Szép az, ami a fogalomtól függetlenül általánosan tetszik.

Határozott szabályok szerinti bizonyítás sohasem szabhatja meg a szépség feletti ítéletet.

Ha valaki oly költeményt olvas fel nekem, vagy oly színdarabhoz vezet, mely sehogysem felel meg ízlésemnek, úgy felhozhatja Batteux-t vagy Lessinget, vagy az ízlésnek még régibb és híresebb műbírálóit és felhozhatja az általuk felállított összes szabályokat annak a bizonyítására, hogy költeménye szép; és habár egyes helyek, amelyek nékem nem tetszenek a szépség szabályaival (amint azok ott adva vannak és általánosan elismertek) nagyon jól megegyeznek: én betömöm a fülem, nem akarok hallani okokat és okoskodást és inkább felveszem, hogy a műbírálók ama szabályai hamisak, vagy legalább is itt nem alkalmazhatók, mintsem hogy ítéletem a priori bizonyítékokkal határoztassam meg, miután itt az ízlés és nem az ész vagy az értelem ítéletéről van szó.

Ugylátszik, hogy ez a főokok egyike, amiért ezt az esztétikai ítélőképességet éppen ízlésnek nevezték. Mert felsorolhatja nékem valaki valamely étel összes tartozékát és mindegyikről megjegyezheti, hogy azok nekem különben kellemesek és erre rá még joggal dícsérheti, hogy mily egészséges egy étel az; mégis mindezen érvekkel szemben süket vagyok, megízlelem az én nyelvemen az ételt és az én ínyemen és eszerint (és nem általános elvek szerint) ítélek.

Ámbár tehát a műbírálók, mint Hume mondja, látszólag jobban okoskodnak, mint a szakácsok, mégis egy a sorsuk. Itéletük meghatározó alapját nem a bizonyítékok erejétől, hanem csupán az egyénnek saját állapota (kellemesség vagy kellemetlenség) feletti reflexiótól várhatják, minden előírás és szabály visszautasításával.

Amint, hogy nincs a szépnek tudománya, hanem csak kritika, úgy nincs is szép tudomány, hanem csupán szépművészet. Mert ami az elsőt illeti, benne tudományosan, azaz bizonyító okok alapján azt kellene eldönteni, hogy valamit szépnek kell-e tartani, vagy sem; a szépség feletti ítélet tehát nem volna az ízlés ítélete. Ami a másodikat illeti, oly tudomány, amely szép legyen, képtelenség. Mert ha benne, mint tudományban alapelvek és bizonyítékok után kérdezősködnénk, úgy ízléses szólamokkal (bonmots) küldenének útunkra.

A szépművészet alkotásaiban a czélszerűségnek, ámbár az szándékos, mégsem szabad szándékoltnak feltünnie; azaz a szépművészetnek természet gyanánt kell feltűnnie, ámbár tudjuk, hogy művészet. A művészet alkotása pedig azáltal látszik természetnek, hogy szabályokkal való megegyezés minden pontossága, amelyek szerint egyedül válhat a mű azzá, amivé kell válnia, megtalálható benne; de kín nélkül, anélkül, hogy az iskola formája átlátszana, azaz anélkül, hogy nyomát mutatná annak, hogy a művésznek a szabály lebegett volna szeme előtt és lelki erejét bilincsekbe zárta volna.

A szépet általában (legyen az természetes, vagy művészi szép) az esztétikai eszmék kifejezésének nevezhetjük.

A szépművészetet szükségkép a tehetség művészetének kell tekinteni.

A szép az erkölcsi jó jelképe.

A természet szépsége iránti közvetlen érdeklődés (nem csupán megítélésében való ízlés) mindenkor a jó lélek ismertetőjele.

Az ízlés megalapozásának igazi előkészítése az erkölcsi eszmék kifejlesztése és a morális érzék művelése.

Az ízlést a moralitás külső megjelenésének nevezhetnők.