A természetfejlődés története leszáll a csillagos égről a földre. A csillagos ég képeihez tapadt a legrégibb időbeli emberi megismerés története is a természet egészének fejlődéséről.

Változhatatlan törvényü úton csökken a hold sarlóvá és növekszik ismét ezüst koronggá. A világürből közeledik az üstökös, gyönge párához hasonlón, egy kóborló tollfelhő, mely a nap hevébe merül, megfordul és ismét elmenekül, hogy soha, vagy csak évezredek mulva térjen vissza ismét. A földgömb légburkába mint világító vonal, a tűzkő szikrapermetegéhez hasonlón hull bele a gyorsan ellobbanó meteorit, a «csillaghullás». Az álló csillagok már ismerős, csaknem egészében megszámlált fénytengerének közepéből váratlanúl felragyog egy alkonyatkor egy «új csillag», túlragyogja a legismertebb csillagjeleket, aztán lassan elsötétül s egy idő mulva ismét kialszik minden látható ok nélkül, mint egy túlérett virág, amelynek idő előtt lehull a levele és elhervad.

Az efféle jelenségekhez kapcsolódik a mithosz, de még jobban az ettől lassankint szabaduló valódi tudomány.

Az új, váratlan égi jelenség izgalmat keltett, fölébresztette a tompán tenyésző tudat-csirákat. A tekintetnek azonban, amely akkor ezáltal fölingerelve, figyelmesebben követte a csillagokat, megmutatkozott a közönségesben a törvényszerü, s egyúttal az az intés, hogy ama kiszámíthatatlan jelenségek számára is különös törvényt keressen, amelynek épp úgy alá van vetve, mint a nap és éjjel, az újhold és teli hold váltakozása. A szem, amely elkezdte elrendezni az égboltozat fénylő képeit, először állott közvetlenül a «Kozmosz» ősírása előtt, amely a zavarba ejtő, az emberi léttel közvetlenebb kapcsolatban levő földi életben nem vált oly könnyen ennyire érthetővé.

Ha a legtávolabbi ködfoltokból talán a világ létéről való legrégebbi hír szól hozzánk, akkor az asztronomia első ránk maradt tényeiben mindenesetre a legmesszebb múlt homályába vesző szava szól hozzánk a kultur-emberiségnek és olyan tényekkel beszél, amelyek ma is a legszorosabban hozzátartoznak a természet egészének képéhez, amelyhez a mi modern világnézetünk kapcsolódik.

Az összefoglalásnak tulajdonképpen első pillanata a mi szemléletünk módja számára, az első kétértelmüség nélkül világos, a mithosztól elválasztott öntudatra jutása a természet egy ily egységes, erőktől mozgatott egészének csak az aránylag késői görög philosophiában és tudományban található meg.

E mögött azonban a népek óriási rengetegei terjeszkednek, amelyekben ennek a hellénségnek varázslatos arany gyümölcse érlelődött: egyiptusiak és babiloniaiak és végtelen távolban terül el a Hoangho völgyében a független khinai fejlődés kulturvetése. A ránk irásban maradt történelemnek a lenge hajnali ködből előtörő napsugara már rávilágít az Eufratesz vidéke hihetőleg a semitákat megelőző lakóinak csillagvizsgáló tornyaira, már beragyogja a Cheops-piramis csúcsát asztronomiai pontossággal a négy világtáj felé irányított oldalaival, sőt a régi Khinában államilag alkalmazott hivatalnokokat ébreszt fel, kiknek dolga a nap és holdfogyatkozásokat előre megjövendölni, nem különben krónikásokat, akik gondosan bejegyzik máig is fennmaradt könyveikbe az üstökösök megjelenését, a felhők, mennydörgés és villámlás közben hirtelen aláhulló meteoritokat, valamint az új csillagok fellobbanását.4)

De még ama jelenlegi tudásunk által meglehetős önkényesen meghatározott teremtési időn túl is nyúlnak egyes homályos vonatkozások. Amint bizonyos tekintetben talán állítani lehet, hogy a képzőművészet zoologiai rajzokkal kezdődik, egy mammuthnak az európai jégkorszakból való meglehetős durván elefántcsontba faragott képével,5) épp úgy bizonyos egymástól független asztronomiai megegyezések, mint Ázsia egymástól legtávolabb eső kulturnépeinek közös elemei olyan ősidőkre mennek vissza, melyekbe a nyelvtudós egyelőre nem mer behatolni. Az úgynevezett holdállomások vagy holdházak, egy egész különös fajtája a legrégibb állatkör egy bizonyos nemének, amelyet aligha találtak ki véletlenül különböző helyeken egyforma módon, kapcsolatba hozzák az arabokat, khinaiakat és hindukat, a legélesebb szélsőségek képviselőit a régi kultur-kontinens népei közt.6) Kétségtelenül a történelem előtti időre nyúlik vissza a legkülönbözőbb kulturhelyeken a Merkur, Vénusz, Mars, Jupiter és Saturnus bolygók megfigyelése és elnevezése, amelyekhez csak több mint nyolczszáz évvel Krisztus születése után és több mint négyezer évvel a khinai csillagászat irott följegyzései után járult az Uranus és a Neptun. A megfigyelés élességét és buzgóságát bizonyítja különösen a kicsiny Merkur ismerete, amely a naphoz való közelléte miatt oly kevéssé feltünő, hogy a nem-csillagászok többnyire csak az iskolában tanultak róla, de sohasem látták a maga valóságában az égen. Saturnus hosszú pályájával és állandó fényével már a régi babiloniaiak számára «az állandó», «az örök» volt. A legrégibb mithologia minden vonásában találkozunk az embereknek sok emberöltőn való elmerülésével a változatosságban gazdag csillagvilágban. Csillagászati álmodozások, melyek közvetlenül a csillagok állásából akarták leolvasni az emberiség boldogságát vagy boldogtalanságát, ránk nézve mindenesetre nagyon csodálatos kedélyállapotot teremtettek az ilyen tanulmányokra. De még ezek is nemcsak nagyon komoly megfigyelésekre vezettek, de talán először is oltották bele a törvényszerű, a változhatatlan érzését az emberbe, amely lényegében segített megvetni az alapját az igazi tudománynak, ha mindjárt az ember és csillag közti kapcsolat keresett formája következményeiben nem is állotta meg a helyét. Mindenesetre volt valamelyes egészséges magva a csillagok lassú, szigorúan szabályos föl és alávándorlása minden figyelmes követésének, legalább is az a sejtés, hogy itt a világrejtély megoldása végre mégis közelebb van, mint a kisérteties viziókban és halottidézésekben vagy az ősidők megfoghatatlan csodáiról való összefolyó hagyományokban. A Rigvédában, a hinduk legrégibb daloskönyvében a nap úgy jelenik meg, mint az örök rend kereke, a feltartóztathatatlanúl beteljesítő, a soha el nem korhadó, melynek tengelye nem tüzesedik meg és amely sohasem ég széjjel. «Miért nem esik alá a nap, holott nincs támasza és köteléke? Micsoda, saját törvényénél fogva halad útján?» Ilyen kérdésekben rejlett a csirája az igazi kozmogóniának, bármily messze voltak még a körvonalai.

A héber költészet az ótestamentumban mindenfelé igen gazdag szép, részben nagyon élesen megfigyelt vonásokban a természet valódi körforgását illetőleg. Joggal utalt már Humboldt Sándor a maga elmés módján, amelylyel a látszólag egészen metafizikailag elfogultból ki tudta hámozni a szabadabb természetfelismerés csiráit, arra a tényre, hogy a 104. zsoltárban ki van fejtve «az egész kozmosz képe»: a fényes égtől, mely mint egy sátormennyezet áll a föld felett, amelyen felhők, szelek és égiháborúk vonúlnak el, egész a reszkető földig és a füstölgő hegyig, az ember műveiig és a hegység habzó erdei patakjáig, amelyben a vadszamarak oltják szomjukat és ahol a madarak dalolnak a bokrokban, ahol ízletes zöldjében áll a czédrusfa, a kőszáli bakok felkapaszkodnak a magaslatra és a sziklai borz keresi rejtekhelyét a sziklákban, míg aztán beáll az éjszaka és az oroszlán-fajzat rablásra bőg stb., stb. Az állatképek pedig Jób könyvében, amely még a héber kulturának a számüzetés előtti virágkorából való, egyenesen páratlanúl álló bizonyságai a jellemzés korán kifejlett erejének a zoológiai leirásban.

Nagyon érdekes dolog nyomon követni, hogy villan fel itt és ott egészen lokális okokból egy-egy komoly szikra, mely később fáklyájává lesz a kosmosz leghatalmasabb erői megismerésének. Igy a khinai, aki vezetőt keres rengeteg, tatár pusztai magánya sivárságában, feltalálja a delejtű első kezdetleges ősformáját és ezzel nemcsak lerakja az alapkövét a mi 14. és 15. századi nautikai felfedezéseink egész nyugati korszakának, hanem először érinti meg a magnetizmus óriási világát, a leghatalmasabb pántok egyikét a mi kosmoszunk tudományos egészének képében, határai közé szorult sok századévre a horizont.

Másik tanúlságos példát nyújt a borostyánkő kereskedés. A borostyánkő, ez a szép, aranyos fényű anyaggá szilárdult mézgája rég eltünt tűlevelü fáknak, már a Földközi-tengeri kultura küszöbén mint kedvelt ékszer-anyag tünik fel, amelynek kedvéért úgy látszik messzemenő kereskedelmi összeköttetések voltak és amelyért fönicziai hajók elmerészkedtek Észak-Európa messzi tengereire. Valódi keleti tengeri borostyánpéldányok találhatók a Schliemann által feltárt kincsekben gazdag mykénéi sirokban, melyekhez Agamemnon király homéroszi hagyománya fűződik, tehát már a görög czivilizáczió bölcsőjében a Krisztus előtti első évezred határán túl. Ez a borostyánkő lett aztán a tulajdonképpeni híd a kosmosz egy másik nagy erő-területének emberi tudomásulvételére: görög neve, az elektron, visszhangzik a mi «elektromosság» szavunkból, vonzó ereje, melyet eleinte mint mulattató természeti játékot csodáltak meg, később módot nyújtott az oly messzeágazó elektromos jelenségek megfigyelésére, melyeknek gyakorlati gyümölcseit a mi korunk szedi le és melyeknek jövendő fontosságát a kozmosz-kép kikerekítésére a maga egyetemességében még most át sem lehet tekinteni.

Másfelől természetesen rendkivül nagyok a korlátok. Maga a világnak a képe olyan szűk, hogy valódi következtetések nem is lehetségesek. Az a tér, amelyben szoros értelemben véve az emberiség kultur-öntudata fölébredt, csak egy keskeny sávja volt a földgömbnek. Néhány folyam-vidék két világrész határán: a Nilus, az Euphrates és Tigris, az Indus és Ganges, a Hoangho alsó folyása, a Jordán középfolyása. Csak ezek mögött terültek el a két kontinens gigantikus tömegei: Afrika sivatagai, őserdei és tómedenczéi, Ázsia észak felé a mérhetetlenségig kiterjeszkedő steppéi és jéggel födött magas hegységei. És ahol a két földrész parányi földdarabon összefüggött, abban a derékszögben, amely a korai kultura döntő gyujtópontja lett, ott nem nyilt a világ-óczeán, amely Amerikáig átáramolva megnyilatkoztathatta volna a földgömb egész nagyságát, hanem a kis Földközi-tenger határai közé szorult sok százakévre a horizont.

A fönicziaiak kereskedelmi és gyarmatosítási czélból tett utazásai ugyan lassankint rávezettek, hogy Aden és Gibraltar útjain túl nyilt, a kontinensek széleit nyaldosó tenger merül fel. De a hajózási eszközök korlátozottsága miatt az emberek megmaradtak a tény egyszerü megállapításánál, a «külső tenger» képzeletükben mind újra egy vízgyűrű fogalmát keltette fel, mely a kerek földszigetet «belső» Földközi-tengerével együtt konczentrikusan körülveszi és túlsó felén a merev égboltozatot tartja. Az óczeántól körülvett korongnak ehhez a hagyományos képéhez fűződik az első görög földrajz is; a homéroszi énekek földképe és később a vas szilárdságával tapad hozzá az egész görög-római kor néptudatába, ha a hellén-alexandriai tudomány aránylag korán tanítja is a föld gömbalakját és az Okeanosból gyűrű helyett a földgömb ellenkező oldalát befoglaló zárt világtengert csinál, egy világtengert, melybe aztán Columbus csak nagyon sokkal később helyezhette Amerikáját.

Mindent összevéve, mégis csak gazdag bősége volt ez az anyagnak egy «Kosmos» első alaprajzához, a természet egészének összefoglaló ábrázolásához, amely a szürke és a fényes ókor fordulóján az évezredek szerencsés százados örökösei, a görögök előtt feltárult. A régi idők megmerevülő néptömegeiből, melyek Egyiptomban és Khinában jutottak kulturális tetőpontjukra, de egyúttal a megmerevedési folyamat csúcspontjára is, a kereskedésben jártas sémita-néptörzs, a fönicziaiak váltak ki a gazdasági kényszer hatása alatt a legszabadabb mozgékonyságra. A maga érdekétől vezettetve ez a néptörzs, mint a gondatlan szántó-vető járt teli kézzel a Földközi-tenger partvidékein és egyszerre pazar pompával virágzott ki új, termékeny földből, ami a Keleten már túlérett és öreg lett: a görög-világ.

*

Ma nehezebb mint azelőtt volt, tömör szavakkal megállapítani a görögség valódi jelentőségét a kosmosz-kép kialakítására. Az egészen elszigetelt, mindennemü fejlődésből kiváló kijelentésről a görög szellemben s a minden legfőbb emberiességnek e kijelentésben való beteljesedéséről szóló álmot már átálmodtuk. Maga a műtörténet is kibontakozott a minden klasszikusnak vak égigmagasztalásából s átment a komoly ténykutatásba, amely rövid idő alatt annyira eltérítette az egész képet, hogy a még fenmaradó jogosult csodálatnak is egészen új mértékekre van szüksége. A tudomány történetében azonban a buzgóbb forráskutatás babérlevelet babérlevél után tépett le, amelyek hol egyáltalán jogosulatlanok voltak, hol nem a megillető fejre voltak illesztve és komolyan kezdett felhagyni egy mindenesetre jószándékú kultuszszal, mely a valódi mestereket erősen túlbecsülte és ezenfelül még minden kompiláló epigont is szentté avatott csak azért, mert rá is esett a «klasszikus» szó fénye, akár római volt, akár görög. A legnagyobb átértékelés pedig azóta állott be, mióta a kelet óriási befolyása a görög fejlődésre kiderült. Nincs benne kétség, hogy már az utánunk jövő nemzedéknek szemében a görögök szülők nélküli «ősbölcsesége» épp úgy legenda lesz, mint amilyen a mi felvilágosodott tudományosságunk szemében az ó-héber legenda. Ezzel karöltve süllyed az antik hyperbolikus túlbecsülésének magasra dagadt szintje nyilvános életünkben is és ez az utánunk jövő generáczió már aligha fogja humanisztikus ifjúkori tanulását egyoldalúan az abszolut «klasszikus ókor» katekizmusára felépíteni.

A mi elmélkedésünk szempontjából a kérdésnek ilyetén aktuális állása mellett másfelől kétszeresen fontos, hogy a kétségtelen hellén eredmények megítélésekor ne ragadtassuk magunkat a szkeptikus túlságba. A görögök tehetsége a természettudomány terén is művészi volt, vagyis a szó legmagasabb értelmében művészi, amennyiben ez annyit tesz, mint kombinatórius, törvényekbe összefoglaló. Ez lényeges eleme legmagasabb formájában a természettudománynak is, sőt teljesen nélkülözhetetlen egy nagystilü kozmikus természetkép felépítésében.

Ebben az értelemben fölötte áll minden kétségnek, hogy a kozmosznak nemcsak szavát, hanem fogalmát is a görögöknek köszönhetjük és hogy ezekben a görögökben kell tekintenünk a mai modern formájában való fejlődési gondolatnak valódi logikai felfedezőit.

A természettudományi anyag azonban, melylyel a hellénség fénykora dolgozik, a hagyomány legfontosabb pontjaiban azonos a keleti évezredekével. Ez a hagyomány nagyrészben chaos volt; gazdag, de minden valódi tudományos rendszer nélkül, csupán véletlen hasznossági okokból halmozódott fel. A babiloniaiak asztrologiai szinezetü papi asztronomiája, az egyiptomiak sok tekintetben vallásilag korlátozott orvostudománya, a fönicziaiak kereskedelmi czélokra kényszerűségből elsajátított geographiája és a geologiai reminiscentiák zürzavara, amely vörös fonálként vonul végig a keleti kozmogoniákon. A görögség nagy időszaka oly rohamos gyorsasággal fejlik le, hogy terjedelmesebb megfigyelésről már csak azért is alig lehet szó, mivel közben Nagy Sándor hódításaival és a legvirágzóbb görög kultur-ágaknak egyenesen Kisázsiába és Egyiptomba való beplántálásával újból és intenzivebben nyomul előtérbe a kelet meglévő anyaga.

Amit az adott anyagból kombináczió segítségével meg lehet csinálni, azt megcsinálta a görög.

Egy rövid ideig úgy látszik, mintha a kozmoszról való tanítás itt valóban egyenesen a mi modern magaslatunkra csúcsosodnék ki. Végeredményben azonban ez mégis csak agyag-épület. Alapvető hiánya, hogy a gondolat legnagyszerübb röpte mellett is a megfigyelés, a tények gyüjtése nemcsak nem jutott előbbre, hanem egyenesen megmerevedett, azonnal megbosszúlja magát és mikor egy kombináczióban szegény, regisztráló nép, mint a rómaiak lép a görögök örökébe, csaknem úgy tünik fel, mintha a hellénség semmit sem végzett volna, hanem csupán többé-kevésbbé szerencsésen megmentette volna a régi keleti megfigyelés óriási törmelék-tömegét, mely aztán a következő időkben eredeti hellén bölcseség számba ment. Maga a görögök kombinácziója, melyet Aristoteles testesít meg, végül valósággal akadályává lesz a kulturának épp úgy, mint az elmés héber mithosz. És mikor végre beáll egy idő, amely nemcsak kimutatja a téredéseket Aristotelesnek ebben a megfigyelési anyagában, hanem – napjainkban – többé nem is mint megfigyelőt, hanem csak régebbi anyag gyüjtőjét veszi számba, az itélet kimondottnak látszik.

És mégis, hogy igazságosak legyünk, ezeket a későbbi fázisokat egyelőre el kell felejtenünk és a tudományos kombináczió amaz első nagyszabású virágzásának új értékét a görögöknél egész terjedelmében kell szemünk elé állítanunk. Az anyag, melyet a görög a keleti évezredek szérüjéről kapott, semmi esetre sem volt nagyobb, mint az, amit példáúl a khinaiak elszigetelt régi kulturája halmozott föl a maga számára; mindazonáltal a khinai az egész rákövetkező két évezredben sem jutott el a kombináczióig, a természeti törvényektől elrendezett kozmosz képéig; a természet egészében mindenható causalitás fogalma, melynek vonásait követni lehet a világosan tagolt fejlődéstörténetig, nem nyílt meg előtte, daczára üstökös-megfigyeléseinek, állat-leirásainak, daczára népiskoláinak és vizsgálatainak. A görögségben ellenben a nyugati emberiség megtette ezt a lépést és ennek a nyoma nem oszlott el soha többé.

Az ilyen szemléleti mód értelmében magyarázódik meg az állandó ellentét a legnagyobb és a szánalmasan kicsiny között, mely keresztülvonúl a görögök egész kosmoszképén. A görög ember csodálatos mennyiségét a tényeknek, melyeket majdan a sokkal későbbi kutatás bizonyított be, sejtelemképpen mondotta ki, a művész intuitiójával, amely nem valami misztikus ihlet, hanem a hézagtalan összekapcsolásnak a teremtő képességig fokozódott szükségérzete. Eléggé jellemző, hogy a föld gömbalakjáról való első helyes fogalom Pythagorasnál vagy tanítványainál nem úgy lép fel, mint valami gondos megfigyelés eredménye, hanem úgyszólván illendőségi okokból: mivel a földnek mégis csak a legtökéletesebb alakja kell hogy legyen, az pedig a gömb. Olyan filozofus ellenben, mint Anaxagoras, kinek műveltsége talán sokkal inkább természettudományi jellegü volt, aki Perikles tanítója volt Athén virágkora idején, aki a napot az égből lehulló forró meteoritokhoz hasonló izzó kőnek minősítette s ezért istenkáromlási pörbe jutott, egyáltalán nem ütközött meg azon, hogy a föld korongalaku sziget, mely fölött ő a mennyet mint mozogható kristály-boltozatot képzelte el. Csak Aristoteles oldotta meg végleg a kérdést (legalább a tudósok számára, a nép számára nem) azzal, hogy a föld árnyékának holdfogyatkozáskor mindig köralaku formáját vette bizonyítékul a föld gömbalakú volta mellett. Nem is szólunk arról, hogy az ide tartozó megfigyelések mennyire ősrégi, valószinüleg babiloni eredetüek.

A filozófiai szemlélet dolgában a régebbi görög filozófusok, mint Demokritos, aránylag legközelebb állanak a mi tudományosan egyedül helytálló, a tényekre alapított világelméletünkhöz. Ők még legszorosabban gyökereztek az eredeti keleti tudáshagyományban. Ha kozmogoniájuk idő előtt kombináló volt is (Humboldt mondása szerint: egy tudományos természetszemlélet csiráit rejtő fantázia), azért mégis az ő materialista tanításukból összehasonlíthatatlan könnyebben nyílhatott volna valódi megfigyelő kozmosz-kutatás, mint Plató és iskolája későbbi spekuláczióiból. Hogy az utóbbi merő szódefinicziókkal és dialektikai mesterkedésekkel járó misztikájával egyáltalán lehetséges lett, daczára Demokritosnak, ez annak a bizonyítéka, hogy mennyire hijával volt ez is a tulajdonképpeni alapnak arra, hogy kozmogoniáját mint az empirikusan legvalószinübbet a többi sok fölé emelhesse. A régi materialisztikus iskola föltételei ezek voltak: «Semmisem lett semmiből; semmi, ami van, nem válhatik semmivé; a változás csak a részek elválasztását vagy kapcsolását jelenti; semmi sem történik véletlenül, minden okkal és szükségszerüen történik; az egyedüli valóban létezők az atomok (legkisebb anyag részecskék) és az üres tér, a többi mind csak képzet; az atómok számra és a formáik különbözőségére végtelenek; állandóan keresztül hullanak a téren, egymáshoz ütődnek és forgásokat idéznek elő, melyekből a világok keletkeznek; ezek a világok számtalanok, melyek hol megalakulnak, hol megint széjjelhullanak; a lélek is különösen finom, sima és kerek atomokból áll, amilyenek a tűz atomjai, ezek idézik elő az életjelenségeket azzal, hogy áthatják az egész testet. Ezeknek a tételeknek egyes részleteiben kétségkivül benne rejlenek a valódi természetkutatás alapelemei, igy pl. az anyag elpusztíthatatlanságáról, a causalitás mindenütt való uralmáról szóló tanításokban. Szinte megvesztegetően hat a világ keletkezése a térben egymáshoz ütődő anyagrészecskék forgásából. Más dolgok persze jelentékenyebben hangzanak, mint amilyenek. A modern tudomány atom-tana (daczára a bele átszármazott homályos atom-szónak = oszthatatlan, utolsó anyagrészecske, ami önmagában fogalmi ellentétet rejt) csak nagyon korlátolt mértékben van rokonságban amazzal a régi filozófiai atom-elmélettel és lehet, hogy olyan időnek megyünk elébe, mikor az iránta való bizalmatlanság még erősebb lesz, mint már ma is. És hogy mennyiben merőben spekuláczió kellett hogy maradjon az egész a hellénre nézve, mutatja az olyan kézzel fogható fizikai tudatlanság, amely a «tüzet» mint külön «anyagot» fogja fel, amely szintén atomokból van összetéve vagy a külön «lélek-atomok»-ról való kezdetleges felfogás, amelyre könnyű szerrel fel lehet építeni mindenféle kisértet-elméletet.

Mindazáltal a helyes irányban való nekiindulás ténye megmarad. És pedig annál fontosabbá válik, mert nem merül fel elszigetelten egy gondolkodó szellemi munkájában. Hasonló csirák tömegesen vannak. Heraklitoszszal a levés fogalma már a mi modern fogalmunkhoz hasonló formát öltött. Minden örök folyásban van, egyetlen folytonos fejlődés. Empedoklesben fogamzott meg az a gondolat, hogy a dolgok czélszerüsége a természetben annak az eredménye, hogy minden ami czélszerütlen, állandóan kiirtódik a létért való harczban, ez már a magva a sokkal későbbi darwini gondolatnak. És a görög politikai szabadság összeomlása közben föltámad végre Epikurosz emberileg oly rokonszenves alakja, aki egy szép kertben a lét örömben való gazdagságát tanítja tanítványainak, a létet, mely harmóniába jutott a természettel. Később a hitvány érzéki kéjek filozófusaképpen vált hirhedtté, holott Epikurosz nem volt más, mint a lét törvényszerüségében való örömnek első tudatos képviselője. A dolgok, a természeti folyamatok kikutatását, tehát éppen azt, amit később a keresztény tanítás semmisnek és vigasztalannak nyilvánított, úgy ünnepelte, mint az embernek kijutó legfőbb boldogságot. Ezzel bizonyára előre meg volt sejtve az a morális szempont a kutatással szemben, melyet sokkal később Humboldt monumentális szavakba öltöztetett.

Mind e merész kezdetnek azonban nem jutott állandóság. Mikor a görög filozófia gondolatszerkezete Nagy Sándor korában Aristoteles rendszerében nagyszerü egységbe tömörült, beleszövődtek ama hypothesisek mindenféle töredékei is, de alapjában véve mégis csak a tőlük elforduló, merőben spekulativ és öntudatlanúl ismét mithoszokat alkotó platói továbbfejlődés győzött.

Arisztotelesz szemében is a természet valami önmagában egész, kivülről jövő behatások nélkül való; a létezőnek lépcsőzete nála hézagtalanúl emelkedik az anorganikustól a növényig és az állatig. De a mozgásnak e mögött a világa mögött áll a mozdulatlan valami, az isten, aki az egészet mozgatja és ezzel meg van törve az útja annak az átalakulásnak, mely azután a keresztény filozófia föllépésével és győzelmével hosszú időre egyáltalán megbénította a fejlődés fogalmát és az olyan fogalmakkal, mint a «csoda, mely pillanatnyilag felfüggeszti a természeti törvényeket» és a «semmiből való teremtés» sikerrel megnyitotta a miszticzizmus legsötétebb mélységeit. Ha a Kozmosz alapkérdéseinek tárgyalási módja csak egy arabeszket írt is le, anélkül, hogy sokkal messzebbre hatott volna, a szabad filozófiai gondolkodásmódhoz való hozzászokás mindenesetre megadta a görög tudósnak a tekintet olyan elfogulatlanságát, amely nevezetes fölfedezésekre kellett hogy vezessen. Paradoxnak hangzik, de talán nyomatékos igazság rejlik abban, hogy a görög, közelebbről az Arisztotelesz utáni csillagászat Alexandriában azért jutott olyan csodálatosan messzire,7) mert kevésbbé állott a valóságos megfigyelés nyomása alatt és kevesebb aggálylyal tehette túl magát az érzékek látszatán.

Az alapvető segédeszközt a közvetlen megfigyelés kitágítására, a távcsövet nem találta fel s így az egyik fontos út el volt vágva. Annál élénkebben mozgott a mathematikai spekuláczió. A világtól eltávolodott spekuláczió határain belül egyáltalán nem látszott lehetetlennek az a gondolat, hogy a föld a nap körül kering. Szamoszi Aristarchos Krisztus előtt 260 körül szavahihető adat szerint csakugyan már ki is mondotta ezt a gondolatot. Mindenesetre nem jutottak tovább a hypothesisnél. Ott ellenben, ahol az asztronomia szorosabban belemélyedt az ismeretes mozgási jelenségekbe, a pergai Apolloniusnál (Kr. e. 200), Hipparchosnál (Kr. e. 150) és Ptolemaeusnál (Kr. u. második század), törhetetlenül hittek tovább is a föld mozdulatlanságában és a nap mozgásában. Más értelemben azonban éppen ebben a három elmélkedőben ünnepli a görög szellem kombináló képessége legnagyobb diadalát. Éppen azért, mivel itt összhangba akarták hozni az alapjában véve téves alap-magyarázatot a megfigyelés helyes tényeivel, kitalálták minden idők legmerészebb és eltekintve az alapvetéstől önmagában legkövetkezetesebb hypothesis-szerkezetét, azt a világrendszert, melynek dicsősége később szorosabban véve Ptolemaeus nevéhez fűződik.

A mi szemünkben ma már nagyon is képtelennek tünik fel az a tanítás, hogy a föld a mozdulatlan középpontja a bolygórendszernek. Ha behatolunk ama késői hellén gondolkodó munka részleteibe, akkor legalább is a legnagyobb tiszteletet kell éreznünk az iránt, amit az egyszer megvont határon belül végeztek. A ptolemaeusi-rendszer jellemző vonása t. i. semmiesetre sem magában abban az állításban rejlik, hogy a nap, hold és a bolygók a föld körül forognak. Ez a föltevés ősrégi volt és szigorú értelemben véve Ptolemaeus nem is vallotta a leginkább használatos értelemben. Már Hipparchos, hogy az évszakok egyenlőtlen hoszszát, ami a valóságban a föld elliptikus alakjának következménye, megmagyarázhassa anélkül, hogy fel kelljen áldoznia állítólagos nap-pályájának köralakját, nem gondolta ugyan mozgónak a földet, hanem a saját körének középpontjától sugarának egy huszonnegyedrészével eltolódottnak, úgy hogy a nap nem a föld körül forog, hanem egy ideális pont körül s a földhöz hol közelebb van, hol távolabb. A ptolemaeusi (valóság szerint főrészeiben Ptolemaeus által csak összeállított, nem kitalált) asztronomia legnagyobb mesterműve azonban a bolygók mozgása volt. A bolygók eszerint nem mozognak közvetlenül köralakú pályákon a föld körül, hanem mindegyik egész körforgása közben saját főpályáján még újabb kis köröket is ír le, az úgynevezett epicyklusokat. Ez a sajátságos csavarszerü mozgás egyelőre kielégítő módon megmagyarázta a bolygók látszólagos megállásait és visszatolódásait, ahogy a valóságos megfigyelés számára mutatkoznak. Jó példája ez annak, hogy az éleselméjű kombináczió még téves alapon is mennyire hozzá tud alkalmazkodni a tényekhez. Nagyon valószinüleg nem egy dolog van a mi modern tudományunkban is, ahol számításunk szembetünően megfelel és mégis egy jövendőbeli Kopernikus ptolemaeusi epicyklusokat fog ránk bizonyítani, amelyek nem egyebek, mint egy téves előzménynek a képzelhető legélesebb elméjü alkalmazkodása az igazság következtetéseihez.

A tengely körüli forgás tanítása fölmerült ugyan egyszer mint hypothesis a görögöknél, de éppűen a legjobb elmék, mint Hipparchos is, elvetették. Annyit vesződtek az epicyklusok theoriájával, hogy megmentsék a föld nyugalmi állapotát, hogy nem lehetett hajlandóságuk a tengelykörüli forgás kedvéért az utolsó pillanatban akár föltételesen is föláldozni. Pedig éppen földünk e saját mozgásától függött a lényeges haladás ahhoz a kosmosz-képhez, amely egyáltalán lehetséges volt az első alaprajz után, amelyet Demokritos iskolája geniálisan odavetett. Sok időbe tellett még, amig odáig jutottunk!

A kombináló szellem, a kosmoszra vetett tekintet nem tagadja meg magát, akárhol vizsgáljuk a görög tudományt. Az az értékes csillagkatalogus, mely a csillagok nagysága szerint rendezve, mint lényegében véve Hipparchos munkája Ptolemaeus útján maradt reánk, az égbolton lehetséges változások kozmikus szempontja alatt összeállítva, ebben lényegesen különbözött a régebbi módszerü fennmaradt jegyzékektől.

Mikor az ókor legnagyobb geographusa, Erathostenes (Kr. e. 276–196) elvégezte világhirüvé vált fokmérését Syene és Alexandria között Egyiptomban, kétségkivül maguknak az egyiptomiaknak régi meséire támaszkodott; ezeknek azonban valószinüleg csak helyi közigazgatási érdekük volt, holott Eratosthenes a maga számaiból átment a föld terjedelmének megállapítására.

Ezerhatszázkilencz évnek kellett a mi időszámításunk kezdete után elmúlni, amíg amaz igazán dicsőséges éjszakák egyikén, mikor Galilei ég felé irányíthatta épp akkor konstruált távcsövét, az árnyékvető holdhegységek valódi természete kétséget nem türő módon állapíttatott meg a megfigyelés által. Már pedig ez az állítás mint analogia útján való következtetése egy kombináló görög agynak feltünik Athén aranykorában, Perikles idején, Anaxagorasnál és visszatér Plutarchosnál, aki egyenesen a holdbeli hegyek árnyékáról beszél, szemben mások abbeli föltevéseivel, hogy a hold tükör és kissebbítve veti vissza a föld felületének képét.

Természetes körülmények, melyek közé tartozott első sorban a Keletnek mind erélyesebb föltárása Nagy Sándor mesés hadjárata által, majd a római világbirodalom kiterjedése a Rajnáig és a britanniai szigetekig, maguktól jelentékenyen kiterjesztették a klasszikai népek képét, a földről. A térképek különösen a római katonai államra nézve nélkülözhetetlenek voltak és a vándorkedvü turistának Hadrianus császár idejében épp úgy szüksége volt az utazási kézikönyvre, mint a modern alpesi hegymászónak. Néhány évszázad alatt gyorsan haladt a világról való ismeret. Herodotos (450 Kr. e.) még szorosan hozzá van tapadva Homérosz köralakú világképéhez, ha elveti is a mathematikai kör alakját; tulajdonképpen csak a Földközi-tenger keleti felével van tisztában, Afrika déli irányban való kiterjedéséről, déli Ázsia félszigeteiről fogalma sincs, Európa akkorának tünik fel előtte, mint Afrika és Ázsia együttvéve. Egész más alapon áll már Eratosthenes földképe (Kr. e. 240). Európa ismeretessé válik föl egész Irlandig, a Nilus folyása helyesen tagolódik egész a csak napjainkban újra megtalált forrástavakig, habár Afrika valódi alakja még mindig rejtelem; Ázsia növekszik terjedelemben és legalább Elő-Indiába és Ceylonba kihegyesedik. Emellett azonban utólag szívós életü tévedések csúsznak be, mint pl. a Kaspi-tenger nyilt összeköttetése az északi Óczeánnal. Strabo (hihetőleg nem sokkal Krisztus előtt), a gyüjtő, ki a földre vonatkozó görög bölcseséget még egyszer elmésen összefoglalja, hozzáfűz még néhány részletet, anélkül, hogy a fővonalakban sokkal túlhaladná Eratosthenes világképét. Ptolemaeus térképe végül (másfél századdal Krisztus után) újra bezárja ugyan a Kaspi-tengert és a római ismeretek teljes birtokában tagolja északi Európát, de Hipparchoszra támaszkodva összeköti keleti Afrikát Hátsó-Indiával egy az Indiai-óczeánon átvezető csodálatos föld-híd segítségével, egyenes ellentmondásban azzal az ókorban is elterjedt állítással, hogy Necho egyiptomi király parancsára (Kr. e. 600 körül) egyszer fönicziai hajósok a Vörös-tengerből kiindulva egész Gibraltarig körülhajózzák egész Afrikát.8) A föld gömbalakjáról Ptolemaeus meg volt ugyan győződve, mégis az egyenlítőt jókora darabbal rövidebbnek vette a valóságnál: ez a tévedés annyiban vált kiválóan fontossá a kosmosz-kép jövendőbeli kiterjesztésében, hogy Columbus belőle merítette a bátorságot, hogy csakugyan átvitorlázzon a Spanyolország és Keletázsia közti látszólag keskeny tengeren.

A lényeges szolgálat azonban, melyet a görög geográfia itt is mint kozmológiai tudomány tett, a jelenségek okozatiságára való tekintet volt. Empedokles már korán átalakította a Pythagoraeusok misztikus tanítását a világ egy titokzatos központi tüzéről és a föld izzóan folyékony magvát tette helyébe, amely forró forrásokban és a szicziliai tűzhányó, Etna lávafolyamaiban nyilvánul. Strabo jó idővel a Vezuv hirtelen kitörése előtt, mely Tibus uralkodása alatt borzalmas véget vetett Pompeji virágzó városának, már kitalálta a kráter alakjából, hogy ez a hegy is tűzhányó.

Mindebben csak a fizika hiánya volt zavaró hatású, amely megint a legegyszerübb készülékek hiányának eredménye volt. Nemcsak a helymeghatározáshoz hiányzott a delejtű, de nem volt se hőmérő, sem légsúlymérő s ahol a kombináczió és az ezen alapuló mathematikai számítás nem volt alkalmazható, minden értéktelenné foszlott szét. Fizikai hypothesisekben nem volt hiány és a gondolkodó munka tömegét tekintve csakugyan találkozunk már a mi saját kombináló fizikánk legbecsesebb újabb oszlopainak csiráival. A gravitáczió törvénye mindenféle formában fölmerül, Aristoteles idejéből felénk hatol a fényrezgés elméletének valami halvány sejtése abban az állításban, hogy a látás érzetét épp úgy a közegnek a szem és a tárgy közötti mozgása idézi elő, mint ahogy a hang légrezgésen alapszik.9)

Ha egy korszak pozitiv megismerésének magasságát ilyen legmerészebb hypothesiseken akarnók megmérni, akkor a görögöknek a lehető legmagasabbról vett pálmát kellene nyujtanunk a biológia terén. Mert filozófiai rendszerek ben, mint már említettük, merőben spekulativ alapon kétségbevonhatatlanul eljutottak a növény- és állatfajoknak az emberig való természetes fejlődése gondolatáig. Valóság szerint, amit elértek, zoologiai és botanikai téren nagy mértékben hézagos. A mathematikai tárgyalásnak egyelőre megközelíthetetlen lévén, a legdurvább fajta kombinácziónak is csak egy szisztematikus rend pillanatától fogva lévén nyitva (amely csak aránytalanul későn következett be Linnével), ez a terület magától értetődőleg meddő maradt. Nem jutottak tovább a nyers anyagfelhalmozásnál. Ebben azonban a speczifikus hellén szellem mindig háttérbe szorul a meglevő keleti örökséggel és a későbbi római regisztráló tehetséggel szemben. A felsőbbrendü állatok nagy csoportjai korán bevésődtek és nem kellett őket Arisztotelesnek kitalálnia. Ahol a fordulópont volt: az alsóbbrendü állatfajoknál Aristoteles, aki itt a kombináló korszakot még mindig legjobban képviseli (az ezutáni alexandriai virágzási kor asztronomiai-geographiai haladásában nincs ennek megfelelő biologiai kiterjeszkedés), szintén nem adott gyümölcsöző indítást. Bizonyos még mindig bámulatraméltó részletismeretek, melyeket itt-ott mindenféle mende-monda közt elárul, nyilvánvalóan tengerjáró nép praktikus életéből erednek, nem pedig zoologiai czélú tanulmányokból. Arisztotelesz tudja, hogy a czethal tüdővel lélekzik és elevenet szül és külön csoportba sorolja az elevenet szülő négylábuak, a madarak és a tojást tojó négylábuak közt, (reptiliák és amphibiák a mi rendszerünk szerint); ezekhez kellene az újabbkori zoológiának számítania a tojást tojó csőrös állatokat is, mig bizonyos elevenet szülő reptiliák, mint a Lacerta vivipara és amphibiák, mint a Salamandra atra máshova lennének sorolandók. Azt is tudja Aristoteles, hogy a tintahalak embriójának a szájából lóg ki a petezacskó, hogy, amit csak 1839-ben állapított meg újra Johannes Müller, bizonyos elevenet szülő czethalaknál a méhlepény bizonyos fajtája köti össze a petevezető falát a petezacskóval, úgy mint a magasabbrendü emlős állatoknál; állítja a kétnemüek létezését (t. i. a him és a nőnemü nemi szervek összekapcsolódását egy és ugyanazon egyénben) bizonyos halak között, amit a mi megfigyeléseink bizonyos sügér-fajokra nézve csakugyan valószinüvé is tesznek. Ahol azonban a filozófus kapcsolatokat akar létesíteni, éppen a leginkább alapvető dolgok hagyják cserben. Olyan dolgokban téved, amelyekben az illető állatnak egyetlen egyszerü szétvagdalása a helyes útra vezette volna. Az ő állat és növény közti összekötő tagjai nem a mi Häckel-féle protistáink, hanem a kagylós állatok és ascidiák, melyek közül az utóbbiak már csaknem a gerinczes állatok közelébe jutottak. A rovarok metamorphosisának nagyszerü tényeihez, melyeket ma már minden iskolás gyermek tud, Swammerdam mint csaknem szűz talajhoz törhetett utat, a régiek ugyan nagyjában ismerték, de nem találták elég érdekesnek a pontosabb tanulmányozásra. A fiziologia legegyszerübb alapvonalai ismeretlenek maradtak: a szív számukra erőforrás, az izmok szerepét a mozgásnál épp úgy félreismerték, mint az idegek eredetét. Olyan finom elméjü kombináló filozófus, mint Anaxagoras nem ütközik meg azon, hogy a holló és az ibisz a csőrükkel termékenyítik meg egymást vagy hogy a menyét a száján keresztül hozza világra kölykét. A bonczoláshoz hiányoztak az eszközök. Az újabb kutatás alapja, az organikus sejtről szóló tan, melyből az organizmus összetevődik, ismeretlen maradt előttük, mert nem volt mikroszkópjuk. Mint a régi egyiptomi papi félelem öröksége tenyészik tovább egész a nagy orvosok, Hippokrates és Galenus idejéig, Athén virágkoráig, a római császárságig, az irtózás az emberi holttest fölmetszésétől, ami az orvostudományt szükségszerüen megbénítja. A kihalt fajok ismerete teljességgel hiányzik.

Fontosnak tartottuk, hogy ezekre a tényekre rámutassunk, hogy már az ókor hagyatékából megmagyarázzuk, miért fejlődhetett ki a kozmosz-kép biologiai része oly roppant későn, még Columbus és Kopernikus fölfedezései után is századokkal. Hogy a görögök és rómaiak kora öntudatlanul, nem egyenesen tudományos utakon hozzájárult a külső ismeretek kincséhez zoologiai és botanikai téren is, azt természetesen nem lehet tagadni. Nagy Sándor hadjáratai, Hannibal betörése elefántjaival, Gallia és Germánia meghódítása Caesar és az első császárok által az új állatformák tömegeit ismertették meg, a «tevepárducz» (zsiraff) bizarr oszlop-alakjától és a bengáliai tigristől egész a germán mocsaras erdők hiúzáig és jávorszarvasáig. A plasztikus és szines állat-ábrázolás, melyben már Ó-Egyiptom templomi képei is bámulatra méltó dolgokat alkottak, a realisztikus művészi stilus virágkorában (a pergamoni kigyófejek és a kis állatplasztikai muzeum a Vatikán antik gyűjteményében) olyan tökéletességre jutott, melyet mi manapság csak nagy kerülővel tudunk közel érni. Valóságos csodaszámba menne a rossz tudományos állatleírások mellett, ha nem tanítana arra minden hely kultur-fejlődése, hogy a képekben való természethű direkt ábrázolás mindig messze előtte halad a szavakkal való leírásnak. Kezdve a japániakon10) egész az eszkimó népekig és valószinüleg Európa történelem-előtti rénszarvas tenyésztő emberéig.

Ha a hellén ember finom szeme a legkülönbözőbb fajú állat-alakok iránt még ma is elénkbe tünik márványszobrairól, mozaikjairól és falfestményeiről, akkor nem kevésbbé nagy benyomást tehet Olaszország modern látogatójára a rómaiak öröme a növényvilágban magának Itáliának nagy kultur-kertjében. Nagy Sándor hadjárata először nyitotta meg az utat a Földközi-tenger félszigetei és a messze Ázsia vízzel borított rizs és gyapotültetvényei között. A római császárság idejének kertészei ültették el Közép-Itáliában az első Agrumi-fajt (citronád-czitromot), melyre aztán a narancs és a tulajdonképpeni czitrom következett. Még a Rajna is a római hódítónak köszönheti venyigéjét, melyet Probus császár ültetett el csaknem a kitörni készülő népvándorlás fordulóján, utolsó adományul az ingadozni kezdő határsánczon. A természettől elidegenedő kereszténység előző fuvalmai közben mint valami halvány alkonyati pir ragyog át a római gazdagok túlságosan jóllakott világán a természet iránti rajongás valami fajtája, mely különösen a növényzet keltette benyomásokkal való foglalkozásban elégítődik ki: jól ápolt puszpáng-sövények között és szentimentális odaadással az öreg fák suttogása iránt várja a túltáplált nagybirtokos a vihart, melyet a szegények és rabszolgák üdvözítője támaszt majd fel, kiknek gazdasági nyomorán már semmiféle szemlélődő természetkultusz nem tudott segíteni…

A természet megismerésének hellén-római korszaka több nagy kozmosz-ábrázolással végződik, amelyekben még egyszer teljes valójukban kifejeződnek ennek a hosszú, sokat jelentő kornak hiányai épp úgy, mint nagysága. Alig több mint ötven évvel a szelid zsidó Messiás születése előtt, aki mégis hamar megőrlő átalakítója lett az egész Földközi-tenger melléki kulturának, Titus Lucretius Carus tankölteményében De rerum natura (A dolgok természetéről, értelem szerinti fordításban talán: «A mindent összefoglaló természet»), súlyosan döngő ritmusokban fogja össze a görög természet-szemlélet egész kombinatórius foglalatát, ahogy Demokritos megalapította és ahogy Plato és Aristoteles daczára, legalább legjobb vonásaiban odáig fenntartotta magát. Olyan ritmusokba foglalta, melyek kompakt konstrukczióikkal a mai olvasó szemében bizonyos távoli hasonlatosságot mutatnak Humboldt sajátságosan terhelt és mégis tagadhatatlanul festői prózájával. Lucretius kozmosza egy zárt egész az atomoknak kezdetbeli mozgásától kezdve a világürben, egész az emberek általában természetesen felfogott kultur-fejlődéséig. A költői forma és a leginkább egymáshoz illő hipotézisek finom kiválogatása oly nagy mértékben teszi lehetségessé a hézagok elleplezését, hogy a mű mint egész még ma is hatalmas hatást tesz. Pedig sok benne mégis csak szép látszat volt! A dolgok idege fel volt ajzva, de hiányzott az erős izom a maga feszítő erejével, hogy megadja az elhatározó ütést. Egy filozófiailag blazirt világ számára, amilyen a Horatiusé, az első görög hajnali idő ez utolsó, legbensőbb ismerőjének és után-érzőjének nagy adománya kényelmes nyugvó ágyul szolgálhatott, amely verses formában odanyujtotta neki a kosmosz látszólag egész empirikus teljességét anélkül, hogy őt magát megfigyelésre kényszerítse. De a kereszténység megerősödésével növekvő misztikus áramlatot ez az időelőtti rosszúl megtámogatott természet-evangelium nem győzhette le. A gondolkodás világossága és a tekintet elfogulatlansága mindig a józanság szinében tünnek fel a misztikum józanságával szemben, ha nem támaszkodhatnak a részletek roppant szingazdagságára. Lucretius kozmoszában ez a gazdagság nem volt meg s ezért legyőzetett. Előbb Columbusnak kellett kormányrúdját, Galileinek távcsövét irányítania, hogy a misztikummal szembe állíthassák a valóság pompáját. Addig azonban még sok idő telt el.

Lucretiusnak akadt néhány finom elméjű követője. Nero miniszterétől, Senecától maradt ránk egy éleselméjű könyv természettudományi kérdésekről, mely bizonyos romlott izlésre valló mellékvizek mellett nagyjában kitünően képviseli a kozmikus szempontot. Az üstökösök természetrajza például olyan módon van benne tárgyalva, amilyennel aztán később több mint egy ezredévig nem találkozunk. Zárt pályájú égitesteknek fogja fel az üstökösöket.

Lucretius és Seneca mellett azonban annak bizonyítékául, hogy milyen természetü volt annak a kornak a megfigyelési anyaga, szemünkbe tünik az idősebb Plinius konverzations-lexikona. Ebben diadalmaskodik a regisztráló római hivatalnok. Itt is kialakul egy kozmosz-kép, összehasonlíthatatlanúl terjedelmesebb, mint a Lucretiusé, de nagy tömegében meddő anyaghalmaz marad, melyet egy inkább csak kivülről rákent, kombinatorius gondolat csak igen hiányosan tart össze. A valóság szerint ez az antik természettudomány egész zavaros alapépítménye, túltömött raktára az Ős-Babilon csillagvizsgálóitól Drusus és Tiberius germán hadjáratáig terjedő évezredeknek, amelybe a finom görög dialektikusok csak itt-ott nyúltak bele óvatos kézzel, hogy kivegyék belőle ezt vagy azt, ami czéljaiknak megfelelt. Sokat belőle Plinius maga elégtelenül kompilált, nagyjában és egészében azonban természetrajza világosan mutatja a megfigyelésben való zürzavart. A hézag eközött a rossz, kritikátlanul összekapkodott, ezer mesével és fordítással összeelegyített anyag és a görög hipotézisek csillogó kozmos-építménye között sokkal nyilvánvalóbb, semhogy ne válnék az utóbbinak kritikájává. Igy válik a nagy kompilátor gigantikus gyüjtési egyvelege az egész korszak valódi epilógusává. Legelőször is jobb tényekre volt szükség, hogy a kombináczió megint értékre jusson.

Plinius élete egy valódi kozmikus fontosságú eseménynyel végződik, mely alkalmas arra, hogy az ilyen tény-megfigyelések iránti érdeklődésre kényszerítőleg rávezessen… Rettentő jelenségek közben a 79-ik évben Krisztus után kitör a Vezuv, melyet nem egészen száz évvel előbb az a görög kombináczió szunnyadó vulkánnak nyilvánított és népes kulturvárosokat temet el az iszapszerüen aláhulló, meglágyult hamu alá. Plinius, a pedáns, a mindent registráló jegyzőtáblácskával odasiet, mikor a fekete felhő mintegy pinia-fa emelkedik fel a vulkán torkából és mint a vulkanikus földi erők e legirtózatosabb nyilvánulásának áldozata fullad meg, melyet az ókor ismer. Mindenesetre nemes halált halt a tudományért.

Mégis nem ezekből a vörös Vezuv-lángokból világít ki a görög-római kultura alkonypírja. Sokkal komorabb tűzlángban dereng, mert nemcsak egy rövid fizikai emberlét halálát jelenti, hanem egy intellektuális csődöt is, egy szellemi telet, amely természetesen tele volt a nagy kozmosz-kép kialakulásának is. A Krisztus utáni 384. évben fanatikus keresztény szerzetesek, abból a fajtából valók, mint akik 415-ben a nemes neoplatonista filozófusnőnek, Hypathiának letépték testéről a ruhát és megkövezték, megostromolják Alexandriában a művészi és szellemi drágaságokkal dúsan telerakott Serapis templomot. Ez alkalommal égett el a nagy alexandriai könyvtár maradványa, melynek könyvtárosai közé tartozott egykor Eratosthenes is. Ez volt az idők átalakulására tipikus tűzvész, első könyve a világ-megismerésnek, mely itt fellobbant, hogy rossz leírásokban és csak töredékekben terjedve szét az országok fölött, csak igen későn váljék termékeny hamujává a megismerés egy új vetésének.