A búskomorság oly agyrémeket gondol ki, amelyek tulajdonképp nem a külső érzékszerveket ejtik csalódásba, hanem a búskomorságban szenvedőt csupán saját állapotának érzésével kápráztatják, amely rendszerint puszta képzelődés. A búskomor oly bajban szenved, amely, bárhol is van a főfészke, mégis valószínűleg az ideghálózaton vándorol keresztül állhatatlanul a test minden részén át. Legfőképp azonban melancholikus ködbe borítja a lelket, oly módon, hogy a beteg csaknem minden betegséget, amiről csak hall, magán érezni vél. Semmiről sem beszél tehát szívesebben, mint bajairól, szeret orvosi könyveket olvasni, mindenütt a saját esetét találja meg, társaságban néha észrevétlenül jó kedvre is derül és olyankor sokat nevet, jól eszik és külsőleg rendszerint az egészséges ember benyomását kelti. Ha belső képzelődése előtör, úgy képei gyakran oly erősekké és tartósakká válnak, hogy kifárasztják. Ha valami nevetséges dolog fordul meg agyában (bár ő maga is felismeri, hogy csupán képzeletének a képe az), ha e bogara illetlen nevetésre ingerli mások jelenlétében, anélkül, hogy annak okát adná, vagy ha mindenféle sötét gondolat erőszakos hajlamot kelt fel benne arra, hogy valami gonoszságot kövessen el, amelynek kitörésétől ő maga is fél, és ami mindamellett sohasem válik tetté: akkor állapota sok tekintetben hasonlít az őrültséghez, de nem veszélyes. A baj nem mélyen gyökerező és amennyiben a lélekre vonatkozik, rendszerint magától vagy némi gyógyszer után elmulik.

Az a gyöngeség, hogy beteges, határozott tárgy nélküli érzelmeinknek általában gyáván átengedjük magunkat, anélkül, hogy megkísérelnők, hogy értelmünkkel úrrá legyünk felettük, a búskomorság vagy hipochondria, melynek nem is felel meg a test határozott helyi megbetegedése és a képzelőerő szülötte és ezért költöttnek is nevezhetnők – ahol a szenvedő minden betegséget, amiről könyvekben olvas, magán észrevenni vél – egyenes ellentétben áll lelkünk azon képességével, hogy beteges érzelmei felett úrrá legyen, ugyanis oly csüggedés az, amely oly bajok felett tépelődik, amelyek esetleg érhetik az embert, anélkül, hogy ha jönnének, ezzel ellenállhatna; az őrület egy faja ez, amely persze valamely kórokozó dolgon alapul, amit azonban nem érez meg az illető közvetlenül, mint az érzékekre hatót, hanem mint bekövetkezendő bajt tükröz a költői képzelőerő, ahol az önkínzó (heautontimorumenosz), ahelyett, hogy megemberelné magát, hiába fordul az orvos segítségéhez: mert csak maga mentheti meg magát gondolkodásának egészségtana segítségével a kínzó képzetektől, amelyek önkéntelenül felbukkannak benne, ama bajokról, amelyek ellen pedig, ha tényleg bekövetkeznének, semmit sem tehetne. Attól, aki e betegségben szenved és ameddig szenved, nem követelhető, hogy beteges érzelmei felett pusztán akaratával uralkodjon. Mert, ha erre képes volna, nem volna búskomor. Értelmes ember azonban nem enged ily búskomorságot kifejlődni: hanem, ha aggodalom szállja meg, amely szeszélylyé, azaz mindenféle képzelt bajjá akar fajulni, úgy azt kérdi magától, hogy van-e annak valami alapja? Ha nem talál olyasmit, ami ezen aggódás alapos oka lehet, vagy ha belátja, hogy ha volna is tényleg ilyen, mégse tehet semmitsem, hogy annak hatását kikerülje, akkor benső érzelmének e követelése felett napirendre tér, azaz szorongó érzését (amely aztán nem terjed tovább) hagyja ott, ahol van (mintha semmi köze sem volna ahhoz) és figyelmét foglalkozására irányítja. És mivel életünknek jobban örülünk azáltal, amit annak szabad használatában cselekszünk, mint azáltal, amit élvezünk, úgy tehát az életérzés egy más faját állíthatjuk szembe azokkal a gátlásokkal, amelyek csak a testre vonatkoznak.

Soká, vagy gyakran aludni persze ugyanannyi megtakarítása ama viszontagságoknak, amiket az élet általában ébrenlétben kikerülhetlen ránk zúdít, de elég csodálatos, hogy az emberek hosszú életet kívánnak maguknak, hogy azt nagyobbrészt átaludják.