Végig kisértük a kozmos-kép kialakulását gyermeteg kezdeteitől fogva. Eleinte mint rezgő, elmosódó délibáb tünt fel, naiv tükörképe homályos első megfigyeléseknek, melyet izgékony, de szabályozatlan képzelet varázsolt a kék mennyboltozatra. Láttuk aztán, hogy lett a görögség virágkorában ebből a szétfolyó szinjátékból egy gigantikus, ritmikusan szabályozott oszlop-építménynek első viziója, melyben minden részletnek megvan a maga logikai helye és minden oszlop segít az egészet hordani. De még most is csak vizió maradt. Maga a természet felismerésének temploma még nem volt meg: csak egy álom róla, melyet az érett művész-szellem már csaknem a megvalósultnak igazi képmásáúl festett ki nagy körvonalaiban. És láttuk, hogy halványodott el, hogy foszlott szét, hogy rejtőzött el egy sötét harczias kor füstfellegei mögé még ez a vizió is, mintha még túlságosan jó, túlságosan magas volna az emberiség számára, mig végül, a középkor legsötétebb napjaiban, jóformán csak mint egy elhangzott kor halvány regéje, mint egy gyönge, aggasztó lidérczláng lebegett át a fekete éjszakán. Láttunk időket, mikor továbbépítésről nem is lehetett szó, hanem csak az első építőmesterek eszméinek fáradságos megmentéséről. Annál a fordulónál, melyet legutóbb szemléltünk, ez a varázs végre megtörött. A görög oszlopcsarnok megint elkezdett ragyogni és úgy tünt fel, a renaissance első napjaiban, mint egy új, megszabadító megváltás. Abban a pillanatban azonban, amikor fénye kezdte köröskörül átsugározni a sötétséget, sajátságos jelenség mutatkozott. Köröskörül felhalmozott épületkövek hevertek. A kedvvel dolgozó, megaczélozott munkások egy generácziója állott készen, hogy belefogjon a viziónak szilárd, leronthatatlan építménynyé való átalakításába. És az első szerencsés pillanatban, amikor a régi fény láttára, mely mint egy elmerült korona kelt ki az éjszakából, hirtelen tudatára jöttek az új, csöndben felhalmozódott erőnek, megvetették az alapját a természettudomány igazi korának, melynek ma is részesei vagyunk.
Nem igen lehetséges például Galilei és a mi napjaink kutatása közé bármiféle alapvető választófalat emelni. Bármennyi küzdelem és tévedés van is közben, a nagy vonal ettől fogva egységes.
A kutatási módszer alapkérdéseire vonatkozólag nincs többé kétség.
Ez a módszer azonban, abszolut igazság-követelésével, csak az ismertre, megfigyeltre szorítkozó voltával és lassú, vesződséges, kimért, lépésről-lépésre, megfigyelésről-megfigyelésre haladásával, egészen határozott theoriájával a kisérletről, mely elzárja az utat minden fantasztikus előrehaladás és ugrás elől, ez a módszer maga is alapjában véve ismét egy nagy, tisztúlt világnézet terméke és eszköze. Ez a világnézet tehát ezentul épp oly állandó, mint a módszer.
Lényege abban áll, hogy nem egy állítólag «kinyilatkoztatott» vagy egy művészileg «kigondolt» világképből indul ki, hanem inkább mint jövőbeli, mint még ezután kivivandó czélt tüzi maga elé a világképet. Valahol csak időközben Galileitől Darwinig épületkövet épületkőre gyüjtöttek, ott át voltak hatva attól a reménytől, hogy ezekből a kövekből tágas és kielégítő világkép fog összeillesztődni. És tulajdonképpen ez a fenkölt vonása az egész fejlődésnek e korszak kezdetétől fogva: a magasabb egység, amely a módszer mögül kiviláglik. Ha minden áron bele akarjuk keverni a «vallásos» szót, akkor ez utóbbi szempont alatt a természetkutatók csöndes munkáját Kopernikustól és Galileitől fogva kétségkivül vallásos műnek is mondhatjuk, sőt talán a vallásos tevékenység képzelhető legmagasabb formájának, amennyiben a kutató egészen biztosan tudja, hogy ő és talán utána még megszámlálhatatlan nemzedék egészen önzetlenül, – a teljes világ-megismerés legmagasabb értelmében – egészen díjtalanúl és kielégítetlenül kell hogy dolgozzon és fáradozzon és mégis dolgozik és fáradozik. Oly követelése ez az önmegtagadásnak, mely nek ekkora súlyát csak egy rendkivül erős kedélybeli elem teszi elviselhetővé, amelyet alig lehet a másféle vallásos lelkesedés legmélyebb csiráitól megkülönböztetni. Végzetes, bár gyakran és nem egy zászlóra felírt és nem egy jelszóban fennen hangoztatott tévedés, ha a természetkutatás óriási eredményeit merőben a szó durva értelmében materiális rugókra vezetik vissza, szembeállítva a világtörténelem ethikai mozgalmaival vagy a művészi tevékenységgel. A tudományosan képzett utazó önfeláldozása a lázat lehellő őserdőben vagy a sarkvidék életölő hidegében, a magányos számoló lemondása a teleszkop vagy a reszkető mágnestű előtt sehogyan sincs egyszerüen megmagyarázva azzal, ha egyszerüen, hidegen rámutatunk a nagy utazások hasznára, példáúl a gyarmatosításban vagy a mágneses megfigyelések hasznára a kereskedelmi és hadi flották helyesebb vezetésében. Az új magasztosabb és jobb világnézetért való csöndes törekvés és dolgozás kedélybeli eleme nélkül a haladás egész bizonyosan nem lett volna akkora, mint a mekkora. A közvetett kapcsolatot azért magától értetődőleg nem lehet tagadni, mert a kutatás eredményei állandó kölcsönhatásban vannak az anyagi haladással is. És ezzel a szóval: «vallásos odaadás», egyáltalán nem csempésztünk bele semmiféle misztikus elemet. A kutató a maga világfelfogását az egyedülinek és a legjobbnak tartja. Ebből az érzésből nő ki az odaadása, végeredményben egy misztikusság nélküli gyönyörérzésből, amely az ő szemében fölér a részletmunka minden kinlódásával és őt lemondása daczára épp oly boldoggá teheti, mint ahogy az első keresztény egyház kereszten vonagló vértanuját boldoggá tette sziklaszilárd hite a boldogabb túlvilágban.
*
Columbus tette, melyhez a kozmos-kép történetének nagy fordulója, amennyiben meghatározott dátumra van szükség, még a legjobban hozzákapcsolható, maga is talán a legkimagaslóbb példa egyfelől az emberi érdekek kapcsolatára, másfelől épp ama világnézet megvilágítására.
Columbus Kristóf nem volt kutató a mi értelmünk szerint. A vallásos nézetek, melyekben felnevelkedett és amelyeken belül egész életén át skrupulus nélkül mozgott, mindenre inkább hajlandóvá tehették, mint a természet felkutatására a világ felépítésének mélyebb felismerése végett. Amikor elhatározta – és elhatározását emberileg mindenesetre imponáló jellem-szivóssággal keresztül is vitte – hogy Spanyolországtól nyugat felé vitorlázik, csupán csak az a gondolat uralkodott rajta, hogy megkeresi a legrövidebb utat keleti Ázsia arany-országaiba. Álmában ez út felfedezőjének látta magát, ama boldog szigetek aranykincseiből várta jutalmát és a tisztelet ama tőkéjéből, melylyel a spanyol állam kincstárának ilyen gazdagítója iránt bizonyára viseltetni fog. Igaz, hogy a tudomány tényeire támaszkodott. A föld gömbalakja az ő szemében biztos valóság volt, ha bizalmasával, Toscanellivel túlságos rövidnek számította is ki, a spanyol félsziget és arany utáni vágyának czélpontja (Japán) közti távolságot es sejtelme sem volt róla, hogy egy óczián helyett kettőt és egyetlen megszakítás nélküli víz-mező helyett egy közbenfekvő szárazföldet (Amerika) kell a világutazónak Ázsiáig bejárni.15)
Ez az «önmaga kedvéért való» tudomány azonban, a világkép kitágításának szükségérzete maga, nem ragadta volna ki a szürke víz-sivatagra. Az arany volt a csábító. A véletlen úgy akarta, hogy a merész, a mi ismereteink értelmében vakmerő indiai út tényleg aranyban gazdag országok fölfedezésére vezetett. Columbus maga sohasem jutott annak tudatára, hogy más országot talált, mint amit keresett; mikor tettekben gazdag, de a terméketlen becsvágy és az arany után való durva kapzsiság szükségszerü csalódásaival is csordultig tele élete végére járt, még mindig abban a hiszemben volt, hogy élete legszebb órájában, mikor az első sziget fénye csillag módjára merült fel előtte az éjszakában, Ázsia keleti tartományát érintette. És nem ő hozzá, hanem a kor egy békés geografusához, Amerigo Vespuccihoz fűzi a hírnév, ha igazságtalanúl is, az új földrész nevét, mikor kezdik valódi természetét felismerni. Az egész rákövetkező spanyol hódítási korszakban az arany után való vadászat marad a tulajdonképpeni nagy vállalkozások vezető csillaga. Általánosan ismeretes, hogy mikép lett az ilyen «fölfedezések» következményeképpen Amerika megszállása megrázó tragédiává, miképp zúzódtak össze Mexikó és Peru páratlanul álló autochton kultur-államai néhány évtized leforgása alatt és mikép pusztultak el a borzalom és barbárromantika vértől gőzölgő keverékében egy rakás aranyért a kultura kutatójára nézve megbecsülhetetlen kincsek.16)
Mégis és mindennek daczára Columbusnak ebből az aranyat vadászó útjából az igazi tudományos világnézet fejlődése olyan erőt szívott fel, hogy Amerika fölfedezésével ebben is új és pedig valamennyi közt legjelentékenyebb korszak kezdődik.
A rejtély megoldását az új természettudományi megfigyelések óriási, az emberiségre nézve páratlanúl álló tömege adja, melyet ez az utazás feltárt.
«Nem egy világrész – mondja Humboldt – hanem a földgömb csaknem kétharmad része volt akkor új és ki nem kutatott világ, látatlan, mint a hold tőlünk elfordult fele, mely az érvényben levő gravitácziós törvények szerint örökre el van vonva a földlakók tekintete elől». Most azonban sziget sziget után emelkedik ki a tengerből, utóbb maguk a gigantikus kontinensek, melyeket csak egy keskeny föld-szalag köt össze, hófödött hegylánczaikkal, a Nilusnál vízben gazdagabb folyamaikkal, mennydörgő vulkánjaikkal, mesés új állat- és növényvilágukkal. Erről az új világról a biblia nem tudott semmit. Az ünnepelt klasszikai ókornak alig volt róla valami sejtelme. Mindjárt az első utazás csodát csodára halmozott. Egy új csillagos ég nyilt meg, a sugárzó kereszttel, a déli sark nagy ködfoltjaival. Kétkedő félelemmel vette észre Columbus 1492 szeptember 13-án (tehát első útján) először, hogy a mágnestű horizontális elhajlása (declinatió) az Atlanti-tenger bizonyos meghatározott helyén északkeleti irányból északnyugati irányba tér át. Ez ismét egyike a nagy forduló pontoknak a magnetizmus történetében és ezzel együtt a valódi föld-képnek az emberi szellemben való fejlődésében. Néhány évtizeddel később Fernaõ Magelhaẽs expeditiója megcsinálta a távoli mesés tettekre mind elámultabban figyelő világ számára a nagy dolgot: egészen körülhajózta a kerek földgömböt.
Nem csoda, hogy – ha nem is annyira maguknak a fölfedezéseknek forgatagában, mint inkább odahaza a csöndes tudós-szobában – a dolgok kezdtek kicsirázni. Itt nem kérdezték a meghódított Mexikó aranyát vagy drágaköveit; itt éleselméjü koponyák azt mérlegelték, mi desztillálódik ki mindebből a világnézet átalakulása számára. A biblia és Ptolemaeus, a legszürkébb és a legfényesebb ókorból való két tanítómester, mind a kettőnek egyszerre száll alább az értéke. Ezzel szemben megnőtt a bátorság a világképről való spekulácziók sommás megújítására, – szerencsés eretnek-szellem mozdult meg.
A keserüségtől és önmaga okozta nyugtalanságtól épp akkor lobbant ki (1506-ban) Amerika fölfedezőjének viharos élete, mikor Krakkóban a későbbi frauenburgi kanonok, Kopernik vagy Köppernigk Miklós (latinosított nevén Kopernikus, szül. 1473 február 19-én Thornban, meghalt 1543 május 24-én Frauenburgban) elkezdte írni nagy művét De revolutionibus orbium coelestium (Az égi testek mozgásairól) czímmel. Amilyen felforgató, a szó igazi értelmében «forradalmi» volt tanitása a föld mozgásáról, épp oly békésen áll emberi alakja a kor minden zürzavara közepett. Mialatt a világ megremegett Luther Márton harsona szavától a pápaság ellen, azalatt az egész reformáczió harczok leghatalmasabb tétele – amely nemcsak Rómát, hanem évezredek világnézetét volt hivatva sarkaiból kiemelni – harminczhárom évig kiadatlanúl hevert a szerény asztronómus iratai között, kinek szemében minden világi hirnév közömbös volt. Akkor halt meg, mikor életének műve éppen kikerült a sajtóból. Nem gyávaság volt, ami oly sokáig visszatartotta. Folyton újra meg újra simítgatott rajta, mig a halál meg nem állította tollát. Mint Kepler mondja: «a legmagasabb szellem embere volt és ami különösen dicsőítésre méltó: szabad szellem».
Nem von le a fölfedező geniális művének értékéből semmit, hogy ismeretesek voltak előtte a klasszikai ókor némely elszigetelt nyilatkozatai a föld mozgásának lehetőségéről. Nem a lehetőségről szóló ókori elmés aperçue – bár önálló – ismétléséről van itt szó, hanem exakt kisérletről a meglévő gazdag megfigyelések összességének a heliocentrikus (a napot a középpontba helyező) rendszerbe való hézag és erőltetés nélküli beillesztéséről. Hogy mily nehézségeket kellett itt legyőzni, Kopernikus valódi eredményeinél jobban mutatják tévedései. Nagy könyve az égitesteknek háromszoros mozgását tanította. 1. A föld évenkinti mozgását a nap körül nyugatról keletre való irányban. 2. Az összes planétáknak ezzel egyező mozgását a nap körül. 3. A föld mindennapi forgását saját tengelye körül nyugatról keletre való irányban. Ez a három mozgás megfelel az igazságnak. Megtisztították a rendszert Ptolemaeus ama bonyodalmas planéta-epicyclusainak többségétől és teljesen fölöslegessé tették azokat a spekulácziókat, melyek az álló csillagok egének a nappal és a planétákkal együtt való huszonnégy óránkénti álmodott megfordulásáról szólnak. A planéták pályáinak elliptikus alakjáról azonban Kopernikus még nem álmodott. Az a kisérlet pedig, hogy mindent tökéletes körökre vigyen vissza, a részletekben Hipparchos és Ptolemaeus nézeteinek zavarosságába szorította vissza. Az epicyclusok nélkül még ő sem tudott egészen ellenni. Hasonlóképp nem lévén képes egy egészen szabadon lebegő gömb gondolatát felfogni, ragaszkodott az ókorból fennmaradt tanításhoz a szilárd körökről vagy szférákról, melyeken az égi testek mozognak. «Hogy mennyire bele volt rögződve Kopernikus a szférákról való ősrégi tanításba, – mondja egy német csillagász – mutatja az a nehézség, melyet a térben mindig egyformának maradó föld-tengely okozott neki. Amig a föld állott még a világegyetem középpontjában, akkor – még ha tengely körül forgónak gondolták is – e tengely szilárd helyzete az állócsillagokkal való vonatkozásban egyáltalán nem lehetett feltünő. Másképp állott azonban a dolog, amikor a földet kör-mozgásban vitték a nap körül. Vegyünk pl. közvetlenebb szemléltetés czéljából a föld pályájául egy kocsikereket és erősítsünk rája egy kis földgömböt tengelye segítségével olyformán, hogy ez utóbbinak a kerék kerülete felé bizonyos tetszés szerinti elhajlása legyen, olyaténkép, hogy a földgömb kissé befelé, a kerék középpontja felé hajoljon. Tetessünk most már a kerékkel, a ráerősített globuszszal együtt egy félfordulást, akkor a globus még mindig elhajlik befelé, a centrum felé. Igy kellett volna, hogy álljon a dolog a földdel is Kopernikus nézete szerint, hogy a jelenség különösebb magyarázó ok nélkül felfogható legyen. A valóságban azonban az évszakok váltakozásának játéka a legkétségtelenebbül megmutatja, hogy a dolog egészen máskép áll. Ha t. i. egy bizonyos meghatározott helyzetben a föld-tengely felső végének elhajlása fentebbi példánkban befelé történik, akkor, hogy a valódi állapotnak megfeleljen, egy fél fordulás után kifelé kell hajolva lennie, azaz helyzetének önmagával párhuzamosnak kell maradnia. Fentebb leírt mechanizmusunkban ezt csak akkor hozhatnánk létre, ha a föld-tengely csak annyiban volna a kocsikerékre ráerősítve, hogy a globuszt ugyan szilárdan megtartja, maga azonban szabadon mozoghat. Akkor még egy sejtelmes erőt kell belevonnunk, mely a tengelyt az egyszer vett irányban a keréktől függetlenül szilárdan megtartja. Kopernikus valóban abban a véleményben is volt, hogy egy efféle tengelymozgást kell mint az égitestek mozgásának negyedik osztályát a számításokba belevonni. Ez súlyos tévedés, melynek már Galilei is ellene mondott és melyet ma már csak nem éppen könnyü észbeli megfeszítéssel tudunk világosan meglátni. A bizonyítékok, melyeket Kopernikus a maga rendszere mellett fel tudott hozni, – a mi szempontunkból nézve – lényegükben csak valószinüségi okok voltak. Meggyőződése az egésznek igazságáról mégis sziklaszilárd volt és csak egy idegen kéztől becsempészett névtelen előszó a kinyomtatott könyv elején, melyben a haldokló mesternek semmi része sem volt, rejtette el az egyházra való tekintetből a merész szellemi tett veszedelmességét a mögé a kifogás mögé, hogy csak inkább játékos, mint bizonyító erejü hypothesisről van szó.17)
Amilyen gyorsan ez a kor élt, nem tarthatott soká, míg a valószinüség kényszerítő bizonyítékok nyomása alatt csakugyan azzá lett, amit Kopernikus prófétailag látott benne. Mert a kopernikusi eszméknek sorsa épp oly magában álló volt, mint eredményük. Egy nehezen érthető tudós-munka, hozzá még egy halott hagyatéka, melyet idegen kéz tett közzé meglehetős gondatlanúl és amely csaknem abban a pillanatban vettetett ki a világba, mikor a pápaság és a reformáczió összecsaptak s a biblia és Szent Péter kulcsai között egy harmadik, az önálló tudomány számára látszólag kevésbbé nyilt tér, mint valaha. A «mozgásokról» szóló könyvnek az a sorsa lehetett volna, mint Lionardo da Vinci (1452–1519), a hatalmas mester természettudományi eszméinek, melyek kéziratokba eltemetve hatás nélkül maradtak a kor természetfelfogására.18) A könyvben magában még egészen ártatlanúl volt egy ajánlás III. Pál pápához. De hogy erről az oldalról nem lehetett békét várni, az magától értetődő volt. Formálisan eretnekségnek 1616-ban nyilvánították a tanítást (a Galileivel való még említendő viszály alkalmával), s ezt a tilalmat csak 1821-ben oldotta fel a pápai szék. Alig ötven évvel a kopernikusi főmunka nyilvánosságra jutása után, 1600 február 17-én csaptak össze a római Compo di Fiorén a máglya lángjai Giordano Bruno, a szellemes filozófus fölött, akinek halálra érdemes bűnei közt volt az is, hogy síkra szállott Kopernikusért. A mindenesetre emlékezésre méltó helyet ma szép emlékszobor díszíti. Másfelől Luther Márton, bár Melanchton legalább Kopernikus személye iránt meleg érdeklődést tanusított, drasztikus szavakba foglalta össze véleményét: «Ez a bolond az asztronomia egész művészetét teljesen fel akarja forgatni, de a szentírás kimondja, hogy Józsue a napot állította meg, nem pedig a földet». A reformált egyház a XVI. század végén teljes erejével Kopernikus ellen fordult.
Még magának az illetékes tudománynak köreiből is nyomós ellenáramlat indult meg, amely a szellem zsenge csecsemőjére vészthozó lehetett volna. Az 1500. évnek utolsó negyedében a Sund magányos szigetén, Hveenen, kitünő munkatársak táborkarától körülvéve lakott egy hatalmas férfiú: Tycho Brahe, a daczos dán, kinek karakterisztikus alakja épp oly élesen kiválik az akkori világ forgásából, mint ahogy fáradhatatlan megfigyelő szorgalmának gyümölcse kiragyog az asztronomiai tudomány dicső vívmányaiból. II. Frigyes, dán király, az asztronomiai kutatásban szerencsés tevékenységü IV. Vilmos hesszeni tartományi gróf buzdítására odaajándékozta Tychonak a szigetet élete fogytáig és segítségére volt, hogy pazarló pompával átalakítsa a szabad égkutatás páratlanúl álló azilumává. Tycho, a maga idejében az asztronomia vitathatatlan mestere (1546–1601), illő nagyra becsülte Kopernikust. De ő szivós, praktikus, számoló volt: a spekuláczió csak annyiban érdekelte, amennyiben megkönnyítette számításait. Ahogy egykor Hipparchos visszatért a föld nyugalmi helyzetéhez, mert úgy látszott, hogy számvetése így is megállja a helyét, épp igy Tycho is azt hitte, Kopernikus rendszerének éppen legfontosabb részére nincs szüksége: ő csak a Merkur, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus bolygók keringését fogadta el a nap körül, a napot aztán mindezekkel a bolygókkal együtt a nyugvó föld, mint középpont körül mozogtatta. Tycho rendszere igazi kompromisszum-rendszer volt a régi és az új közt. De éppen az ilyen féldolgok váltak már nem egyszer az egésznek legveszedelmesebb akadályozóivá.
Ebben az esetben épp oly hiábavaló volt a tekintélyre támaszkodó ellenfél minden fáradozása, mint a becsületesen tudományosé. Egy nem is sejtett technikai segédeszköz, a távcső feltalálása hirtelen áttört egy térbeli korlátot, mely az asztronomia első napjaitól fogva az ókori Babilonban egész eddig az időig kérlelhetetlenül elzárva tartotta egész egyik felét annak, amit ma csillagászat alatt értünk. Eddigelé az agyvelő és az egyszerü emberi szem segítségével kutatták a csillagvilág építményét. Most egy új, összehasonlíthatatlanúl messzebb vivő szerv járult hozzá. És feltalálásának pillanata csaknem pontosan a kopernikusi gondolat javára való kihasználásának pillanata is volt. Az idő két embert állított a síkra, mindkettőt körüllengte annak a fenségnek a borzongása, melyet Kopernikusnak az a világképe foglalt magában, mindketten olyan férfiak, kik Kopernikus lángelméjének örökségét egyesítették Tycho megfigyelő nagyságával: Kepler és Galilei. Vizsgáló kezüből megtisztultan került ki a mester aranya, s ezután már a laikus szem sem téveszthette össze egy más, kisebb értékü fémmel.
Galilei életén még a nagy olasz renaissance alkonypirja ömlik el. Velencze (Páduában), később Firenze befolyásos, világhirü tanszékeket kinálnak neki; a legfőbb külső ragyogásig jut el; büszke, csaknem elbizott titánszellem, teljes tudatában a maga óriási erejének, kérlelhetetlen birája minden ferdeségnek és egyúttal mégis esküdt ellensége minden tekintélynek. Aztán ráhanyatlik pályájára a pápai üldözés komor árnyéka. De ekkor is, a borzalmas végnél, megmarad egész életében egy nagystilü tragédia teljes lendülete. Kepler ő mellette a szegény, ide-oda hajszolt, szerény udvari tudós a német vallás-háborúk zürzavarában, anyagi inség kergeti örömtelen életén át s bár a római inquisitio karmai megkimélik, ezzel szemben azonban hozzá van kötözve a meztelen létfentartási küzdelemben korának legalantasabb és legundorítóbb dolgaihoz, Prometheus, a grandiózus monda varázsa nélkül és csupán azzal a dicsőségével, hogy minden kicsinyes huzavona közben igénytelen és szeretetreméltó ember, akinek szelleme világot teremtett magamagának, szabadabbat és fenségesebbet, mint minden más, amivel egy szerencsés csillagzat megajándékozhatta volna e földön. Emellett a két férfit barátság füzi egymáshoz és mindkettejükből kisugárzik a magát fáradságosan felszabadító természettudományi világnézet legragyogóbb fénye, Galileinél leghiggadtabban s márványsimaságú egyenletességgel, Keplernél lobogva, változatokban gazdagon, itt-ott fantasztikus vonásokkal, de épp azért a genialitásnak, az intuitiónak több jelével.
Galilei Galileo (1564–1642) hét évvel időssebb, mint Kepler s tizenkét évvel túl is éli őt. Életének tetőpontja az 1600-as évek elejére esik, tehát száz évvel Columbus utánra s körülbelül szintén száz évvel azutánra, hogy a fiatal Kopernikusban először megfogant a föld keringésének gondolata. Fejlődésének ideje párhuzamosan halad Shakespearéval, kivel egyugyanazon évben született.
Galilei 1592-ben lesz a mathematika tanára a Velencze fennhatósága alatt álló paduai egyetemen. Magával hozza ide és hirdeti a fizika egyik alapvető tettét: az esés törvényeit (azaz azokat a törvényszerüen ismétlődő jelenségeket, melyek a földre leejtett kő szabad esésének sebességében és a sebesség gyorsulásában a gondolkodó és számító megfigyelő elé tárulnak) s más dolgokban is mint úttörő halad a fizika területén diadalról-diadalra. Akkor, 1609 körül, Hollandiából az a hír jut Velenczébe, hogy két meghatározott módon köszörült üvegnek egy csőben való egyesítése útján távol álló tárgyak eddig nem sejtett nagyításai érhetők el. Feltalálták a messzelátót. Hogy ki és hol találta fel először, az alighanem sohase fog egész biztosan kiderülni. Az 1200-as évek végén már voltak Olaszországban pápaszemek (tehát egyszerü köszörült nagyító üvegek.). 1590-ben valószinüleg Jansen Zakariás, egy middelburgi pápaszem-készítő, előállította az első összetett mikroszkópot több köszörült üveg megfelelő egymás elé-tételének egyszerü elve alapján. Közkeletü hagyomány szerint ugyanannak a férfiúnak kezéből került ki kevéssel utóbb az első távcső is. Mások szerint ellenben ennek feltalálója egy másik middelburgi pápaszem – köszörülő, Lippersbey János, akinek állítólag 1608 táján sikerült a nagy mű. Bármi fontos maga az esemény, oly kevés jelentősége van az első feltaláló nevének. Miután a pápaszem s a lupe már megvolt, a legkisebb véletlenség is szükségszerüen rávezetett a több üveglencse összetételére. Galilei a maga számára követelte a dicsőséget, hogy tisztán annak a hírnek alapján, melyet szóbeszéd és egy levél útján tudott meg, azonnal csinált maga is egy távcsövet. Annyi bizonyos is, hogy 1609-ben olyan saját-készítette távcső volt a kezében, mely meghaladta a hollandi apparátusokat használhatóság dolgában. Ez sem volt egy távcső ideálja abban az értelemben, ahogy ma ezt a szót használjuk. A mi tulajdonképpeni asztronomiai távcsövünket, amely ellentétben Galileinek egy domborúan köszörült objectiv-lencséből és egy homorúan köszörült ocularlencséből összetett készülékével két domború lencsével éri el erős nagyításait (persze feje tetejére állított képpel), 2 évvel később ajánlotta Kepler theoretikus alapon s 1613-ban állította elő Scheiner, mig azután lépésről lépésre mai tökéletességére jutott. Galilei távcsövének azonban az adja meg világtörténeti varázsát, hogy minden valószinüség szerint ő irányította először az ég csillagaira. Vágyódva függött a csillagokon annyi évezred szeme. Nép nép után tünt el, Cheops és a szumer-akkad kultura óta az Eufrates völgyében egész az alexandriai múzeum nagy napjáig és aztán ismét az olasz renaissance szellemóriásaiig, anélkül, hogy a függönyt, melyet a szem korlátolt látóképessége vont össze odafönn, áttörhette volna. A mathematikus czirkulusai elrendeződtek, a számítás számjegyei lassankint valódi hangot kaptak és elkezdtek prédikálni a világ épületéről. Maguk a csillagok azonban távoliak maradtak. A vörös Mars, melyre Tycho kitartása egy emberöltőt pazarolt és amely éppen Keplert lépésről lépésre rávitte sajátságos pályaviszonyaival a legnagyobb eszme-gazdagodásra Kopernikus óta, az ellipsis-alakú planéta-pálya eszméjére, egyetlen parányi pont maradt a firmamentumon, amely alig különbözött szinével a többi planétáktól. És ekkor következett az első éjszaka: Galilei csillagvizsgálóján, az új tér-kicsinyítő eszközzel kezében… és a fátyol lehullott! Plutarchos előre megsejtette s most egy pillanat alatt valósággá lett. A holdban hegyek vannak, melyek árnyékokat vetnek. Galilei hozzáfogott valószinü magasságuk kiszámításához és némely köralakú, köröskörül hegy-ivektől bekeretezett síkságot Csehország földi alakjával hasonlított össze. Ezt a hasonlatát később gyakran ismételték. Beteljesült, amit Demokritosz a tejútról jósolt, kezdett felbontódni egyes megszámlálhatatlanúl egymáshoz halmozott csillagok fényére. A Plejádok csillagképe, ősidők óta szép égijel, mely már Homérosz hőseinek is világított, hat vagy hét különböző csillag helyett negyvenre oszlott, időmultával csaknem ötszáz lett belőle. A leghatalmasabb, valóban úttörő fölfedezések azonban akkor merültek fel, mikor a távcső a legközelebbi évek folyamán, egymás után elkezdte átkutatni a planétákat. Dobogó szívvel, csaknem habozva a megrendüléstől, hogy ez éppen most következik be, figyelt meg Kopernikus hiveinek szaporodó kis csapata négy parányi fény-pontocskát, melyek a Jupiter bolygó fehér korongja körül mozognak. A négy holdat valószinüleg egyidejüleg több helyen és bizonyosan egymástól függetlenül látták. Köztük Galilei, aki a fölfedezést a legintenzivebben fogta fel. Mindenütt azonban, ahol csak egy gondolkodó fej felfogta a tényt, parancsoló módon merült fel egy gondolat: a Jupiter e világában látták maguk előtt először félreérthetetlenül azt, amit Kopernikus akart: egy «rendszert», drabantokat, melyek szabadon mozogtak egy főégitest körül, amely ismét maga is szédítő forgással egy nagyobb központi uralkodó körül szalad. Az analogia a föld és a hold, valamint a nap és a planéták között félreérthetetlen volt. S Kopernikus ez egyik igazolása után, melyet nem vártak, mely magától adódott, csakhamar következett a másik; amely még sajátszerübb volt. Ha Kopernikus rendszerének igaza van, akkor helyzetének, mozgásának és megvilágításának megfelelően, a Vénus planétának fázisokat kell mutatnia, mint ahogy a holdnál látjuk, sarlóból teljesen megvilágított koronggá kell nőnie és fordítva. Látni még halandó szem nem látta épp úgy, mint a Merkurnál sem, amelyre ugyanez a törvény érvényes. Galilei távcsövében azonban 1610 deczemberében tökéletes világossággal tünt fel a Venus sarló-alakja. A sarló a planéta akkori földközelsége miatt oly intenziv fényt árasztott, hogy tekintve az objektum kicsiségét szabad szemmel lehetetlen lett volna rájönni a gyanításra, hogy éppen most van sarló-alakban. Másfelől nagy veszedelem fenyegette volna a kopernikusi rendszer hitelét, ha a Venus azon az éjszakán nem mutatkozik sarló-alakban Galilei előtt. Igy azonban ekkor nemcsak igazolás, hanem egyuttal alapvető jelentőségü stich-próba is ment végbe, amelynél jobbat a legélesebb szkepszis sem találhatott volna ki. Ptolemaeus rendszere összetört, megmenteni nem lehetett többé. Magán az égen ott voltak Kopernikus könyvének szövegillusztrácziói és akinek csak volt távcsöve, lapozgathatott az új díszműben és új lapokat üthetett fel benne, melyeket Kopernikus szellemileg már csaknem mind láthatott. A Vénus fázisaihoz csatlakoztak csakhamar a Merkuréi. A napon sötét foltokat fedeztek fel és visszatérésükből következtettek a tűzgömb saját tengelye körüli forgásának tényére. A Marson és Jupiteren látható állandó sávok csakhamar ugyanarra az eredményre jutottak ott is: mikor ezek a sávok visszatértek, a gömb fordult egyet tengelye körül. A távcső lencséje itt-ott egész idegenszerü dolgokat is mutatott, ha ezek nem érintették is közvetlenül Kopernikust. A Saturnus gyűrűrendszere évekig gyötörte Galileit. Látta a gyűrűk nyomait, melyek úgy tüntek fel neki, mint valami kinövések, mint kicsiny támasztó golyók a planéta két oldalán. Aztán látszólag eltünt a jelenség és a megfigyelő azt hihette, valami érzéki csalódás ingerkedik vele. Csak sok évvel később tanította meg Huygens a bámuló világot, hogy csakugyan hozzá kell szoknia egy szabadon lebegő gyűrűképződmény gondolatához. Ha csakugyan valami analogia nélküli új dolog előtt állottak, akkor már a nagy évszázad első tűzlángjában felfedezett dolgok csak ezután kellett, hogy megtalálják alkalmazásukat. A legérdekesebb efféle eset Cassininak a Galileiénál már jóval későbbi időből való felfedezése a Jupiternek polusain való erős összelapultságáról. Mikor ez a felfedezés bekövetkezett, még nem tudtak semmit ugyane jelenség meglétéről a földgömbön és az égi analogia ebben az esetben a szó szoros értelmében megelőzte a földi tényállás felismerését.
A csillagos ég is mintha kegyesnek akarta volna mutatni magát és mintha élénkebben ragyogtatta volna csodáit a legjobban megfeszült emberi figyelem ez idejében. Óriási hosszúságú üstökösök mentek át épp akkor a föld látókörén, az első nagy üstökös a távcső feltalálása után 1618-ban, 1664-ben és 1680-ban pedig mások, melyek befödték a fél eget több mint husz millió mértföldnyi hosszuságú farkukkal. «Uj» csillagok lobbantak fel, a legnagyobb és legsajátságosabb éppen a Kopernikus és Galilei közti idő fordulóján. Tycho, a Kopernikusban kételkedő, akkor vette észre, mikor 1572 november 11-én hazafelé ment laboratoriumából, csaknem a Kassiopeja csillagkép zenitjén. Hófehér fénye túlsugározta Siriust és Jupitert. Az előtte való este pedig – Tychonak úgy tünt fel – még egyáltalán nem is volt meg. A csillagász munkásokat hivott elő, hogy az egyszerü emberek itéletével bizonyíthassa be, hogy szeme nem szenved hallucinácziókban. Bizony, a csillag igazán ragyogott. Átderengett a felhőkön, végül élesen előtünt nappal is. Mikor aztán az év véget ért, fénye alábbhagyott, a csillag sárgás-vörös lett, szemmel láthatóan sötétedett, végül már csak ólomszinüen állott, mint a távoli Saturnus az égen, s aztán 1574 márcziusában örökre eltünt a fegyvertelen szem elől. 1604 körül, kevéssel Galileinek a távcsővel nyert első győzelmei előtt hasonló esemény következett be a kigyóvivő csillagképében. A két esemény közé esik azonban egy rokontermészetü, de még rejtelmesebb jelenség megfigyelése. Nem egy «új», hanem periodikusan változó csillagról volt itt szó a czethal csillagképében. Később a «Mira», a «csodálatos» nevet adták neki. Mint szép, pirosan ragyogó állócsillag 1596 augusztusa és októbere közt egyszerüen eltünt az égről Fabricius, a szorgalmas megfigyelő szeme elől, hogy a következő év februárjában ismét előtünjön. Ma tudjuk, hogy a Mira valóban kifényesedik és elhomályosul nem egészen egy évnyi szabályszerü periodusban és hol csaknem elsőrendü, hol pedig csak másodrendü csillagképpen, sőt néha egyáltalán nem is tünik elő. Igy elegyedett bele ez a «csoda» – is az asztronomiai csodáknak az 1500-as években és az 1600-as évek első felében feltünő nagy korszakába és támogatta az égi mozgalom általános eszméjét, melyet Kopernikus oly szerencsésen és elhatározóan indított meg.
Ha meggondoljuk, hogy a távcső hozzájárulása a 16. és 17. század fordulójának nagy eszméihez többé-kevésbbé véletlenségnek tekinthető, melyet egy meglepően szerencsés pillanat vetett bele az anélkül is előretörő időbe, akkor azoknak az embereknek a sorsát, akik ezt öntudatosan élték át – első sorban tehát Galileiét – különösen megáldottnak kell mondanunk. Galileinek azonban a legkeserübben meg kellett ismernie a visszáját is. Leplezgetés nélkül hirdette felfedezéseit s szállott síkra Kopernikus tanításáért. Rossz csillaga akarta úgy, hogy 1610-ben engedett a rábeszélésnek s Páduából, ahol a velenczeiek alkalmazták, átköltözött Firenzébe. Időközben azonban a hitbuzgók közt valóságos pánik tört ki a tudós büszke szabadszellemüsége miatt. Róma igazi hivei ösztönszerüleg érezni kezdték, hogy itt egy oly reformáczió kezdődik, melynek távcsöve még aggasztóbb, mint a biblia eredeti szövege, melyet Luther kijátszott. 1614-ben egy dominikánus, Caecini nyilvánosan föllépett Firenzében és az Apostolok cselekedeteivel így mennydörgött: «Galileai férfiak, mit állotok és néztek az égre?» Galilei arra a hatalmára támaszkodva felelt a dominikánusnak, melylyel sajnos, már Firenzében nem birt. Caecini és hivei erre a pápánál tettek panaszt. V. Pál pápa (Kopernikus egyszerü szelleme még III. Pálnak ajánlotta a De revolutionibus-t!) egy bizottság véleményét kérte ki. Ez a bizottság 1616 február 24-én kijelentette, hogy valóban «képtelen, filozófiailag téves és valósággal eretnekség, a napot a világ középpontjába helyezni és a föld mozgásáról szólni, mert kifejezetten ellentmond a Szentírásnak». Erre hivatalos dekrétum következett, amely elrendelte Kopernikus művének «suspendálását», amig «kijavíttatik» és szigoruan eltiltja mindennemü helyeslését. Galilei személyes tilalmat kapott és egyelőre az összeütközés külsőleg el volt hárítva. De ez csak a nagy vihar előtti csönd volt. 1623-ban új pápa lépett a római trónra, VIII. Orbán, kit Galilei előbbi barátságos próbák alapján veszélytelennek tartott. 1632-ben új könyve jelent meg a tudósnak, egy dialogus Ptolemaeus és Kopernikus rendszereiről. Jó barátok közvetítésével, egy idegen kéztől származó enyhítő előszó árán, épp úgy, mint egykor Kopernikusé, megkapta Rómában a kinyomatás engedélyét. Ellenfeleinek azonban megszerezte azt az óhajtott alkalmat, hogy a régi harczot új erővel kezdjék meg. A pápával elhitették, hogy Galilei őt magát tette nevetségessé dialogusának egy együgyü alakjában. Ugyanekkor hirtelen előállottak egy dokumentummal, melynek értelmében Galilei az előbbi intés alkalmával állítólag személyesen kötelezte magát, hogy felhagy Kopernikus tanításával és nem fogja többet hirdetni. Ha ez a dokumentum valódi, akkor megvolt benne az ürügy a szószegés miatti panaszra, az inquisitió működésbe lépett és Galilei, ha szilárd marad, Giordano Bruno sorsának ment elébe. Galilei ekkor hamisítottnak nyilvánította a dokumentumot és nincs még árnyéka sem semmiféle bizonyítéknak, hogy felfogása téves volt. Tiltakozását az inquisitionális törvényszék mégis elvetette. 1633-ban Rómába idézték és kihallgatták, vita folyt arról, hogy csakugyan alkalmazásba vonták-e ellene a kínpadot, vagy csak fenyegették vele. A vita ma sincs eldöntve. Galilei ebben az időben csaknem hetven éves, beteges öreg ember volt, akit csak nagy ügygyel-bajjal, hordágyon hoztak Firenzéből Rómába. A testi kinzás gondolata tehát kétszeresen borzalmas. De a merőben szellemi kinzás, amelyről szó volt, talán még nagyobb kínszenvedés volt neki, mint minden hüvelykszorító és egyéb testi kín. Galilei kétségkivül el volt telve azzal a tudattal, hogy az ő élete még hasonlíthatatlanúl értékes a tudomány számára. Még sok mondani valója volt és utóbb csakugyan mondott is még jelentékeny dolgokat. Valószinüleg mérlegre tette a hamuvá égett hitvalló martiromságát és az önfentartás kötelességét egy oly tudomány számára, melynek e pillanatban nagyobb szüksége volt csöndes munkásokra, mint hangos vértanukra.
Nagyon rövidlátónak kell lennie, aki nem látja be, hogy a kötelességek ilyen összeütközése is lehetséges. Galilei úgy cselekedett, mintha arra az eredményre jutott volna, hogy jobb, ha megtagadja tanításait és tovább kutat, mintsem hogy megégettesse magát és megőrizze morális hírnevét. Bizonyára nem volt ez neki könnyü dolog, büszke szelleme számára bizonyára ez volt nehezebb része a martiriumnak, melyet vállalt. 1633 jun. 22. az a sötét dátum, melyen az ország és Kepler mellett az egész kor legnagyobb tudósának a római inquisitió palotájában le kellett térdelnie és az evangeliumra tett kézzel esküt kellett tennie a kopernikusi tanítás megtagadására. Az itélet eretnekségre gyanusnak mondotta ki, mert olyan tanításban hitt és ragaszkodott hozzá, «amely hamis és ellenkezik a szent és isteni irással; t. i. hogy a nap a középpontja a föld körének, hogy a nap nem mozog keletről nyugat felé, hogy a föld kering és nem centruma a világnak, hogy ez a nézet valószinünek tartható és védhető, holott a szentirással ellentétben állónak találtatott és nyilváníttatott». Miután Galilei ezeket a «tévtanokat» és eretnekségeket esküvel megtagadta, elitélte és megátkozta, bizonytalan időre szóló börtönre «kegyelmeztek» neki, azzal a klauzulával, hogy a három rákövetkező három évben «hetenkint egyszer el kell mondania a hét vezeklő zsoltárt». A néphagyomány ehhez hozzáfűzi azt a legendát, hogy a megkinzott ember az aktus végeztével dobbantott a lábával és ezekben a szavakban tört ki: «és mégis mozog!» Gondolni bizonyára gondolt ilyet, de talán nem annyira haraggal, mint inkább bizalommal. A föld mégis mozgott… ha ő nem prédikálta is nyiltan… Galileli nem nyerte vissza többé szabadságát. Szigorú felügyelet alatt maradt. Mindazáltal szüntelenül kutatott végső órájáig, amennyire korlátozott helyzetében tehette. A távcsövét már nem érinthette többé, mert a pör után csakhamar teljesen megvakult. Mikor a halál 1642-ben elszólította, a «gyanus ember» holttestét nem volt szabad a családi sirboltba temetni. Hátrahagyott kéziratainak egy részét nagy ügygyel-bajjal megmentette tanítványa, Viviani és elrejtette. Viviani halála után hozzá nem értő kezek felfedezték s kevés hiján makulatura gyanánt adták el. A véletlenség mentette meg őket.
Rövid vonásokban ez Galilei tragédiája. Nem egy részlet benne történelmileg homályos. Ezek a helyek azonban keveset mondanak, szemben azzal a szellemi sötétséggel, mely Galilei birái felett lebeg. Rájuk vonatkozólag nincs többé kétség. Taktikai szempontból Galilei elitélése még az akkori egyházi pártra nézve is roppant nagy hiba volt. Mert Galilei martiriuma több kárt tett benne, mint bármely más esemény a világnézetek harczában. Az a hatalom, mely rátette kezét Galileire – így érezték már annak a kornak jobbjai is – akármilyen volt is az álláspontja, elvesztette nagy czélját és visszafelé vezetett a kulturátlanságba. Nem pánik következett – ahogy hitték – az 1633-iki nagy drámára, hanem nagyon üdvös felébredés.