ki a belga határ felé és megtettek minden előkészületet ennek a tervnek a végrehajtására. Így azt remélték, hogy egy nagy nekilendüléssel leterítik Franciaországot és azután akadálytalanul mérkőzhetnek meg Oroszországgal.

1914-ben minden körülmény a két központi hatalomra kedvezően látszott alakulni. Oroszország megerősödött ugyan 1906-tól kezdve, de nagyon lassan; Franciaországot pénzügyi botrányok züllesztették. Ezek a botrányok 1914 márciusában érték el a tetőpontjukat, mikor Caillaux pénzügyminiszternek a felesége megdöbbentő módon lelőtte Calmettet, a Figaro szerkesztőjét; Nagybritannia, egész Németországnak a meggyőződése szerint, a polgárháborúnak a szélén állt. Úgy külföldiek, mint angolok ismételten igyekeztek döntő kijelentést nyerni abban a tekintetben, hogy mi történik, ha Németország és Ausztria megtámadják Franciaországot és Oroszországot; a brit külügyi államtitkár azonban súlyos kétértelműséget tanusított egészen addig a pillanatig, mikor Nagybritannia maga is beleavatkozott a háborúba.10) Következésképen az a meggyőződés támadt a kontinensen, hogy Nagybritannia vagy nem akar, vagy csak késedelmesen fog beleavatkozni a háborúba s ez esetleg bátoríthatta Németországot abban, hogy megfenyegesse Franciaországot.

Az események rohanásának a lökést Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökösnek a meggyilkolása adta meg, aki hivatalos látogatáson volt Szarajevóban, Bosznia fővárosában. Megvolt a kedvező ürügy a hadseregek megindítására. «Most vagy soha», mondotta a német császár.11) A gyilkosok felbérelésével Szerbiát vádolták meg s bár maguk az osztrák nyomozó közegek jelentették, hogy a szerb kormányt nem lehet bűnrészességgel vádolni, az osztrák-magyar kormány alkalmasnak ítélte ezt a vádat, hogy háború felé szorítsa az ügyeket. Július 23-án a monarchia ultimátumot küldött Szerbiának s bár Szerbia részleges elégtételt adott, Sir Edward Grey, az angol külügyi államtitkár pedig konferenciára igyekezett bírni a hatalmakat, július 28-án megüzente a háborút.12)

Oroszország július 30-án mozgósította a hadseregét, mire Németország augusztus 1-én megüzente a háborút. Másnap német csapatok lépték át a francia határt s a szerencsétlen Belgiumhoz intézett ultimátummal egyidejűleg megkezdődött a nagy oldalmozdulat Belgiumon és Luxemburgon keresztül. Nyugati irányban megindultak a felderítő osztagok és az előcsapatok. Nyugat felé robogott a katonákkal megrakott automobilok tömege. Rengeteg tömeg tábori szürkébe öltözött gyalogság követte őket; kerekre nyilt szemű, derék fiatal németek, törvénytisztelő, jól nevelt ifjak, akiknek legtöbbje sohasem látta, hogy indulatból lelőttek valakit. «Ez a háború», mondották nekik. Bátrak legyenek és könyörtelenek. Egyesek közülök rajta voltak, hogy megfeleljenek ennek a katonai oktatásnak a szerencsétlen belgák rovására.

A részletesen feltárt belgiumi atrocitások nyomán indokolatlanul nagy felháborodás kerekedett; indokolatlanul nagy volt az alapvető atrocitáshoz képest 1914 augusztusában, amit magának Belgiumnak a megtámadása jelentett. Ha ez adva volt, az esetleges lövöldözést és zsákmányolást, a magántulajdonnak céltalan pusztítását, a korcsmáknak és élelmiszer-üzleteknek éhes és fáradt emberek által történt kifosztását s a vele járó rablást és gyujtogatást eléggé természetes következésnek lehetett tekinteni. Csak nagyon ostoba emberek képzelhetik, hogy egy háborúban álló hadsereg megállhat a becsületnek, tisztességnek és igazságosságnak ugyanazon a színvonalán, mint a rendezett viszonyok között élő otthoni társadalom. A porosz hadsereget a harmincéves háború hagyományai is befolyásolták. A Németország ellen szövetkezett államokban szokásba jött ezeket a belgiumi túlkapásokat és vérengzéseket úgy kezelni, mintha azelőtt ilyenfajta dolgok egyáltalán nem történtek volna s mintha ezek a német jellemnek valami különlegesen ördögi vonásából származtak volna. A «hunok» gúnynévvel illették a németeket. A Belgiumban elkövetett német vétkeket azonban még a legtávolabbról sem lehet összehasonlítani az ázsiai nomádoknak rendszeres pusztításával, akik egyebek között ki akarták irtani Kína egész lakosságát, hogy az országot legelővé változtassák. A vétkek nagy része nem volt egyéb megittasult emberek brutalitásánál, akik életükben először használhattak szabadon halált osztogató fegyvereket; sok a saját cselekedeteiktől megrettent és a megtámadott ország lakóinak bosszúállásától félő embereknek volt a hiszterikus dühöngése, sok pedig egyszerűen a kényszerképzetből eredt, hogy a hadviselésben rettenetesnek kell mutatkozni és hogy a népeket legjobban a megfélemlítéssel lehet leigázni. Az átlagos németet a törvény iránti engedelmességből és tiszteletből úgy vetették bele a háborúba, hogy ezeknek a kegyetlenségeknek szükségképen be kellett következniök. Tényleg történtek borzalmas és visszataszító dolgok. De minden nép, melyet úgy készítettek elő és vittek a háborúba, mint a németeket, hasonlóan cselekedett volna.

Augusztus másodikának az éjszakáján, mikor Európának a legnagyobb része még a félszázados békének a nyugodt elernyedésében, még a legszélesebb körökre kiterjedő bőségnek, olcsóságnak és szabadságnak a megszokott állapotában, melyet ma élő ember már nem fog élvezni többé, nyári pihenőjéről gondolkozott, a kis Vizé falucska Belgiumban lángokkal lobogott fel, megrémült tekintetű parasztokat hurcoltak ki a házaikból és lőttek főbe, állítólag mert a házakból tüzeltek a benyomuló ellenségre. A tiszteknek, akik ezt elrendelték és az embereknek, akik a parancsokat végrehajtották, borzalmat kellett érezniök, mikor ezeket a nekik idegenszerű dolgokat cselekedték. A legtöbbjük még sohasem látott erőszakos halált. Nemcsak a falucskára vetettek csóvát, hanem az egész világra. A vég kezdete volt, a kényelem, biztonság, emberi és tisztességes életmód korszakának a vége Európában.

Mihelyt biztossá vált, hogy Belgiumot megtámadták, Nagybritannia megszünt habozni és augusztus 4-én éjjel 11 órakor megüzente a háborút Németországnak. A következő napon az Amphion cirkáló egy német aknarakó hajót lepett meg és sülyesztett el a Themze torkolatában; első eset volt, hogy britek és németek saját lobogójuk alatt kerültek szembe egymással szárazon vagy vizen…

Egész Európa visszaemlékezik még azoknak az eseményekben gazdag, napfényes augusztusi napoknak a különös hangulatára. Majdnem félszázadon át a nyugati világ nyugalomban és a biztonság érzetében élt. Csak Franciaországban ismerte kevés számú középkorú és öregedő ember közvetlen tapasztalatból a háborút. Az ujságok világkatasztrófáról beszéltek, de ez a kifejezés keveset jelentett azokra, akiknek a világ mindig biztonságosnak tetszett és másformának nem is tudták elképzelni. Különösen Nagybritanniában a béke-időknek az életmódja folytatódott némi ijedelemmel vegyes módon még egy ideig. Hasonlatos volt annak az embernek az esetéhez, aki járkál a világban, anélkül, hogy tudatában volna a benne már lappangó végzetes betegségnek, amely megváltoztatja egész életmódját és minden szokását. Az emberek nyaralni mentek; az üzletek megnyugtatták vevőiket, hogy «az üzlet nem változott». Az ujságok érkezése sok beszédre és izgalomra adott alkalmat, de ez a nézőknek a beszéde és izgalma volt, akik igazában nem tudják, hogy részesei a katasztrófának, mely magával rántja mindannyiukat.