Az, aki a nőt először a szép nembe tartozónak nevezte, tán valami hízelgőt akart mondani, de jobban eltalálta a dolgot, mintsem maga is gondolta. Mert nem is véve számításba, hogy alakjuk általában finomabb, vonásaik gyengédebbek és szelidebbek, arczuk a barátságot, a tréfát, a nyájasságot jobban és megnyerőbben fejezi ki, mint a férfi nemé, és anélkül, hogy elfelejtenők azt, amit azon titkos varázserő rovására kell írnunk, amivel szenvedélyünket előnyös ítéletre hajlamosítják, úgy különösen e nem kedélyének jellegében sajátságos vonások vannak, amelyek a miénktől világosan különböznek és amelyeknek főeredménye az, hogy a szép jegyével teszi azt felismerhetővé. Azzal szemben mi a nemes nem elnevezésre tarthatnánk igényt, ha nemes gondolkozásmódtól nem volna követelhető az is, hogy megtisztelő czímeket visszautasítson és inkább adja azokat, mint kapja. Ezalatt azonban nem azt értjük, mintha a nőnek nem volnának nemes tulajdonságai, vagy mintha a férfi neméből a szépség teljesen hiányozna, hanem inkább azt várjuk, hogy minden nem a két tulajdonságot egyesítse, de oly módon, hogy a nőnél minden más előny csak arra egyesüljön, hogy a szép jellegét fokozza, ami a tulajdonképpeni vonatkoztatási alap, és ezzel szemben a férfias tulajdonságok közül a magasztos emelkedjen ki világosan, mint nemének jellemző vonása. Erre kell vonatkozni e két nem minden megítélésének, legyen az akár dícséret, akár gáncs, minden nevelésnek és tanításnak ezt kell szem előtt tartania és minden fáradozásnak, amely az egyiknek vagy a másiknak erkölcsi tökélyét akarja előmozdítani, ha nem akarjuk felismerhetlenné tenni azt a bájos különbséget, amelyet a természet alkotott két embernem között. Mert itt nem elegendő, hogy azt tartsuk szem előtt, hogy emberekkel van dolgunk, nem szabad egyúttal figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek az emberek nem egyfélék.

A nő uralomvágyó, a férfi hódolni vágy (különösen a házasság előtt). Innen a régi lovagrend udvariassága. A nő korán bízik önmagában, hogy tetszeni fog. Az ifjú mindig attól fél, hogy visszatetszést kelt és azért hölgyek társaságában zavarba jut. A nő e büszkeségére, hogy azon tisztelettel, amelyet kelt, a férfi minden tolakodását visszaszorítsa, és hogy joga van tiszteletet követelni a maga számára különös érdem nélkül is, arra már neménél fogva igényt tart. A nő vonakodó, a férfi kérő; a nő alávetése kegy. A természet azt akarja, hogy a nőt keressék; azért nem kellett a nőnek oly kényesnek lennie az (ízlése szerinti) választásban, mint a férfinek, akit a természet durvábban is szerkesztett meg és aki a nőnek már tetszik, ha alakja csak arra mutat, hogy erős és ügyes arra, hogy őt megvédelmezze; mert, ha a nő csunya termetű volna és választásában, hogy szerethessen, finomkodó volna, úgy néki kellene kérnie és a férfinek vonakodnia, ami a női nem értékét még a férfi szemében is teljesen lealacsonyítaná. Néki hidegnek kell látszania, a férfinek ellenben szenvedélyesnek. Szerelmes kihívásnak nem engedelmeskedni, a férfire nézve, de könnyen hallgatni rá, a nőre nézve látszik szégyenletesnek. A nő azon vágya, hogy bájaival minden jobb férfira hasson, kaczérság; minden nővel szemben szerelmet tettetni, galantéria; mindkettő pusztán divattá vált cziczoma lehet, minden komoly következmény nélkül. A férfi a házasságban csak saját nejének, a nő minden férfinek vonzalmát keresi; a nő csak saját nemének a szeme számára cziczomázza magát, féltékenységből, hogy más nőt bájaiban vagy előkelőségben felülmúljon: a férfi ellenben a nő számára, ha ugyan cziczomának nevezhető az, ami csupán addig terjed, hogy öltözékével nejének szégyenére ne váljon.

A férfi féltékeny, ha szeret; a nő anélkül is az, hogy szeretne: mert hisz ahány udvarlót más asszony szerez, annyit veszít ő el a körükből. Miután a nőt keresni kell (mert ezt kívánja nemének szükségképi vonakodása), ezért még a házasságban is általános tetszésre kell törekednie, hogy ha esetleg fiatalon özvegygyé válna, akadjon udvarlója. Azért a nő e tetszésvágya miatti féltékenység igazságtalan.

A nőnek kitünő érzéke van a szép iránt, amennyiben a szépség őket magukat illeti meg, de a nemes iránt is, amennyiben az a férfiban található. A férfinek ellenben határozott érzéke van azon nemes tulajdonságok iránt, amelyek az ő neméhez tartoznak, a szép iránt azonban, amennyiben az a nőn található. Ebből az következik, hogy a természet czélja afelé irányúl, hogy a férfit a nemi vonzalom segélyével még inkább nemesítse és a nőt ugyanannak segélyével még szebbé tegye. A nőt kevéssé zavarja az, hogy bizonyos mély belátás hiányzik belőle, hogy félénk és hogy fontos ügyletekre nem alkalmas, és így tovább, ő szép és megnyerő és ez elég. Ellenben követeli mindeme tulajdonságokat a férfitől és lelkének emelkedettsége csak abban mutatkozik, hogy e nemes tulajdonságokat meg tudja becsülni, amennyiben azok megtalálhatók. Mert különben hogy volna lehetséges, hogy oly sok rút arczú férfi, bárha volnának is érdemeik, oly takaros és finom nőt kapjon! A férfi ellenben sokkal kényesebb a nő szép bájaival szemben. De őt a finom termet, az élénk naivitás és a bájos nyájasság eléggé kárpótolja a könyvtudás hiányáért és egyéb oly hiányokért, melyeket saját tehetségével kell pótolnia.

A legfontosabb dolog, hogy a férfi mint férfi tökéletesedjék és a nő mint nő, azaz, hogy a nemi vonzalom rúgói a természet intése szerint működjenek, hogy az egyiket még inkább nemesítsék és a másik tulajdonságait pedig széppé tegyék. Ha törésre kerül a dolog, úgy a férfi érdemei folytán merészen állíthatja: Ha nem is szerettek, de kényszeríteni foglak benneteket, hogy engem nagyrabecsüljetek és a nő, bája hatalmában bízva válaszolhat: Ha bensőleg nem is becsültök bennünket nagyra, mégis kényszerítünk, hogy bennünket szeressetek. Ily elvek hiányában látjuk, hogy férfiak nőies tulajdonságokat vesznek fel, hogy tessenek és látjuk néha, hogy nők (ámbár sokkal ritkábban) férfias szokásokat erőltetnek magukra, hogy tiszteletet keltsenek; amit azonban a természet köszönete nélkül csinálnak, azt mindenkor nagyon rosszul csinálják.

A hölgyek nem jutnak az égbe, mert már János jelenéseiben írva van egy helyen, hogy csend volt fél óra hosszat. Ilyesmiről azonban el se lehet gondolni, hogy lehetséges, ahol asszonyok vannak.

A férfi dolga szerezni, az asszonyé takarékoskodni. Az előbbihez bátorság, az utóbbihoz félénkség szükséges. Nevetni férfias, sírni ellenben nőies (férfinél férfiatlan), és csak a könnyes hangulat bocsátható meg a férfinak és pedig mások szenvedése feletti nagylelkű, de tehetetlen részvétében, akinek könny ragyog a szemében, anélkül, hogy könnyei hullanának, még kevésbbé, hogy zokogással kísérné és így ellenszenves zenét szolgáltatna hozzá.

A nő bátorsága abban áll, hogy türelmesen viseli baját becsülete vagy szerelme végett; a férfi bátorsága a buzgalomban áll, hogy a bajokat daczosan elkergesse.

A férfinak senkitől sem kellene függnie, hogy a nő teljesen tőle függjön.

Mostani társadalmi berendezésünk okozza, hogy a nők férfiak nélkül is élhetnek, ami mindnyájukat megrontja.

Richardson szokta idézni Seneca egy mondását a nőről: a lány ítél és hozzáteszi: amint a bátyám mondja; de ha házas lett volna, úgy azt mondaná: amint a férjem mondja.

A szép nemnek ép úgy van értelme, mint a férfinemnek, csakhogy az a szépre irányuló értelem, a miénknek mély értelemnek kell lennie.

Oly nőnek, akinek a feje görög tudással van teli, mint Dacier asszonynak, vagy aki alapos vitákat folytat a mechanikában, mint Chastelet márkiné, még szakáll kellene hozzá; mert ez talán a mélyértelműség vonásait, amire pályáznak, még felismerhetőbben fejezné ki.

Ami a tudós nőket illeti: a könyveiket ezek úgy használják, mint körülbelül az órájukat, hordják ugyanis, hogy lássák, hogy van nekik; bár rendszerint áll, vagy nincs a nap szerint igazítva. De az óra, amely után igazodnak, a fejükben van.

A nő nagy tudományának tartalma az ember és az emberek között is a férfi. Filozófiája nem okoskodás, hanem érzés.

Sajátságos dolog, hogy a nő arra vonatkozólag, ami a közjóra irányul, teljesen közömbös és hogy bár egyes, általuk ismert személyekkel szemben nem szeretetlenek, mégis az egész emberiség eszméjének egyátalán nincs számukra mozgató ereje. Amíg az érintetlen marad, ami különös hajlamukat érdekli, addig úgy nézik a dolgok menetét, mintha semmi közük se volna hozzá. Nem voltak arra teremtve, hogy az egész épületen dolgozzanak és bolondságnak nézik, hogy mással törődjenek, mint saját ügyeikkel.

Ez nagyon jól van így. A közügyekben fáradt férfi nála üdülést talál. Ők viszik bele az emberi dolgokba a játék kicsinyességét is, aminők azok tényleg és mérsékelik a túlnagy fontosságot.

Nagyon különböző dicséret az, hogy: finom hölgy és: derék és kellemes asszony. Amazt könnyű elérni, és a mutogatásra jó vagy díszre, de otthon igen körülményes dolog és haszontalan fáradozás. Az utóbbi a férfi boldogsága. Ha azt mondom: finom úr, úgy ez teljesen más, mint: kitünő és derék ember. Ha amaz már nem úr, úgy semmi sem. Nem szeretném az «asszony» szót e nem dicséretéből eltűnni látni. Ha elvesznek a sajátlagos szók, eltünnek lassanként a fogalmak.

A házaséletben az egyesült pár mintegy egy morális személyt képezzen, amelyet a férfi értelme és a nő ízlése elevenít meg és kormányoz. Mert nemcsak, hogy a férfiről inkább a tapasztalaton alapuló értelem tételezhető fel, míg a nőről inkább az érzés szabadsága és helyessége, hanem minél nemesebb a férfi érzése, annál inkább hajlik arra, hogy fáradozásának legnagyobb czélját szeretete tárgyának megelégedésében lássa és másrészt minél szebb a nő érzése, annál inkább törekszik e fáradozásnak szivességgel való viszonzására. Ily viszonyban tehát a főlényért való vita haszontalan és ahol megvan, ott a legbiztosabb jele a durva, vagy az egyenlőtlenül párosult ízlésnek. Ha a dolog annyira jut, hogy a parancsolás joga kerül szóba, akkor már az ügy nagyon el van rontva; mert, ahol az egész kapcsolat tulajdonkép csak vonzalmon alapul, ott már az félig elszakadt, ha a «kell» hallatja hangját. A nőnek e kemény hangon való követelőzése igen rút, a férfinél pedig a legfőbb fokban nemtelen és megvetendő.

Kié legyen a házban a főhatalom? mert hiszen csak egy lehet az, aki minden ügyletet czéljaival megegyező összefüggésbe hoz. Az udvariasság nyelvén (de nem anélkül, hogy igaz volna) azt mondanám: a nő uralkodjon és a férfi kormányozzon; mert a hajlam uralkodik és az értelem kormányoz. A férfi viselkedése azt kell, hogy mutassa, hogy nejének javát minden másnál inkább a szívén hordja. De mivel a férfinak a legjobban kell tudnia, hogy hogyan áll és meddig mehet: tehát úgy fog cselekedni, mint a miniszter, aki pusztán az élvezetre gondoló uralkodóját, aki mondjuk ünnepélyt akar rendezni vagy palotát akar építtetni, e parancsára először is köteles készségéről biztosítja, csakhogy most nincs pénz a kincstárban, mondja, vagy hogy előbb bizonyos sürgősebb szükségleteket kell elintézni és így tovább, úgy hogy a legfőbb parancsoló úr mindent tehet, amit akar, de azon feltétel mellett, hogy ezen akaratát a miniszter a kezébe szolgáltatja.

Már ez a szó, hogy conjugium eléggé mutatja, hogy mindkét házasfél igát hord; és iga elé fogva lenni, ezt csak nem lehet boldogságnak mondani.