A természet fejlődésének története egy gigantikus harcz képe igyekszik megrajzolni. A sötétből mind fényesebb világosságra küzdi fel magát egy világ: a mi világunk, amelyben járunk-kelünk s amelyben magunk is szüntelen küzdők vagyunk.

Mintegy tükörképe ennek a nagy, vajudó küzdelemnek, ami – szükebb keretben – elénkbe lép, amikor megpróbáljuk nyomon követni a világról való szellemi felfogást, amint az emberi kultura csekély számu évezredeinek folyamán utat tört magának. Itt is, ott is kezdetben tétova ködök szállanak fel, formátlanul, árnyszerüen. Ott a távol fekvő égi messzeségek kozmikus gőze, amelyből még csak ezután kell csillagoknak kialakulni, az erők és az elemek nehezen elgondolható mérlege, amely titokzatosan érinti a teljesen felfoghatatlan dolgok határát. Itt a fantázia korlátlan alkotásainak birodalma nyilik, az emberiség gyermekkorában, szintjátszó egymásbafolyása a vallás, a költészet és a tudomány egymástól még el nem vált csiráinak, a mithoszok világa, amely szétfoszlik kezünkben, ha meg akarjuk fogni és amely mégis kétségbe nem vonható módon magában foglalja a valódi természetismeret és a fejlődéstan kiinduló pontját is.

Magában foglalja történetileg, nem abban az értelemben, mintha valamely régi nép egyik vagy másik teremtési mondája misztikus, a tapasztalat körén kivül eső uton-módon rejtené magában a valódi tényállás csiráit.

Figyelmünkben kell tartani ezt a tényt, anélkül, hogy az éles elítélésre való hangulatot kellene belőle meríteni. Ma ugyan, sajnos, még sokfelől valódi ellentétül állítanak szembe a modern természetkutatás eredményeivel egy régi, mithikus teremtési tant, mely egy rég elváltozott kulturnép gyermekkorából származik s ezt a mondát mint valami eleven dolgot állítják elénk, mint amelynek szerepe kell hogy legyen egy világnézet szilárd megalapozásban; de ez a képzelhető legnagyobb mértékben egyenlőtlen eszközökkel folyó háboru. Az egyenetlen harcz azonban mindig kárhozatos elkeseredettséget szül, megvetést az egyik, lehetetlen gúnyt a másik oldalon és ezáltal a mesterségesen elferdített viszony által sokat szenvedett az emberiség mithoszalkotó ifjuságáról való egész felfogásunk. Ha az előitélet nélküli gondolkodás terén maradva szabadulni tudunk ettől az elkeseredettségtől, akkor ama szines, költőileg gazdag teremtési mesék országa a világismeret valódi építményének előkertjévé lesz.

A valódi költészet minden arany és rózsafelhője ebben az első korszakban rárajzolódik a természet hajtóerői után való kutatás szigorú kupolájára. Nem egészen alaptalanúl tünt fel a világ bizonyos értelemben szintelennek és kijózanodottnak, mikor a tulajdonképpeni természetvizsgálat a mithosz nyomába lépett. Gondoljunk például a mózesi teremtési legenda hatalmas vonalaira (amely egyáltalán nem a költőileg legmegragadóbb az ismert mondák között): amint a világszellem a vizek fölött lebeg, amint keze elválasztja egymástól a fényt és sötétséget, amint felállítja az ég alkotmányát, a szárazföldet elkülöníti és zöldellő növénytakaróval borítja, állatokkal benépesíti, amint végül az embert egy viruló kertnek, amelyet a keleti természetérzés minden pompája díszesít, föltételekhez kötött urává teszi, amint az ember fenhéjázásában bűnbe esik, úgy, hogy erre komor büntetésül a költőileg leghatásosabb helyen lehet értékesíteni a valódi őskor addig elhallgatott képét, az elvesztett természet lángoló villámkardjaival, a létért való keserves küzdelemmel, kóbor nomádélettel, amelyben a férfinak fegyvereket kell kitalálnia az állatok és az ellenség ellen, állatbőrökbe kell burkolóznia az időjárás viszontagságai ellen, a nőnek fájdalmak közt kell a vándorélet közben szülnie, mig végül a föld rettenetességei a legelemibb erőszak tényében elérik tetőpontjukat az emberi fajnak csaknem teljes elpusztulásával, velkanikus eruptiókban, mikor tűz és kénkő eső hull az égből és emberek kővé merednek, pusztító özönvizekben, mikor a megművelt földterület két folyam között eltünik és a föld teljessége a láthatárig, amely a tapasztalatlan szemében a világ határát jelenti, egyetlen vízárba merül… Nagy, feledhetetlen képek ezek, melyeken évezredek fantáziája dolgozott és a magasztosság érzése számlálatlan generácziókon át méltán táplálkozott belőlük.

Ezzel szembeállítva szegényesnek és terméketlennek tünik fel a természetről való fogalmak másik útja: a részletkutatás, legalább hosszu ideig. S a gúny a tudatlanok részéről sohasem hiányzott. Idézzünk fel képzeletünkben egy a középkor végéről való növény-gyüjtőt, kinek minden bölcsessége abban áll, hogy ki tudja ragadni a csunya természeti tárgyak egy kicsiny sorozatát és le tudja irni őket (alapjában véve egyelőre nagyon is problematikus) hasznuk szempontjából bizonyos betegségek ellen, keskeny, füstös szobájában, egy kicsinyes, vad és czéltalan viharoktól szaggatott korban, minden fölemelkedés nélkül a nagyság felé, a gyakorlati gyógyszer egyetlen kicsiny szempontjára szorítkozva… Képzeljük el az első, rossz távcső előtt álló megfigyelőt, aki arra áldozza szeme világát, hogy néhány bolygó fénypontot a Jupiter bolygó mellett mint holdakat állapítson meg vagy hogy foltokat fedezzen fel a napban.

És mégis, ez a józan regisztráló munka törte akkor a haladás útját!

Ami valahára utat tört magának mint természet-megismerés, amely egész világot, kozmoszt épít, ma már bizonyára fölébe emelkedett nagyság és szingazdagság dolgában is a mithosznak. Semmiféle naiv kozmogoniának nincsenek olyan képei, mint a mai csillagászati kutatásnak: a nap felületének vérvörös, izzó vizgőz-eruptiói, melyek 20,000 mérföld magasságnyira vetődnek fel, a hold mérhetetlen, borzalmas kráter-üregei, amelyekbe napszálltakor mind csipkézettebben és kisértetiesebben hull bele tépett szélük hajszálnyi éles árnyéka, a Saturnus szabadon egyensulyozódó gyürürendszere, melynek arányaihoz képest a föld holdjával együtt csak törpe számba megy, a közös súlypontok körül keringő kettős csillagok rubinvörös és smaragdzöld napjai, melyek szines fénye felváltva mágikusan változékony nappalokkal lángolja körül felváltva a hozzájuk tartozó bolygórendszereket. És még hány más példát lehetne felhozni! A legnagyobb eredmény pedig végül az exakt alapokra fektetett fejlődéstörténet maga, a mithosz igazában való helyettesítője és beteljesítője!

Mert a mithosz – még a képzelhető leggyermetegebb, legnaivabb és legesetlenebb világmagyarázat is – akaratlanúl összeolvad ugyan a szabadon csapongó költészettel, alapjában véve azonban nem akart semmi egyebet adni, mint a jelenségek valóban kielégítő magyarázatát a meglévő oksági szükségérzeten belül. A költői elem, bármennyire gátak nélkül hullámzott, velejében szintén a valóságos tapasztalatok bizonyos sorozatában gyökerezett, mert az ember össze tud kapcsolni, rendezni, bizonyos harmonikus, neki kedvező sorrendbe tud csoportosítani (amint hogy a valóságok elszigetelt tényeit bizonyos ritmusba, kielégítő harmóniába tudja juttatni), de sohasem képes arra, hogy költői intuitió révén, önmagából új alkatrészekből álló pozitiv dolgot hozzon létre.

Csakhogy a mithoszt két dolog akadályozta és terhelte. Egyfelől a végzetes, bár az emberiség fejlődésének menetében elkerülhetetlen szerep, melyet az okság törvénye a vallás keletkezésében játszott, amely a költészetnél is szorosabban szövődik bele a kozmologiai mithosz lényegébe.

A természeti ember, vagyis egy bizonyos kezdetleges fokon álló ember környezetében a hatások egy kicsiny körét látja, amelyeknek okát megadja neki a tapasztalat és a hatások egy rengeteg nagy körét, amelyekre nézve nem tudja eligazítani semmiféle tapasztalat. Egészen jól érzi már, hogy nagyon hasznos dolog az okokat tudni s ez a magva a természetkutatás mint kulturafejlesztő eszköz forrásának. Hiszen hangsúlyozták még azt is, hogy az okságra való egész törekvést alapjában véve a természet tenyésztette ki az emberben a létért való küzdelem folytán, mivel óriási forrása van benne a védelemnek s a védekezés lehetőségeinek az egyén számára.1) A villám okát tudni annyit jelentene, mint eszközöket találni pusztító hatása ellen. Ezt a következtetést megcsinálta a meztelen vadember éppúgy, mint a villámhárító feltalálója. A vadember következtetésének tévessége rendszerint csak abban van, hogy nem tud rálépni a lassú kutatás fáradságos útjára, hanem azonnal magyarázni kezd. A legközelebb álló valósághoz nyúl: önmagához. A villám, vagy aki a villámot dobja (itt már két fokozat van) egy az emberhez hasonló lény. Ezzel a lénynyel, mivel emberileg van elgondolva, bizonyos értelemben tartósan meg lehet magát értetnie, mint az embertárssal, a törzsbélivel. Hogy úgy mondjuk, szocziális viszonyba lehet vele jutni. Most már: a villám nagyon hatalmas. Ugy kell tehát megkörnyékezni, mint a törzs hatalmasait: könyörögni hozzá, feláldozni, hizelegni neki, békítgetni. A megszemélyesítés hamarosan, szilárdan beleéli magát és (hozzájárul még a közvetlen kisértethit az áloméletbe, a beteges viziókba benyuló gyökereivel) a vallás roppant szerepének, amennyiben a természet magyarázója akar lenni, rés nyilik. Ez a szerep – mint mondottuk – az igazi természet-magyarázatra lényegében nagyon végzetes. Mert ebből az alapból jut bele a kozmogoniai mithoszba a természeti erők helyettesítése lelkes, emberhez hasonló, de emberfölötti erőkkel ellátott lényekkel. Az istenek lépnek a kozmogoniai mithoszba, annak vesztére.

A másik aggodalmat keltő oldalát a dolognak, mint az előbbinél másodlagosan szereplő tényezőt már említettük: a tapasztalatok korlátozottságában rejlik. Ezek emelkedő vagy csökkenő száma szerint alakulnak ki a teremtési mithoszok különbségei a különböző népeknél. Ezeket mindjárt szemügyre fogjuk venni. Különbség nélkül valamennyi a causalitas törvényéből indul ki. Személyesítésekkel és emberiesítésekkel is dolgozik valamennyi, de már váltakozó intensitással. Költőileg, azaz harmonizáló, kikerekítő, schematizáló módon van valamennyi kialakítva. Végeredményben azonban a valódi tapasztalatok különböző mennyisége és módja adja meg az elválasztó pontokat. Egy őserdei népnek a teremtési mithosza az egyenlítő alatt nem fog jégóriásokról beszélni; déli félgömbünk lakóinak csillagászati legendáiból a kereszt csillagképe ragyog ki, a melyet a mi északi egünk nem ismer. Ezek a tapasztalatok azonban sehol sem nagyon bőségesek. Ez könnyen kiviláglik. Mint a látható mindenségben a ködképződmények, ugyanúgy a mithoszképzés is még mindig folyamatban van a mi természeti állapotban élő népeinknél: a mi kulturnemzeteink hagyományosan ránk származott teremtési mondáiról azonban tudjuk, hogy keletkezésük ideje évezredekkel mögöttünk van; magától adódik a sejtelem, hogy itt, amennyiben a tapasztalati kincs csak valamennyire is gazdag, bizonyos igen régi s előttünk máskülönben sem ismeretlen természeti eseményekre való vonatkozások rejlenek. A támasztó pontok azonban meglehetős szegényesek. A legnagyobb valószinüség szerint beleesett az ember korába egy óriási földi természetjelenségnek a kezdete és bizonyosan a kiterjedése és a lecsökkenése. Ez a természeti jelenség a jégkorszak. Egy pálmákkal benőtt meleg klimából, melynek az ember még alighanem tanuja volt, az ázsiai-európai szárazföld tetemes része jégsivataggá változott. Mesés méretü glecserek csuszamlottak lassan lefelé a hegyekről és hegymagasságú kőtömegeket szállítottak a legtávolabbi helyekre. A még lakható területeken steppei növényzet terjedt el, mosusz-ökrök csordái, ahogy ma a sarkkör táján élnek, elvándoroltak a mai bódeni tó tájékáig, a roppant agyaru, gyapjas mammuth-elefánt taposta mai kulturerdeink avarát. Ebben a jégkorszakban az ember már kétségtelenül megvolt. A legkülönbözőbb helyeken levő barlangokban lehet nyomait megtalálni, vadászott a mammuthra, talán maga is irtotta ki, mikor a jégkorszak végére járt. Ezekhez a mammuth- és rénszarvas-vadászokhoz azonban nem fűződik semmiféle teremtési monda.2) Egyszer mintha valami nyoma földerengene. A tunguzok, egy keletszibériai mongol vadásznép mondáiban szerepelnek félelmetes fekete szörnyetegek, bikák, melyek egyetlen szarvat viselnek homlokukon, akkorát, hogy külön szánkó kellett az elszállítására. A környéken talált csontmaradványokból tudjuk, hogy ott valóban élt, talán az ember koráig egy orrszarvu, barna melynek homloka páratlan módon csont-párnával volt ellátva egy óriási szarv támasztékául. A rés elefántnyi nagyságú állat, az elasmotherium, azonban, amely számunkra nyilik, itt is bizonytalan. Éppen tunguz vadászok élvezték először azt a látványt, hogy szibériai folyam-torkolatok megfagyott mocsártalajából még véres, friss mammuth-hullák bukkantak fel, melyeket a fagy talán százezer évig konzervált. Igy tehát ezek a tunguzok a legtávolabbi kerülővel, elkésve is visszaálmodhatták magukat a jégkorszakba és a feltámadt állat-kolosszusok láttára új, független mondatraditiót fejleszthettek ki.

Az «özönvíz» látszólag legjobban indokolt s oly gyakran visszatérő mithosz-alkatrésze éppen egyenesen ellenkezőről tett tanubizonyságot: mert a geologia nem ismer egyetlen az egész földre kiterjedő tapasztalatot sem, amely itt tekintetbe jöhetne. Helyileg korlátozott alásülyedések történtek sok helyütt még az emberi történelem korszakában is. A tenger árjából vulkanikus jelenségek közben hirtelen szigetek emelkedtek ki, igy például a tizenkilenczedik század harminczas éveiben Sziczilia és Afrika között. Pusztító hatásu árvizek, amelyek a röghöz kötött síkföldi lakó szemében valóságos halál-áradás számba mehettek, egyes erősen benépesedett vidékeken periódikusan újra meg újra bekövetkeztek. Suess Eduárd, a kitünő bécsi geologus megpróbált szemlélhetővé tenni éppen a történetileg és mithologiailag rendkivül fontos mesopotámiai völgyre nézve az Euphrates és Tigris alsó folyása táján egy földrengéssel egyidejüleg egy a perzsa öbölből a tenger felől jövő cziklont, amelyre eshetőlegesen a mi semita-keresztény özönviz-mondánk, melyet a biblia tekintélye támogat, vonatkozhatik. China történetileg fontos folyamvölgyében, a Hoanghón az iszaptömegek ősidők óta felhalmozódott rétege a folyammeder és partszélei fölemelkedését idézte elő a környező síkság széles területei felé, magas őszi vízállások idején a folyam periodikusan átszakítja ezeket a mesterséges csatornafalakat, megváltoztatja útját és óriási kultur-földeket temet el: még 1887-ben (a chinai traditió kezdete óta körülbelül tizedszer) az emberek millióit pusztította el. Magas hegygerinczeken talált kagylók kissé finomabb következtetéssel könnyen az egész földet átfogóvá növelhettek ilyen képeket.3) Ma azonban tudjuk, hogy éppen a legtöbb bizonyító erejü esetekben azok a kagylók sok idővel az emberi nem keletkezése előtt éltek és az Óczeán kimutathatólag nem emelkedett az Alpesek csúcsai fölé, hanem a hegyláncz csúcsosodott fel lassankint, törvényszerüen és magával emelte föl az egykori tengerfeneket. Tudomásunk szerint a lakható föld teljessége sohasem volt teljesen viz-réteggel körülvéve, legkevésbbé pedig abban a rövid időközben, melyen az emberi hagyomány átér.

Ha a különböző természeti és kulturnépek teremtési mithoszai nem volnának egyebek, mint a tapasztalat legrégibb használható csapadékai, akkor legalább azt lehetne remélni, hogy az összes népfajok eredeti kapcsolatára való végső emléket láthatunk bennük, amilyent a modern kutatás megkiván. Szó sincs azonban semmi efféléről. Még egymáshoz aránylag közel álló népekből is kiveszett minden egymásról való tudomás, hát még az egymástól messzire eltávolodottak! A biblia népsorozatában hasztalan keresnénk helyet a polinéziaiak vagy az indiánusok számára, ez oly tény, amely már kevés idővel Columbus fölfedezése után is sok fejtörést okozott a mózesi mindentudás hiveinek. Bizonyos, bár akaratlan kapcsolatokat azonban mégsem lehet tagadni. Ha egy nép egyházi szentesítés útján változatlanul megőrzött ősrégi mithoszaiban olyan csillagképekhez ragaszkodik, melyek jelenlegi tartózkodása helyén nem is vehetők észre, akkor ebben tagadhatatlanul egy mesterségesen megőrzött tapasztalati maradvány rejlik, amely amellett szól, hogy az illető nép egy messzefekvő helyről vándorolt mostani tartózkodási helyére. Ha bizonyos kicsiny vonások visszatérnek a germán és görög mesékben, az indusok elbeszéléseiben, a déli Óczeán Fidzsi-szigeteinek lakóinál és a délafrikai hottentottáknál, akkor a kutató ebben a legrégibb örökséget sejti, amely talán becses ujjmutatásokat ad. Mindezeknek a népeknek valóságos tudatából azonban kiveszett az egykori kapocs leghalványabb emléke is és amaz utólagos magyarázatok területe is szük és ingatag, mert nem tudni, mily gyakran vezettek hasonló indítékok hasonló mithoszi alakulatokra.

*

Ezek után a bevezető elmélkedések után vizsgáljunk át egy sereg jellemző teremtési mithoszt a föld különböző területeinek köréből s próbáljuk belőlük a karakterbeli jellemvonások egy sorát megállapítani. Mózes teremtési legendáját még ma is aktuális érdekével utolsóul fogjuk tárgyalni.

Először is ott keressük fel a mithoszt, ahol még ma is hamisítatlanúl és egyeduralkodón él: a természeti népeknél. A történelem előtti és történelmi időben való nagyszámu vándorlások valószinüvé teszik, hogy a legrégibb, legalacsonyabb rendü emberiség maradványai egy természeti törvénynek megfelelően a kontinensek határai felé szorultak, a poláris zóna kezdetének széles északi partvidékeire épp úgy, mint mindenek előtt a nagy szárazföldterületek pyramisszerüen kihegyezett vagy szigetekre darabolódott déli nyúlványaira. Ugyanarról a törvényről van itt szó, amely régi, már csak ereklyeképpen ránk maradt állatformákat szigetekre, vagy messzeeső, szigetszerü szárazföldekre és félszigetekre tolt ki: a csőrös és erszényes állatokat, melyek a magasabbrendü emlős állatok őseiül tekintendők, Ujhollandba, a reptilia-szerü, tehát valószinüleg legrégibb madarakat (Dinornis) és a családfában minden élők közt legalább álló gyikot (Hatteria) Uj-Zélandba, a nagy vastagbőrüek többségét, melyek virágkora a régesrég elmúlt harmadkor volt, Délafrikába, a hasonlóképp régóta hanyatlásra jutott edentatákat (lajhár, örvös állat) Délamerikába, az ősvilági rák- és pók-fajtákat (Limulus, Liphistium) középamerikai és indiai szigetekre, a félmajmokat Madagaszkarba stb. Csakugyan, aránylag kezdetleges népmaradványokkal feltünő módon találkozunk, ha Ujhollandot Taszmániával, a délamerikai Tűzföldet, Délafrikát és másfelől az új és óvilági poláris zónát vesszük szemügyre. Az ausztráliai néger, a tűzföldi, az eszkimó akkor is igen alacsony sorban állanak, ha megengedjük, hogy tökéletesen kulturátlan és művelődésre képtelen népek mai ismereteink szerint nincsenek. Afrika óriási földrészén a bushmannok és hottentották kicsiny, világos szinü törzsei a földrész félszigetszerüen kihegyesedő déli részén meglehetős biztonsággal tekinthetők legalább az egy földrész őslakossága maradványaiul. Érdekes lesz tehát a legnaivabb kozmogoniának a nyomait ilyen messzire előretolt előörzöknél vizsgálni. Ha az emberiségnek volna valahol kijelentésszerü «ősbölcsesége», akkor itten volnánk a forráshoz legközelebb.

A bushmanoknál teremtési mithoszról abban a zárt formában, ahogy a bibliából ismerjük, nem lehet szó. A mithosz szilárd bordaszerkezetét többnyire a vallási fogalmak további kifejlődése adja meg. Ezeknél a vad népeknél azonban a vallás a lehető legalacsonyabb fokon áll. Igy tehát nem marad más, mint néhány tapasztalat és a költői elem. A kóbor vadember naiv meséi, melyek a dolgok eredetéről szólnak, a csillagokhoz és állatokhoz, szükös életének legfontosabb tárgyaihoz fűződnek. Afrika csillagai és állatai ezek. Egy szöcskét – meséli a fokföldi bushman – üldöztek a tengeri macskák. Ez széttépte egy antilop epehólyagját. Ebből keletkezett a sötétség. Hogy azonban ismét világosságot nyerjen, a szöcske az égbe dobta papucsát. Ebből lett a hold. Szine a bushmanföld pirosas porából való, amely a bőrhöz volt tapadva. Azért hideg, mert bőr-papucsból származik. A nap eleinte mint férfi élt a földön, fénye a hónaljából sugárzott ki. De ez a fény csak kunyhójának legközelebbi környezetét világította meg. Ezért a régi bushmanok az égbe dobták a napembert, ahonnan most mindenkire árasztja fényét. Máskor meg a hold is ember. A nap azonban haragjában egyre-másra egy-egy darabot vág le róla éles sugaraival. Nagy könyörgésére meghagy neki egy darabot gyermekei számára. Ez a darabka aztán lassankint megint egészszé növekszik (teli hold), mire a levagdalás megint megkezdődik. A bushmanok ideje előtt, mondja továbbá a monda, élt egy nép, amelynek mécs nélkül kellett útját megtalálnia a sötétben. Akkor egy ravasz leány izzó hamut dobott az égre s ebből lett a tejút. Bizonyos fényes csillagok a déli koronában és a keresztcsillagzatban, az antipodusok egének legszebb csillagképében, emberekből és oroszlánokból keletkeztek, melyeket egy másik leány gonosz pillantása kővé változtatott. Özönvíz-mondák elenyésző nyomai, melyek állítólag a bushmanokkal rokon hottentottáknál jelentkeznek, valószínűleg modern misszionáriusok hatására vezethetők vissza. A valóság szerint Afrika az özönvíz-mondák legterméketlenebb talaja s az óriási földrész négertörzseinél való hiányuk a legtalálóbb argumentum az ellen a gyakran nagyon könnyelműen kimondott állítás ellen, hogy az özönvíz minden nép mondájában visszatér, tehát egyetemes eseményhez kell fűződnie.

Az ausztráliaiak kozmogoniai mithoszai az ujhollandi szárazföldön ezekkel sok tekintetben feltünően egyező vonásokat mutatnak fel. Itt a nap a nagy strucz-madárforma állat, az Emu tojása, amely az «előbbi embereket» az égbe dobta, a tejút pedig a korábbi földi lakók tüzeinek füstje. Más mesékben a hold a nap férje s a nap minden hónapban egyszer fölemészti. A dél-ausztráliaiaknál egy Muramura nevű jó szellem teremtette a napot az emberek számára, miután ezek sokáig könyörögtek hozzá tánczukkal; mert szükségük volt napmelegre – magyarázza elég naivul a mese – amely ellankaszsza a gyorsjárású emustruczczot, legfontosabb vadászzsákmányukat és a kezükbe juttassa. Esténkint a nap végigjárja az elhunyt emberek lelkeinek sorait. Akit megajándékoz kegyével, az ellenszolgáltatásul neki adja egy vörös kenguru bőrét. Azért látszik reggel pirosnak, mert rajta van ez a bőr. Az embereket is ez a Muramura nevű jó szellem csinálta, még pedig állatokból. Kezdetben kicsiny, fekete gyikokat teremtett. Ekkor mint a bibliai Jehova megtekintette művét és annyira meg volt vele elégedve, hogy elhatározta, a fekete gyikoknak hatalmat ad minden csúszó-mászó teremtmény fölött a földön. Igy tehát lábaikat ujjakra osztotta, arczukból orrot, szemet, fület és szájat mintázott és végül megtanította egyenesen állni. Mivel ebben a hosszú gyikfark akadályúl szolgált, hát levágta és kész volt az ember. Még csak a nemeket kellett elkülöníteni. A régi időkben, úgy gondolja az ausztráliai néger, minden változó volt. A kenguru eredetileg óriási szörnyeteg volt. Egy erős vadász széttépett egy ilyen óriási kengurut darabokra és ezekből csinálta a mostani kengurufajokat. Igy találkozik egy-egy ponton a legnyersebb természeti népek kezdetleges mithosza öntudatlanúl csaknem darwini fejlődési gondolatokkal: a vadember érzése szerint még közelebb áll a természethez, mint a bizonyos fokon álló kulturember, neki az a gondolat, hogy egy gyikból formáltatott a többi gyikok legyőzőjéül, elég fenségesnek és emberhez méltónak tünt, mig nem egy filozofusa egy olyan kornak, mely megnemesedett isteneit márványcsarnokokban és gothikus templomokban tisztelte, de emellett mindjobban elidegenedett a természettől, az embernek mindennemű kapcsolatát a legmagasabb rendű állattal is mint erkölcsileg megvetendőt megbélyegezni valónak tartotta. Az ausztráliai szárazföld lakóinak szegényes özönvíz-mondái közül a nyugatausztráliai nyilvánvalóan egy helyi személyhez fűződik: két néptörzs egy folyam két partján sokáig barátságban él; aztán az egyik gőgös lesz és elszigeteli magát; jön egy végtelen erő, a folyam megdagad és a folyam déli partjáról elmenekül a lenézett törzs; mikor visszatérnek, odaát nyilt tengert látnak, mely elnyelte egykori barátjaikat. Ha ilyen elbeszélések misszionáriusok fülébe jutnak, akik hisznek a mózesi történetben és mindenütt a maguk özönvizének nyomait keresik, akkor könnyen állnak be elváltozások és a feketék élénk fantáziája észrevétlenül is hamar meghamisítja a saját hagyományukat az újnak a kedvéért, amelyet a fehér ember rág a szájukba. Ebben az esetben azonban hihetőleg nagyon hiteles és hamisítatlan ősforrásához jutottunk a teljesen lokális özönvíz-mondáknak s ez az egy fényt vet a legtöbb ilyennek eredetére.

Az ausztráliai négertől Amerika legészakibb részének eszkimójáig s ennek európai és ázsiai rokonáig meglehetős nagy ugrás. A megváltozott háttér egészen más természeti képeket hoz létre. Az eszkimó fantáziája szerint a mennyboltozat egy északon fekvő csúcsos hegyen nyugszik és ezen forog. Mithologiája a mi Gönczöl-szekerünk csillagképéhez fűződik, amelyben ő egy rénszarvast lát; az Urin-övben fókavadászokat lát, akik egykor vadászat után nem tudták megtalálni a hazafelé vezető utat és az égbe jutottak. Az ember, mondja a grönlandi, az égből keletkezett. Ő nemzette egy görönggyel a nőt. Az első emberek aztán czivakodtak azon, hogy halhatatlanok legyenek-e az emberek, vagy sem. A nő igy szólt: «Hadd haljanak meg, hogy helye legyen az utódaiknak.» Egy másik monda szerint az első ember a saját hüvelykujjából teremtette meg a nőt. Az egyik északamerikai eszkimófaj egyik özönvíz-mithosza olyan víztömegekről szól, melyek jéggel borítva túlemelkedte a hegycsúcsokon. Mikor aztán lefolytak, a jég ott maradt függve a hegycsúcsokon, czethalak és kagylók nagy tömege feküdt a szárazon s még ma is meg lehet őket ott találni. Az embereknek vagy akár az emberiség többségének teljes elpusztulásáról azonban nem tudnak. Ennek a mithosznak magváúl könnyen fel lehet ismerni az örök hóval födött hegycsúcsok és megkövesült kagylók megmagyarázására törekvő hypothesist s ez a két természeti jelenség kétségkivül alkalmas arra, hogy az embereket gondolkodóba ejtsék rajtuk.

Melancholikus varázsa van azoknak a jövőre vonatkozó képeknek, melyekkel, mint az istenek alkonyáról szóló német mondával, a grönlandi világmithosz záródik. Egykor majd minden ember meg lesz halva. Akkor egy óriási árvíz fogja végig söpörni a földet. Az elsimult vizfelületen azonban a szél a megtisztult port összesöpri uj, szebb és boldogabb emberfajjá. Néhány vonás mintha megfogható módon belehelyezne a sarki lakos szemléletének világába, aki még ma is a jégkorszakkal küzködik: föltámad a végtelen, északi fénytől piros éjjel tökéletes halotti merevségével, hóviharok tombolnak a grönlandi jégmezők óriási lapos felületein, melyek borzalmas sivár képével szemben az afrikai sivatag élettel teljesnek és lakhatónak tűnik fel s amelyen szűk viskóban züllik el egy nem értelem nélkül való nép a piszokban és elme-bénító babonában… Nem csoda, ha itt a mithosz inkább foglalkozik minden dolgok végével, mint egykori eredetükkel.

Az igazi afrikai négertörzsek teremtési mondái, bár e népek kulturális haladottsága máskülönben sok tekintetben jelentékeny, csak kevéssel emelkedik fölébe a bushmanokénak vagy ausztráliaiakénak. Az utóbbiak kicsi fekete gyikjait a kaméleon, Afrikának ez a különös, dülledt szemü, a hozzá hasonló szinű mimóza-lombban mintegy elvarázsoltan függő hüllője helyettesíti, harapófogó zerű lábaival, változékony pergamentbőrével és hosszú, merev spirális farkával, mindenesetre olyan teremtmény, amely minden másnál jobban beleillik a durva fetis-kultusz és a varázsló szemfényvesztés groteszk torzvilágába. A Nilus forrásvidékeinek területén a mangara-négerek mesélnek egy őskorról, mikor az emberek még örökké éltek. Egyszer azonban fennhéjázók lettek s ekkor a «nagy varázsló» haragjában a földre vetette az éggömböt és pozdorjává tört mindent. A pusztaságba aztán egy új emberpárt helyezett, amelynek azonban farka volt. Az asszony egy fiút és két leányt nemzett, akik egyesültek egymással s a testvérrel kötött házasságból az egyik leány kaméleont szült, a másik pedig egy óriást, a holdat. A kaméleon gonosz indulatú volt és kínozta az óriást. Erre a nagy varázsló fölvitte magához az égbe a holdat s ott van azóta ma is. Földi származásának emlékére azonban fogynia kell, mintha meg akarna halni s a nap irigységből foltokat égetett arczába. A kaméleon ivadékai eközben akadálytalanúl terjedtek el a földön. Lassankint lekopott a farkuk és halvány szinüket megbarnította a nap. Jellemző vonása ennek a mondának, épp úgy, mint az ausztráliainak, a töprengés azon, hogy mért nincs az embernek is farka, mint a többi állatnak. A természeti ember nem indult ki misztikus spekuláczióból. Számára az állatnak épp úgy van lelke, mint neki magának. Olyan szembeötlő megkülönböztető jel azonban, mint a farok hiánya az embernél, gondolkodóba ejtette és – az együgyü kapcsolás naiv eredményekép – mithoszra vezette. A mai természetvizsgáló a farok-argumentumot sem fogja már nagyon fontosnak tartani. Különben is az anatomus ki tudja mutatni a farkcsont szemmel látható maradványait minden ember csontvázán és embrio-korában, az anyja méhében mindegyikünk keresztülment egy tekintélyes farokkal fölszerelt fejlődési fokon.

Összehasonlíthatatlanúl gazdagabbá és nagyobb kört befoglalóvá lesznek a kozmogoniai álmodozások, ha a déli tenger népeihez és az amerikai indiánus törzsekhez fordulunk. Egyetlen természeti népe a világnak nem gondolta ki a többé-kevésbbé szemléletes teremtési mondák olyan szövevényét, mint a polinéziaiak, a mikronéziaiak és a melanéziaiak a nagy, rejtelmekben gazdag korall-óczeánban. Ujzéland déli szigetének alpesi tájától Hawai óriási krátereinek rotyogó pokolszájáig, a kerek Atollák pálmakoszoruin át, melyek meredek sziklapartjainak építésén parányi növényállatok milliói dolgoztak, egész a paradicsommadár hazájáig, Uj-Genuáig egyetlen nagy mithoszhullám hömpölyög százféle töréssel és elhajlással. És a meztelen, bizarrúl tetovirozott kannibálok gondolatvilágában a képzeletteljes világ-magyarázatok gazdagsága nyilvánul, amely mögött a figyelmes természet-megfigyelésnek nem csekély mennyisége rejlik. A polinéziai kozmologiának világosan megfogható része azzal kezdődik, hogy Raugi, az ég és Papa, a föld szorosan egymáson fekszenek – a parttalan tenger képe éjszaka, amikor minden összefolyik, a tenger nem válik el az égtől – valóban, szigetlakó modozások ezek, melyek úgy látszik a nemlétről, az homályos fogalmak egy még előbbről való chaosról, amelyből a föld és ég kettős fogalma már mint valami tökéletesebb válik ki. Misztikus álmodozások ezek, melyek úgy látszik a nemlétről, őséjszakáról, az ősvágyról szóló buddhista spekulácziókkal csengenek össze, de lehet, hogy kissé önkényesen és elfogultan magyarázták modern kutatók, akik maguk is szeretik a misztikusat. Az ujzélandi maoriknál annak a szorosan egymáson fekvő párnak gyermekei azon tanakodnak, hogyan nyerhetnének fényt és hogyan szabadíthatnák fel a föld felszinét az ég terhétől. A legvadabbik fiú agyon akarja ütni mind a két szülőt. Egy másik (az «erdő ura» a neve) azt tanácsolja, hogy ne tegyék azt, csak válaszszák el őket egymástól. Raugi, mondja, legyen ránk nézve idegen, de Papa (a föld) mint tápláló anya velünk kell hogy maradjon. Csak a harmadik, a szél-isten ellenzi, hogy ez az elválasztás végbemenjen. Miután azonban a többiek megegyeztek, megkezdik a széjjelbontást. Az erdők istenének sikerül fölemelni az eget azzal, hogy fejét a földanyához támasztja és lábait nekifeszíti apjának. Végre valahára örökre el vannak választva a föld és az égboltozat és ugyanekkor világosság lesz a földön. A testvérek közt azonban el vannak hintve a viszály magvai. A szél-isten az apához szít, leveri az erdők urának fáit és a szárazföldre korbácsolja a tengert. A tengeri állatok a partra menekülnek, a tengeri isten visszaköveteli őket s ebből harcz keletkezik a tenger és a szárazföld között is. Az erdei isten csónakot és hálót ajándékoz az embereknek, hogy a tengert legyőzzék. Az óczeán ura azonban felborítja a sajkákat és elnyeli a partvidéket és a falut. Csak az ég és föld maradt mindebben a háborúban és elválásuk daczára hű egymáshoz. Papa, a föld sóhajai mint köd gomolyognak föl. Raugi, az ég könnyei mint harmat hullanak alá. Egyszerü nagyságában, egy szigetről-szegetre terjeszkedő tengerjáró népre való megfogható vonatkozásaiban ez a maori-mithosz bizonyára semmivel sem áll a mózesi mithosznak mögötte. A részletek megváltoznak a különböző népeknél, a beleszőtt vonások azonban mindig jellemzők. Tahitiben egy óriási arun-növény tolja fölfelé az eget, a mikronéziai Gilbert-szigeteken azt az istent, amelyik az ég boltját emeli, egy gigantikus tintahal támogatja, egy másik variánsban ismét az ég épp azért szorítja a földet, mert egy ilyen tintahal átkarolta s ezt a halat aztán a szabadító széttépi. Elmésen rajzolják a szárazföld felbukkanását az égből egy halászat eredményekép: egy isteni halász előbb földi gyümölcsöket horgász ki, végül óriási fogástól dagad fel a hálója – egy szigetet emel ki a vizből. Akaratlanúl is egy valóságos földbetelepítés képét véljük itt magunk előtt láthatni, ahogy ez a szigetekben gazdag déli tengeren mindig végbement: a halászokat a jó zsákmány reménye a nyilt tengerre csábítja, egyszerre új sziklapartot, egy új lakható korallszigetet látnak maguk előtt és a törzs kivándorol oda. Az ember eredetét illetőleg ingadoznak a mondák: az első emberpárt hol egymással nemzik az istenek, hol meg kövekből teremtik. A melanéziai szigeteken Guat isten játék közben hajlékony vesszőkből élő lényt font össze, amely egyszerre elmosolyodik és az isten erről ismeri meg, hogy asszonyt teremtett. Ebben a körben mindig az asszony jön létre előbb, a mi mózesi hagyományunkkal ellentétben. Özönvíz-mondákban természetesen nincs hiány ezen a mozgalmas földön, ahol minduntalan léket kap a csónak a szirten, minduntalan megreszket és sülyedni kezd az egész vulkanikus sziget, vagy mint Ujzélandban fortyogó gőzforrások bugygyannak ki zúgva a reszkető talajból. Ezen mondák könnyen adódó fizikai indítékainál sajátszerübb erkölcsi tartalmuk, amely emlékeztet a bibliai Sodoma történetére, valamint a hellének özönvíz-mondájára. Az isteneket – igy szól a mikronéziai Palau-szigetek mondája – barátságtalanúl fogadták az emberek egy kirándulásuk alkalmával a földön. Csak egyetlenegy asszony adott nekik üdítő italt. A derék asszony az istenek tanácsára bambuszból tutajt épített és a teli hold éjszakáján ezen aludt. Ezen az éjszakán felhőszakadás tört ki és minden elmerült. Csak az asszony járt tutaján addig, amig a haja beleakadt egy magas hegyen nőtt fa ágaiba. Itt kiszállott, de éhen halt, mielőtt a víz lefolyott volna. Mikor az istenek visszatértek és holtan találták, égi nőik egyikét bujtatták a testébe, rövid időre fölélesztették és öt gyermeket nemzettek vele. Ettől az öt gyermektől származnak a Palau-sziget lakói. A déli tengeri mithoszok szinte kimeríthetetlen gazdagságát lehetne még elbeszélni. Néha ez az anyag úgy tünik fel, mint valami régi, csak töredékekben fennmaradt kultur-anyag. Ezek a törzsek a kutatás elől még titokba vannak burkolva. E titok megfejtése nem vezetne itt sem valami kijelentett «ősbölcseség»-hez, az ismeretes maradványok ennek nyomát sem árulják el. Egy történeti rejtelmet azonban ki lehetne belőlük fejteni. Az alapvonások, melyek a polinéziai kozmogoniából a mithoszok kutatója elé lépnek, valószinüleg ugyanazok, amelyek a Husvét-sziget partjain levő sajátságos kőkolosszusokról merednek rá az emberre. Több száz gigantikus kőfej áll ott, akad köztük 15 méter magas is. A kevéssé művelt, mezitelen mai szigetlakók nem csinálhatták őket s még kevésbbé hozhatták nehezen hozzáférhető helyükre. A szobrok hátán olvashatatlan hieroglifák láthatók. A világtörténet minden fonala megszakad itt, semmi sem tudósít arról, hogy hány század mered ránk ezekből a bamba kőszemekből a korall-tenger kék tükre fölött, milyen nép tartott itt egykor állomást, hogy aztán nyomtalanúl eltűnjön.

Az indiánus mithoszok tömegéből itt csak néhány vonást jelzünk. Az «indiánus» szó meglehetős tág fogalmat foglal be. A prehisztorikus kőkorszakra emlékeztető elszigetelt délamerikai őserdei vademberektől, akik még ma is ősi egyszerüségükben éldegélnek, Mexiko és Peru kedvező viszonyok közt élő felföldi lakóiig terjed, akiknél a tizenhatodik századi európai hódítók olyan kultur-virágzást romboltak szét durva öklükkel, amelyet nagyon jól össze lehet hasonlítani azzal az ős-babiloni kulturával, melynek mithoszából a mi mózesi teremtési történetünk bibliai formájában kijegeczesedett. A különleges amerikai kultura, (Kina – Japán és Nyugat-Ázsia – Földközi-tenger mellett a harmadik nagy példa a független emberi kulturára) bezáródik kiszámíthatatlan külső okoknál fogva és erőszakosan abban a nagyfontosságú pillanatban, amikor, mindenekelőtt a peruiak inka-korszakában, a napkultusz, amelyhez a kozmogoniai mithoszok alkalmazkodtak, összeolvadt az isten kegyelméből valóság rendszerével és a napnak a világi államfő személyében való reprezentálódásában. A mindenféle megfigyelésekről, homályos tapasztalati hagyományokról és fantasztikus mese-képekről való naiv mesélgetés ideje ezen a ponton szükségszerüen elmúlt és az az erős jegeczesedési folyamat, amely nálunk a mózesi legendát szilárdul megállapította és hivatalossá tette több mint egy ezredéven át, Peruban és Mexikóban kétségkivül hasonló módon kezdődött. Másfelől az ezen kulturczentrumok hálózatába bele nem szőtt, tehát hullámzásukba bele nem keveredett észak- és délamerikai szabad indiánus törzsek még teljesen a naiv mithoszban éltek és élnek. Igy tehát csak nehezen lehet néhány vonásban karakterisztikus általános képet nyerni erről az indiánus mithoszról. Ez azonban nem is olyan nagyon fontos. Az a felfogás, hogy a lakott föld szigetként emelkedik ki a vízből, itt is, mint a polinéziaiaknál, alapja a mithosznak. Az északamerikai muszkocsi törzsnél a világ kezdetekor két galamb húzza ki a földet egy a vízből kinyuló fűszálnál fogva. A jukutoknál a fűszálat egy őstengerből kinyúló pózna helyettesíti, amelyre egy isteni eredetü varju és egy sólyom száll le; ezek egy kacsát nemzenek, amely felhozza a mélységből az iszapot. Akaratlanul is eszünkbe jut egy iszapos gát valószerü keletkezése egy folyam-torkolat közepében, pl. a Mississippiben, ahol eleinte szintén sás-szálak zöldelik be a mélységet, mig végül kész van az új sziget a lerakódott iszapból és deltára osztja a folyamot. A Bella-Kula indiánusok szerint, kik magasan fönn északon laknak, a napot egy holló hozta le az embereknek. Egy isteni hatalmu törzsfőnök feltüzi az égre és hosszú kötéllel ráerősíti a földet, hogy el ne merüljön az oczeánban. Mikor aztán az emberek egy részét meg akarja semmisíteni, megfeszíti a kötelet, mig a vizek a hegyek fölé emelkednek. Az özönvíz-mithosz itt sajátszerüen a szárazföld sülyedéséhez van kapcsolva a víz megáradása vagy az égből jövő végtelen eső helyett, mint ahogy másutt látjuk. Más indiánus mithosz-körökben a föld egy a világtengerben heverő teknősbéka hátán tornyosodik fel; a szintén északamerikai mandan-törzsnél az özönvíz-eredetét abból a furcsa folyamatból vezetik le, hogy egy indiánus, mikor egy borz-odut akart kiásni, kilyukasztotta a teknősbéka pánczélját. A teknősbéka általában nagy szerepet játszik. Az északamerikai algonguinok özönvíz-mondájában a jó szellem elébe lovagol az árban fuldokló s tengeri szörnyetegektől üldözött embernek egy teknősbéka hátán és segítséget hoz neki. Özönvíz özönvízre tornyosul az északamerikai mithoszok világában. Az előrehaladottabb kulturnépeknél az özönvizek szinte periodikusan szabályozva jelennek meg. Minden napfogyatkozás fölkeltette a peruiban az aggodalmat, hogy egy ilyen új világpusztulás veszedelme előtt áll. Ezeknél a gyarmatlakóknál a víz által való pusztuláshoz hozzájárult, ott, a bömbölő és tomboló vulkánok lábánál a romboló földrengések és tűzesők gondolata. Tekintetük a föld mélységére irányult, egy üreges alvilágra, honnan pusztulást vagy boldogulást lehetett várni. Igy a már említett mandanok mondáihoz tartozik a különös legenda az emberek egykori földalatti életéről. Csak egy szőlőtő gyökerei közül szűrődött be némi fény. A legbátrabbak fölmásztak a gyökereken és megtalálták a dúsan megáldott felszint. De csak a felük tudott a nyomukba jutni, a szőlőtő leszakadt egy nagyon kövér nő súlya alatt és a visszamaradottak elől örökre elzárta a világosságot. Mikor az inkák uralma Caxamarkában a spanyolok öklei alatt hirtelen összeomlott, az ismét mithoszalkotóvá vált népszellem csaknem ugyanolyan képekkel álmodott aranykoruknak a föl ölébe való sülyedéséről, mint a német Barbarossa-monda. Astarpilco kaczika fia, beszéli Humboldt, egy tizenhét éves nyiltszívű fiatalember, aki engem a hazája romjai között, egy régi palotába kisért, nagy szegénysége közepett teletöltötte képzelő tehetségét a földalatti gyönyörűségek és az aranykincsek képeivel, melyeket az omladékhalmok födnek, melyek fölött haladtunk. Azt mesélte, hogy egyik őse egyszer bekötötte felesége szemeit és levezette sok labirintuson át, melyek a sziklákba voltak vágva, az inkák földalatti kertjeibe. Az asszony a legtisztább aranyból művésziesen mintázott lombos és gyümölcscsel rakott fákat látott, az ágaikon madarak ültek és látta Atahualpa, a spanyoloktól megölt utolsó inka sokat keresett arany hordszékét. A férj megparancsolta feleségének, hogy mind e csodadolgokból ne merjen semmihez hozzányulni, mert a rég megjósolt idő, az inkák birodalmának visszaállítása még nem érkezett meg. Aki a kincsekhez előbb hozzányul, még az éjjel meghal… A beteges bizalom, melylyel a fiatal Astarpilco beszélte, hogy alattam, körülbelül jobbra attól a ponttól, ahol állottam, egy nagyvirágu datolyafa árnyékolja be, aranydrótból és aranypléhből pompásan elkészítve, aranyágaival az inkák pihenő helyét, mély, de komor hatást tett rám. Itt is légvárak és álmodozások a vigasztalók a nagy nélkülözésekben és földi szenvedésekben. «Nem érzesz-e te, meg a szüleid – kérdeztem a fiút – ha olyan erősen hisztek ezeknek a földalatti kerteknek a létezésében, néha vágyat arra, hogy leássatok ezekig a földalatti kincsekig nagy szegénységtek közepett?» A fiú felelete olyan egyszerü volt, annyira kifejezte a csendes rezignácziót, mely ez ország őslakóinak fajtáját jellemzi, hogy feljegyeztem uti naplómban: «Ilyen vágy nem jön ránk; apám azt mondja, hogy ez bűn volna. Ha miéink volnának az arany ágak az arany gyümölcsökkel, akkor a fehér szomszédok gyűlölnének minket és ártanának nekünk. Megvan a kicsi földünk és a jó buzánk.»

A lokális tapasztalatok nem tagadják meg magukat másutt sem. A periodikusan visszatérő özönvizeket nemcsak bárka-építéssel győzik le, hanem a magas hegyekbe való meneküléssel, óriási pálmákra való felmászással, amelyek olyan sebesen nőnek, hogy az ár nem birja őket utolérni. Nagyon sok ilyen mondában (a mexikóiaknál is) az ember kövekből keletkezik. Számos indiánus nyelvben az embert jelölő szó egyuttal földet és követ is jelent. Az özönvíz után a csekély számu megmenekültek uj embereket teremtenek azzal, hogy isteni tanácsra köveket dobálnak maguk mögé. Ez a legenda elég sajátságosan ismétlődik az indogermánban is, anélkül, hogy az átvezető hidat tudnók. A legbonyolultabb az ember keletkezése a Quiché-törzs, Guatemala egykori rejtelmes kulturnépének mondáiban. Az istenek, igy szólnak ezek a mondák, előbb az állatokat teremtették meg, de felboszankodtak, mert ezek némák voltak és nem áldoztak nekik tisztelettel. Ezért aztán agyagból embereket alkottak. Ezek azonban torzak voltak, akik nem tudták a fejüket forgatni és beszélni tudtak ugyan, de nem értettek semmit. Egy első pusztító özönvíznek kellett jönni. Az istenek ezután ismét hozzáfogtak a teremtéshez; ekkor az embert fából, az asszonyt fenyőmézgából alkották. De még ez a nemzedék sem tudta a kivánt módon tisztelni az isteneket. Ekkor Herakon, az ég szive, ismét elsülyesztette a világot és pedig égő mézga-eső és földrengés által. Csak néhány ember menekült meg – ezekből lettek a majmok. Az istenek azonban erre valahára megalkották remekművüket; megteremtették az igazi embert fehér és sárga kukoriczából. Eleinte túlságosan jól sikerült, úgy, hogy maguk az istenek is megijedtek művüktől. Néhány nagyon is istenhez hasonló tulajdonságát el kellett venniök és ekkor végre-valahára készen volt a Quichék őse.

A mexikói-perui fennsik népeivel már átléptük a szigorú értelemben vett határvonalat a természeti népek és kulturnépek között. Csak egy helyen ugyan, ahol meg nem érdemelt korai balsors – Cortes és Pizarro spanyoljainak erőszakos betörése – ezt a kulturát első virágzásában elfojtotta. Ennek lefolyásától elütően az óvilági kultura (különösen az, amely lassankint a Földközi tenger körül konczentrálódott és időmultával Európa északi részéig hatott fel) aránylag egységesen emelkedett, nemzetenkint érintkezett és összeolvadt egyik a másikkal és végül azt a kultur-komplexumot teremtette, mely azután a «kultur-emberiség» számba ment és eredményes gyarmatosító és pusztító hadjáratot kezdett minden a természeti fokon álló nép ellen.

Elég lesz, ha ennek a nagy kultur-egyesülésnek a kozmogoniáját egy vonalban követjük, – t. i. legtartósabb irányában – amely utóbb a keresztény mithoszban jegeczesedett ki és mai napjainkba is belenyúlik.

A tekervényes utakat, melyeken a kulturvilágon belül az ősi hagyományos kozmogoniai mithosz mellett a természetkutatás győzelmesen felküzdötte magát, a következő fejezetek fogják feltüntetni. Az eredeti mithosz szétfolyását a spekuláló philosophia sokszorosan összebonyolódott hadjárataiba követni nem tartozik e munka keretébe. Csak arra utalunk, hogy kozmogoniai mithoszok valamiféle philosophiai fogalmi sallangokkal napjaink philosophiájába is belenyomulnak: igy az indiai mithosz Schopenhauer Arthur hatalmas eszmemenetébe. Ezeket az elágazódott szálakat egyenkint felkeresni nem lehet itt feladatunk.

A héber kozmogonia, mely az ugynevezett Mózes első könyvében van letéve, abban a sajátsámos szerencsében részesült, hogy évezredeken át túlélte a dolgok változásait és megőrzött bizonyos hatalmat olyan időkig, amelyek keletkezése napjaitól épp oly messze esnek, mint például a mai északsarki utazó, aki a természettudomány minden eszközével fölszerelve és ennek a természettudománynak az érdekében fölkeresi a legtávolabbi lakható helyeket a sarkkörön túl, az odavaló, igen alacsony fokon megrekedt eszkimótól. Az egyház dogmájától védve úgy származott ránk, mint a szibériai mammuth-elefánt óriási hullája, amely belefagyott a jégbe és a szemünk láttára került napfényre szőröstül-bőröstül. Ha azonban pontosan megvizsgáljuk, nem tagadja meg ősi, a népek gyermekkorához tartozó alkatát; épp úgy, mint ahogy azok az elefánt-testek a rég elmult jégkorszakhoz való tartozásukat.

Századunk szigorúan tárgyilagos, elfogulatlan tudománya, amely megjelölte azoknak a mammuthoknak a helyét, komolyan nekilátott annak a feladatnak is, hogy ennek a rejtelmes művelődéstörténeti őslénynek természetrajzát erejéhez képest nyilvánvalóvá tegye. Az eredmények most már lényeges pontjaikon teljesen megtámadhatatlanok.

Mózes könyvei az ótestámentomban mint «könyvek» egyáltalán nem oly régiek, mint ahogy Mózesre való vonatkozásuk szerint gondolni lehetne. Előttünk ismeretes alakjukban nemcsak hogy nem is Mózestől származnak, de még csak nem is egy szerzőtől. Hogy nem egészen Mózestől származnak, ezt már maga az a tény is bizonyítja, hogy a végén el van beszélve Mózes halála és hozzá van fűzve ez is: «ezután nem lett próféta Izraelben stb.» (Mózes I. 34, 10.). Más helyeken mint pl. ezekben a szavakban (Mózes I. 36, 31.): «és ezek a királyok, akik Edon földjén uralkodtak, mielőtt még Izrael fiainak királyaik lettek volna», egész világosan kiderül a szövegből, hogy a könyv szerzője olyan korban élt, mikor a királyság Izraelben megint fel volt állítva, tehát sok idővel Mózes után. De ha nem tekintjük is Mózest magát, akkor is az egész mű, és pedig már a ránk nézve most legfontosabb teremtési mondában – az egymástól függetlenül előállott darabok sorából áll, melyek csak ügyetlenül vannak összeillesztve. A teremtési és özönvíz-mondát illetőleg két ilyen külön forrás jön tekintetbe. Az egyik valószinűleg papi körökből származó följegyzésekre vezethető vissza, melyek lényegükben az áldozatokra s más effélékre vonatkozó följegyzéseket tartalmaztak történelmi bevezetéssel. Ezek keletkezési ideje a Krisztus előtti kilenczedik és ötödik század között ingadozik. A másik forrás egy talán még a kilenczedik században fogalmazott történeti mű; az ebből vett részekben az Isten neve általában Jahve. A két forrás a legsajátságosabb módon keveredik össze, minduntalan ellentmondva egymásnak. A Genesis első fejezete, a tulajdonképpeni teremtési monda, teljesen ama papi okiratokból való. Ebben az emberek teremtése a befejező jelenetben, szoros kapcsolatban az ég és föld teremtésének beható leirásával, csak röviden meg van említve ezekkel a szavakkal: «és Ő megteremtett egy embert és egy asszonyt.» Ezután ezekkel a szavakkal: «abban az időben, mikor Jahve-isten megalkotta az eget és földet, de a földön még nem volt semmiféle növény a mezőkön», megkezdődik a Jahve könyv lényegesen eltérő forrása az ember teremtéséről (Ádámot először egyedül magát teremti meg isten) és ez tart a negyedik fejezet végéig. Az özönvíz-mondában (7. és 8. fejezet) úgyszólván versről-versre váltakoznak a kétféle szövegek. A Jahve-szöveg azt mondja el a 7. fejezet 7. versében, hogy Noé feleségével és fiaival és számos páros állattal a bárkába szállott s a papi szöveg a 13. versben még egyszer megtéteti vele ugyanazt. Az ismétlésnek és a konfuziónak se vége, se hossza!

Ennyi elég a bibliai szöveg ránk maradt alakjának jellemzésére. A másik fontos kérdés ez kell hogy legyen: Honnan erednek ezek a Krisztus előtti kilenczedik századtól a tizedikig leirt teremtési mondák? Ősrégi tulajdonai-e a hébereknek, amelyek a hagyomány révén többféle formában éltek a nép között? Avagy egyes vonások arra utalnak, hogy a legrégibb kor más kulturnépeinek mithoszairól van szó, amelyeket a zsidók átvettek, mint ahogy a mózesi mithoszt átvették pl. a kereszténynyé vált germánok? Legújabbkori nagyon szerencsés kutatások eredményei itt is világosságot teremtettek a sötétben. A teremtési és az özönvíz-monda, ahogyan a jahvista történeti könyve és a királyok korának papi kódexe elmondja, valóban ősrégi mithosz, melynek gyökereit nyomon lehet követni az egész sémitizmus történeti határáig, melynek a héberek csak egyik ága. A Genezisnél sokkal régibb forrás tárult fel hirtelen a héber-kutatók bámuló szemei előtt a babiloniaiak kozmogoniai mithoszaiban.

A biblia maga is elbeszéli Palesztina leendő urainak egy régi vándorlását Mesopotámiából, Bábelből, az Euphrates és Tigris közti földről Kanaánba, sok idővel az Egyiptommal való kapcsolatok és Mózes előtt. Egyiptomra valóban nem emlékeztet a mózesi kozmogonia egyetlen vonása sem. Az egyiptomiaknak, kiknek Nilus folyama periodikusan megáradt, de éppen ezzel jóltevője lett a világnak, természetszerűleg nem volt özönvíz-mondájuk, amelyben az árvíz mint valami ijesztő dolog szerepelt volna. Már ezért is a valószinüség Babiloniára vallott, a két folyam közötti fenyegetett földre, amely egyenesen arra való hely, hogy egy pusztító vízáradásról szóló mondát képezzen ki, amely áradásból nincs menekülés azok számára, akiket a két folyó körülzár. A legváratlanabb eredmény adott igazat a sejtelemnek. A mult század első évtizedében egy fiatal német gimnáziumi tanár, Grotafend, először fejtett meg egyes, már a történelemből is ismeretes királyneveket (Darius, Xerxes) az úgynevezett ékírásban, vagyis a persepolisi, babiloni stb. romokban talált ékalakú irásjelekben, melyek az asszír, babiloniai és perzsa birodalom idejéből valók. Erre aztán hamarosan bekövetkezett ez irásjelek teljes ismerete. Az új irással egész új élet tárult fel. Agyagtáblákra és agyaghengerekre elpusztíthatatlanul belerótt egész könyvtárak árasztották ki tudásukat és a modern kutató egyszerre világosan belenézhetett egy oly korszak irodalmába, mely már a legműveltebb görög szemében is mesésnek tünt fel. A hatalmasan halmozódó anyagnak koronájául tünt fel a babiloniai teremtési mithosz. Ezzel minden kétértelmüséget kizáró módon kezünkben volt a héber legendák forrása.

A homályba vesző őskorban vándoroltak a sémiták – nem tudni honnan – az Euphrates vidékére. Gazdag kulturát találtak már itt. Hogy itt – egyszerre hódítókul és a meghódítottak kulturális igájába befogottakul, mint ahogy később a rómaiak jártak a görögökkel – megtalálták-e már a teremtési mithoszt, az most nem tartozik ide. Az a sémita ág, amely később Palesztinát benépesítette, kozmogoniai képzeteinek alapvonásait mindenesetre onnan hozta magával, csak aztán átformálta a monotheisztikus felfogás értelmében.

A babiloniai ékirásos szöveg, ahogy ránk maradt, bizonyára nem iratott le előbb, mint a Mózes első könyvében fennmaradt bibliai szöveg. Tartalma azonban tényleg messze Mózesen túl terjed, a Krisztus előtti kétezredik évig. Időzzünk egy kicsit szavainál, ahogy ezeket a táblák töredékei számunkra fenntartották. Egy legősibb hang szólal meg belőle, melyhez képest a biblia fiatalnak tünik fel és melylyel szemben csak Egyiptom piramisai állhatnak meg.

A mithosz a chaoszszal kezdődik. «Amint odafönn az égnek még nem volt neve, idelenn a föld még nem kapott nevet, akkor az Óczeán, a legislegelső, amely ezeket nemzette és a zűrzavar, a tengerár, amely ezeket szülte, összeelegyítették vizeiket. Mikor még az istenek egyike sem volt megteremtve, egy név sem volt megnevezve, egy sors sem volt meghatározva, akkor hozattak létre az istenek.» A mithosznak ez a bevezetése bizony még nem hasonlít a mózesi jelentéshez, nyomait inkább lehetne a későbbi görög chaos-legendában megtalálni. Semmiből való teremtésről még nincs szó, az ősanyagok még kezdettől fogva megvannak. Az istenek még csak ezután «hozatnak létre». És pedig «istenek», többesszámban, nem pedig «az» isten. A bibliától való különbözés a továbbiakban még mintha nőne. A gigászok harczának valami formája csúszik bele. Tiamat, a chaotikus tengerár, valami bünt követett el a legfőbb istenek ellen, ellenük támad a tengeri szörnyetegekkel szövetkezve, – itt aztán csaknem két egész tábla hiányzik s az összefüggés nem egészen nyilvánvaló. A fenyegetett istenek – mint a negyedik tábla szövege folytatja, vezérharczost választanak Marduk személyében. Az istenek lakomáján felruházzák a legfőbb hatalommal. «Mától fogva – jelentik ki neki – parancsodnak foganatja legyen. A felmagasztalás és lealacsonyítás a te kezedben legyen. Álljon szilárdan a te szemed, parancsoddal ne ellenkezzék senki. Senki az istenek közül ne hágja át a te parancsodat… Az egész mindenség teljessége a tied legyen. Egy szó és parancsold, hogy legyen – és lesz. Nyisd ki szádat – és a ruha (melyet az istenek előzőleg reá adtak) tünjön el. Parancsold neki: «térj vissza» és a ruha legyen rajtad.» Marduk megcsinálja a próbát, a ruha eltünik és visszatér. Az istenek pedig örülnek és áldón üdvözlik: «Marduk legyen király!» Marduk erre fölfegyverzi magát villam-dárdákkal és segítségül hívja a szeleket, aztán kivonul Tiamat ellen. «Közeledtek egymáshoz Tiamat és a bölcs az istenek között, Marduk, harczra rohantak, közel jöttek a csata teréhez. Akkor az Ur kiterjesztette hálóját és befogta őket és egy orkánt, mely hátul állott, elébük bocsátott… Akkor megnyitotta Tiamat száját,… belebocsátotta az orkánt, hogy ajkai ne tudjanak bezárulni és megtöltötte hasát erős szelekkel, felfújta belsejét és tágra szakította fel száját, erősen megragadta a dárdát és átszúrta hasát, kettéválasztotta belsejét és elvagdalt mindent, ami benne volt, – megragadta és megsemmisítette életét. A holttetemét odadobta és ráállott». Miután Tiamat segítő társai is legyőzettek, a szöveg igy folytatja: «Látta ezt és az arcza örvendett, ujjongott, ajándékokat hozatott magának béke adományául. Ekkor megszelidült az Ur, megszemlélte a holttestet… és valami mesterit alkotott. Szétverte a holttestet két részre, egyik részét fölállította és menyezetet csinált belőle, égboltozatot, ráhuzott egy pántot, odaállított egy őrt és ennek meghagyta, hogy ne engedje kifolyni a vizeit. Az eget összekapcsolta az alsóbb vidékekkel és szembeállította az ősvízzel… Ekkor az Ur megmerte az ősvíz kerületét és egy nagy alkotmányt emelt, mint az ég, nevezetesen az Izara (a föld) alkotmányát, melyet úgy épített fel, mint egy égboltozatot… megcsinálta a nagy istenek tartózkodó helyeit, a csillagokat, felfüggesztette az állatok csillagképeit, megjelölte az évet és megrajzolt minden képet. Tizenkét hónapot és (mindegyikbe?) három csillagot állapított meg. Ezután odaállította a Jupiter-csillag álláspontját… az északi sarkot és a déli sarkot ezzel együtt állapította meg. És kapukat nyitott mindenfelől, zárat erősített meg balról és jobbról. A középre helyezte a zenithet. Az (új) holdat felragyogtatta és alája helyezte az éjjelt és megjelölte őt mint éji testet. Hogy a napokat megjelölje, hónaponkint szünet nélkül befödte a holdat egy királyi süveggel, hogy a hónap kezdetén este felragyogjon, hogy szavai ragyogjanak az ég megjelöléseül.» Aki e leirásnak ezt a részét figyelmesen olvassa, két jelentős dogot talál benne. Először is nyilvánvalólag egy valódi természeti mithosz maradványai előtt állunk, ahogy a természeti népeknél mindenfelől elénkbe tünik. Az istenek csak mellékes szerepet játszanak. Maguk is a chaos szüleményei. Ennek a chaosnak legyőzésére választják meg Mardukot. Marduk teljesen úgy jelenik meg, mint a korai nap megszemélyesítése. Legyőzi a vad, sötét őstengert, Tiamatot azzal, hogy sugaraival két részre osztja: égre és földre. A részletek kiképzése egy korán a csillagászat felé fordult népet árul el, amely meglehetős szilárd képet csinált magának a világ alkatáról: a föld, mint belül üres hegy az alatta elhömpölygő vizek fölött, fölül pedig az igazi szilárd ég-kupola, melyen a csillagok, miután egy kapun beléptek, elhaladnak és amely fölött egész fölül megint egy «égi óczeán» hullámzik, melyen túl végül a «belső égben» az istenek laknak.

A másik dolog, ami egy bizonyos szempontból nézve elég nyilvánvalóan szembetünik, a bibliai jelentésre való vonatkozás. Marduk nem egyéb, mint a biblia uristene, csak éppen hogy a monotheisztikusan alakított mózesi mithosz elhagyja előzetes történetét, amely őt magát mint az istenek eszközét, ezeket pedig mint a chaos produktumait vezeti be. Isten szelleme a Genesis szerint a vizek felett lebeg, mint Marduk, mikor Tiamat, a chaotikus ősvíz ellen kivonúl. Épp úgy, mint Marduk, aki a kettészakított Tiamat egyik felét mint égboltozatot állítja fel, ellátta egy zárral, melynek a vizet kell visszatartania a boltozat fölött – isten is mennyezetet emel a vizek között és elválasztja általa a «mennyezet alatti vizet» a «mennyezet feletti víztől», mire a mennyezet égnek neveztetik. És ép ily párhuzamosan következik mindkét jelentésben a mennyezet alatt is, a föld és a földalatti víz elválasztása: a föld berendezése és azután az égi testek felállítása a nappal és éjjel elválasztására. Egy későbbi tábla töredéke bőségesen felismerteti, hogy a babiloni mindenesetre nem elég világosan fenntartott mithoszban ugyanabban a sorrendben, mint a bibliában, legvégül következik az élő lények megteremtése. Más forrásokból az következik, hogy kezdetben itt is két ember teremtetett; még pedig agyagból.

Ha azonban még egy meggyőző bizonyítékra volna szükség, hogy a héber mithosz valósággal csak gyermeke a régibb babiloniainak, akkor ezt a bizonyítékot megadja, minden tekintetben kielégítő módon, a babiloniai és a héber özönvíz-monda egysége. Fentebb különböző özönvíz-mondákat vettünk figyelembe, melyek egymástól függetlenül alakulhattak ki. Itt azonban a közvetlen leszármazás annyira nyilvánvaló, hogy szó sem lehet más föltevésről. A babiloniai özönvíz-monda egy ókori forrás révén (Berossus fragmentumai, aki kevéssel Nagy Sándor ideje után három könyvet irt a chaldaeai történetről) is ismeretes, de a gyanusan késői forrást tekintve a bibliai szöveg befolyására gyanakodtak. Időközben azonban (George Smith 1872-ben) erre vonatkozólag is ismeretessé vált a kutatás előtt a valódi babiloni ékirásos szöveg, melynek ősrégisége végkép eldönti a vitát arról, hogy melyiket illeti meg az elsőség.

Mint a természetből táplálkozó költői alakító erő műve a babiloniai özönvíz-mithosz épp oly magasan áll a bibliai fölött, mint régiség dolgában. A királyok korabeli héberek nagyon alkalmatlan nép voltak özönvíz-képzetek kifestésére. Holt tengerük sötét, puszta tava oly kevés árvizi képett nyujtott, mint a mély völgyektől barázdált, hegyekben gazdag országuk, amely mindenben ellentéte az Eufrates melléki lapos, a tenger felől nyilt agyagsíkságnak, amelyen a babiloniai mithosz megfoghatóan világos természeti képekből szívta erejét. Mint epizód egy nagy nemzeti eposzba beleszőve áll elénk a babiloniaiak özönvíz-mondája, közvetlen beszédben, a bárkaépítő elbeszélésekép, aki megmenekülése után fölvétetett az istenek közé és halhatatlanúl él tovább «a folyamok torkolatánál» – vagyis az Eufrates és Tigris torkolatánál a perzsa tengeröbölben, egy nemén a «boldogok szigetének», – ahol Gisztuber, az eposz hőse veszedelmes vándorlás után meglátogatja. Szit-napisztim, a babiloniai Noé, elmondja, hogyan határozták el az istenek (a politeisztikus elemet a bibliai mithosz itt is gondosan kiirtotta), hogy az emberek megsemmisítésére vízáradást támasztanak. Ninigiazag Ja azonban, a tenger istene, figyelmezteti barátját, Szit-napisztimet, aki Szurippak városából való. «Ácsolj házat, építs hajót, hagyd el földedet, keresd az életet, ne törődj holmiddal és mentsd meg életedet. Vigyél mindenféle életmagvakat magaddal a hajóra. A hajót, melyet építened kell… indítsd bele az ősvízbe». Az ember ekkor megkérdi istent, hogy felelhet meg egy ilyen hajó építéseért a népnek és a nép véneinek és Ja ezt tanácsolja: «Válaszul mondd ezt nékik: Mivel Bil gyülöl engem, nem akarok városotokban lakni és a földön… az ősvízbe akarok lehajózni és uramnál, Ja-nál lakni. Ti reátok ő ekkor gazdag áldást hullat, madarakat, tömérdek halat, bőséges marhát, gazdag aratást». A hajó felépül (egy másik töredékesen fennmaradt formájában a legendának Szit-napisztim előbb megkéri istent, rajzolja le neki a földre a hajó képét) és pedig 140 rőf magas falakkal, hat emeletre. Ellátják evezőkkel és gondosan beszurkolják. Ünnepi lakoma ünnepli meg elkészülését. Ekkor a bárkába hordják «ami ezüstöm és aranyam volt». «Megtöltöttem mindenféle életmagvakkal, amim csak volt. Felhoztam a hajóba egész családomat és női cselédségemet, a mezei barmokat, a mezei állatokat, mesterembereket, mindvalamennyit együtt felhoztam.» Mikor este eső jön, neki magának is a bárkába kell szállnia és el kell zárnia kapuját. «Ez a megbeszélt jel beállott: az, aki a záporesőt küldi, este nehéz esőt hullatott. Ettől a naptól fogva féltem felragyogásától. Rettegtem a napba nézni. Beléptem a hajóba és elzártam a kaput… Amint a reggel pirkadni kezdett, az ég fundamentumán sötét felhő szállott fel.» Mennydörgés és villámlás közben kitört a veszedelem, «a vizek úgy rontottak az emberekre, mint valami harczi robaj». Maguk az istenek is menekülnek és kuporogva ülnek, «mint a kutya», az ég boltozatán. Isztar úgy visítozott, mintha vajudna, az istenek úrnője, a széphangú így kiáltott: «az elmult idő (azaz az előbbi emberiség) újból agyaggá lett, mert az istenek előtt gonoszat parancsoltam és… emberiségem megsemmisítésére vihart parancsoltam. Amit szültem, hova lett? Mint a halak ivadéka tölti meg a tengert». «Az istenek vele sírtak… Hat nap és éjjel száguldott a szél, a vízár, az orkán lecsapott a földre. Mikor a hetedik nap megjött, alábbhagyott a vihar, a vízár, az égiháboru, melyek úgy harczoltak, mint egy hadsereg. Nyugodott a tenger, melyet az orkán felkorbácsolt, a vízár megszünt. Ránéztem a tengerre és megcsendítettem hangomat, de minden ember ismét agyaggá vált, s mint egy kopasz tarló feküdt előttem az erdő. Megnyitottam a légnyilást, a napfény arczomra hullott, lehajoltam, leültem, sírtam, arczomon végig folytak a könnyek. Ránéztem a világra, minden egy tenger volt. Tizenkét nap mulva szárazföld tünt fel, a Nizir földjéhez közeledett a hajó. Nizir földjének hegysége megállította a hajót és nem eresztette tovább… Mikor a hetedik nap bekövetkezett, kieresztettem egy galambot és elbocsátottam. A galamb röpködött ide-oda, de mivel nem volt hely, ahova leüljön, visszatért. Aztán egy fecskét eresztettem ki és elbocsátottam. Röpködött a fecske ide-oda, de mivel nem volt hely, a hova leüljön, visszatért. Ekkor egy hollót eresztettem ki és elbocsátottam. Röpködött a holló, látta a víz alászállását, közelebb jött károgva, de nem tért vissza. Ekkor kimentem, áldozatot áldoztam a négy szélirány felé, békülési áldozatot áldoztam a hegy csúcsán.» Az elbeszélésnek ebben a részében a Noé-monda forrása lépésről lépésre szembeszökik. A befejezés aztán megint politheisztikus babiloniai s ezért a bibliai krónikás elhagyta. Az istenek odagyülnek az áldozat szagára, mint a legyek. Czivódás támad köztük. Az egyik párt jajgat a pusztulás műve miatt, Bil ellenben haragra gerjed az embereknek a hajóban való megmenekülése miatt. A megoldás az, hogy Szit-napisztim és felesége emberből istenné változik és örök életre jut a folyamok torkolatánál, mint a bibliai Enoch, aki nem halt meg, hanem «eltünt». A föld újra elkezd benépesedni, legalább Berossus jelentése szerint, amely nagyjában véve párhuzamosan halad az ékirásos szöveggel, – Szit-napisztim csak később a hajóból kilépő barátaival és rokonaival, kiknek egy mennyei hang megmutatja az utat Arméniából, ahol a hajó partot ért, Babilonba.

A mózesi teremtési monda történetében egyuttal benne van a kritikája is legenyhébb, de legkegyetlenebb formájában. Minden mesterséges magyarázgatás a közvetlen kijelentés misztikus módján nem jelent egyebet, mint kihágást egy tudomány ellen, melynek erkölcseink hasonlíthatatlanúl becses kincseit és a haladás leggazdagabb forrásait köszönhetjük: az előitélet nélküli történetkutatás ellen. Egy közvetítő szempontból kiindulva, melyben számos kiváló szellem osztozott, az «Isten» fogalmát azonosíthatjuk a természeti törvény tudományos fogalmával; a «kijelentés» alatt nem fogunk akkor egyebet érteni, mint a törvényszerü kapcsolatok lassankénti nyilvánvalóvá válását mindjobban táguló tapasztalatok alapján. Ebben az esetben azonban arra tanít a történelem, hogy a Kelet ama régi népeinek és gondolkodóinak megközelíthetőleg sem lehetett részük olyan kijelentésekben, amilyenekkel mi birunk, mivel tapasztalataik még gyermekczipőikben jártak. Évezredekig kellett hogy tartson még, mire Columbus utazásával «kijelentette magát» a földgömb másik fele, évezredekig, mire, «kijelentette magát» a föld keringése a nap körül. Honnan jöhetett volna az ősi keletkezési forma szerinti ismeret olyan dolgokról, melyek mai állásuk és formájuk szerint még nem voltak ismeretesek? Ha másfelől a «kijelentés» szót tudományosan meg nem fogható, természetfölötti értelemben veszszük, akkor megint nem volna szabad visszautasítani azt a kérdést, miért hogy az időközben megtalált tudományos «természet-kijelentés» tényei oly élesen ellentmondanak a mózesi mithosznak, szóval miért, hogy az a misztikus kijelentés nem volt jobb és a haladásnak megfelelőbb? Mert ennek az ellenmondásnak a dolgában nem lehet kétség. Az összehasonlítás, ha egyszer komolyan felállítjuk, olyan megsemmisítő a biblia irányában, hogy a részletekbe való behatolás bizonyos tekintetben kínos, van benne valami, ami ellentmond a nagy, igazi tudomány méltóságának. Hogy mindig kétség ki legyen zárva, csak néhány pontot kell a talán még ingadozók számára jelezni.

A bibliai teremtési monda mindjárt kezdetben, egy régebbi mondától függve, mely ama babiloni forrást sokkal tisztábban képviseli, teljesen a babiloniai világképen alapúl, olyan világképen, amely a maga idejében egészen elmés volt, minket azonban mosolyra indít. Eszerint alul volt a világ mint sziget a vizekben (a föld alatt is víz volt, mint a tíz parancsolat egy helyéből kitünik: «Ne csinálj magadnak képmást sem arról, ami fönt az égben, sem arról, ami lent a földön, sem arról, ami a föld alatt a vízben van).» Fenn az ég, mint mennyezet, mely a felső vizet visszatartja. A mi tudományos világképünk golyóformájú, belsejében forrón folyékony, a világürben szabadon lebegő földjével nem tud már ezekből a megkülönböztetésekből semmit, a «menny» kristály csészéje a mi számunkra nyilt térré vált. Ha már az a kép sem felel meg, amelynek a teremtés történetét kellene megmagyaráznia, mit mondhatnak akkor a részletek, hogy isten hogyan különítette el a mennyezetet vagy hogyan gyüjtötte össze a vizet! Ha még tovább is akarunk haladni, akkor az minden legbiztosabb kutatási eredményünk teljes felfordítása, hogy a mózesi mithoszban előbb elválik a víz és a szárazföld és a föld füvektől és fáktól zöldül ki és csak ezután helyeztetik a mennyboltozatra a nap és a hold. A modern tudomány előtt nincs arról kétség, hogy a nap régebbi, mint a föld; hogy a föld már akkor keringett a nap körül, mikor még teljesen folyékony állapotban volt, hogy csak nagyon sokkal ezután, a mind jobban fokozódó lehüléssel vált lehetségessé a víz képződése és hogy ettől fogva organikus fejlődés volt, mely azonban kezdettől fogva két párhuzamos ágra oszlott: állatokra és növényekre – egy közvetítővel az úgynevezett protista vagy őslény képében. Csak a nap energiájának megmaradására kell gondolnunk egy régebbi földi növényzet maradványában, a kőszénben, hogy belássuk a füvek és fák létezésének lehetetlenségét a világító, erőt adó nap keletkezése előtt. A tények tökéletesen hasonló összezavarásáról van szó, mintha előbb számtalan dolgozó gőzgép létezéséről hallanánk és a gőz csak kifejezetten egy nap mulva teremtetnék!