A római császárok birodalmának összeomlásával a germán és ázsiai néptörzsek kettős ostroma alatt eltünt az a nagyszerü kultur-egység, amely nem kevéssel járult hozzá, hogy előtérbe juttassa az egységre való törekvést a természet-felfogásban is, a kozmosz felé fordított tekintettel. Visszahozhatatlanul elmult az idő, mikor – mondjuk – Demokritos mellszobra a germán határtartomány, a Tannus vidékén valamely üvegablakkal elzárt és mesterségesen csővezetékkel fűtött villának könyvtárpolczáról tekintett le s havas tájékra s ugyanakkor talán ugyanennek egy másik mellszobra, egy másik, az afrikai sivatag napfénytől fehér homokja felé nyilott villában állott.

Az új egység, mely egyidejüleg a felszabadult római provincziák egy részében és magában Itáliában a győzedelmes kereszténység formájában alakult, egyelőre nem adott semminemü kárpótlást. Lénye ellentétben állott a kutatással. Részben a mindig hidegebbé váló, a világtól mind jobban eltávolodó görög filozófia csődjének terméke is volt, amelyben a hellének kombináló képessége végül kimerült, mert a kombináczió nem tudott megbarátkozni a tények megfigyelésével; terméke volt a rendezetlen kozmikus tények halmaza miatti boszuságnak is, amilyet például Plinius hetvenhárom vaskos könyvében kritikátlanúl felhalmozott anélkül, hogy felismerte volna az innen a kombináczióhoz visszavezető utat. A kereszténység mind a kettőből rengeteg tápláló anyagot szítt fel, amely egyesülve az erkölcsi-szocziális alapgondolattal, tulajdonképpeni nagy haladási csirájával, és a kornak vele mindenesetre korán összeelegyedő misztikus hajlamaival, segített neki megszerezni világmozgató hatalmát. Mikor azt állítják, hogy a kereszténység – ha talán akaratlanúl is – hatalmas haladást szerzett a kozmosz-képnek egységeszméjével és minden embernek egységes felfogásával a meztelen vademberig, akkor megfeledkeznek arról, hogy az egységnek ez a neme sokkal inkább közvetlen tenyésztési eredménye a minden birodalomnak népekben legváltozatosabbjának, a római birodalomnak egységes jogi viszonyaival, mint egy olyan világnézetnek, mely csaknem azonnal korlátokat emelt szekták képződése és vallási ellentétek által saját hivei közé és emellett saját hiveit a pogányokkal szemben olyan merev ellentétbe állította, amilyet a római birodalom már rég nem ismert a barbárokkal szemben.11) A jókora adag miszticzismus már a korai kereszténységben sokkal inkább elszigetelt, semhogy szabad elmélkedésre ösztönzött volna az emberiség egészéről: az aszkéta a pusztába menekült, a kolostor elzárkózott a világtól, a pap a laikustól. Mint merőben szocziális mozgalom is ránehezedett a kereszténység a tudományra. Az ókori filozófusok és előkelő szellemi tobzódók mögött egy roppant nagy tudatlan, neveletlen néptömeg állott, amely mélyen bele volt ragadva a legdurvább babonába. A kereszténységgel ez a széles, alsó néptömeg lépett előtérbe. És megboszulták magukat annak a néptől idegen szibaritaságnak a veszedelmei. A filozófusok szava elhangzott, a szocziális viharban megjelentek, sok ezerekre támaszkodva (hasonlóan mint az alakuló román nyelvekben a megvetett népies latin nyelv) a tudományban, azokon a helyeken, ahol Eratosthenes és Lucretius tanítottak, a legrégibb, szivósan a népben megiratlan hagyomány útján fennmaradt keleti kozmogóniai mesék, melyeket az új vallás csak meg kellett hogy szenteljen, hogy az évszázadok sorára megint legyőzhetetlenné tegye őket.

Miután a régi hatalmas alexandriai iskola térképei és földgömbei elégtek vagy feledségbe merültek, Kozmasz alexandriai szerzetes keresztény geographiájába hirtelen visszatért valami lomtárból a már előbb említett babiloniai (s Indiában is, ahol Kozmasz járt, meghonosodott) nézet a föld alakjáról: a földet, melynek gömbalakját Ptolemaeusz napnál világosabban kimutatta, úgy írja le, mint egy óriási, négyszögletü alapból kiemelkedő hegyet, melynek csúcsa mögött a szilárdul zárt mennybolton fel-alá jár a nap. A csillagok mozgatását angyalok végzik: ez csak variánsa a régi chaldaeai asztrális isteneknek. A korai középkor siralmas térképei felfrissítették az ősi semita fogalmat a föld kerék-alakjáról három mathematikai pontossággal elkanyarított földrészszel s a kerék középpontja Jeruzsálem lett. Egy misztikus össze-visszaság ez, melyben az egész geografia természetesen reménytelenül összeomlik. Rettentő figyelmeztetés van ebben az összeomlásban a mi időnkre nézve is: az a figyelmeztetés, hogy mi lesz belőle, ha a lusta közömbösség mind messzebbre halasztja el a valódi népművelésen és a tömegeknek a tudomány eredményeivel való áthatásán való munkát, míg végre egy szép napon valami társadalmi mozgalom a fejére nő és az alkalmas idő elmulasztása megboszulja magát a durva tudatlanság évszázadokig tartó uralkodásával.

*

Ami a román-germán népekből ama történeti végzet hatalma alatt nem válhatott: egy sémita népfaj, a hirtelen feltünő arabok váltak a kozmikus gondolat hordozóivá.

Különös játéka a dolgoknak! Mialatt a Földközi tenger európai oldala felől föl egész az északig a sémitaságtól talán képzelhető legtávolabb eső népei az indogermán néptörzsnek kétségbeesetten iparkodnak, hogy egész gondolkodásukat hozzáidomítsák egy őshéber hagyományhoz (a kereszténységgel együtt járó ótestamentom révén) és ez erőlködésükben az egész természettudományi kutatást parlagon hagyják és mélyen az antik ismeretek szinvonala alá engedik szállani, ugyanennek az ősi kulturtengernek keleti, déli és nyugati partvidékén az arabok személyében megjelenik a sémita-törzsnek egy friss fogékonyságú ága és megmenti a klasszikai kulturát. Szintén egy nagy vallás-alapítás, a Mohammed tanítása ébresztette új, intenzivebb életre, de itt ez a folyamat organikusabb, nem foglalja le a gondolkodást annyira egészen a maga számára, mint odaát a keresztényeknél: az erőteljesen felingerelt fölvevő-képesség, melyet egy szerencsés véletlen érintkezésbe juttatott a hellén bölcseség örökségével, a vallási problémák fölött legalább huzamos időn át a természet eseményein való elmélkedés felé fordul. Mesés gyorsasággal növekszik az arab birodalom politikailag a szétomlott római császárság egy óriási darabjává, a Kelet megszentelt kulturterületeitől Spanyolországig. Erre a hódítás és vándorlás hamar véget ér, állandó kultur-centrumok fejlődnek ki és a kezdetbeli sivár vallási fanatizmus és a később a vallási megkövülés hatása alatt itt is elkerülhetetlenné váló scholasztikus elposványosodás közé a békés szellemi munka hosszú korszaka ékelődik be, amely nem a legcsekélyebb mértékben esik javára a kozmosz-képnek.

Amaz első fanatikus napokhoz még hozzáfűződhetett az a legenda, hogy Amru, Omár Kalifa hadvezére Alexandria elfoglalásakor (641 Kr. e.) a város fürdőit hat hónapig a nagy klasszikai könyvtár könyveivel fűttette.12) Nagy Károly kora táján ellenben (800 Kr. u.) Bagdadban Harun al Rasid jogara alatt már olyan kultura virágzott fel, amely még egyszer összefoglalni igyekezett a görög szellem minden kombináczióját és egyuttal a Kelet minden tudás-anyagát egész Indiáig és Khináig. Az efezusi keresztény zsinaton egykor, 431-ben Nestorius konstantinápolyi patriárkát csúfosan elitélték hitetlenség vádja alatt, mert a Krisztus emberi és isteni természete kérdésében saját véleménye mert lenni. Hiveinek menekülniök kellett s ezek Perzsiában, Mezopotániában és Arábiában telepedtek meg. Szabadabbak lévén felfogásukban, mint a hivatalos egyház, eljuttatták a kereszténység előtti görög irodalom műveit Elő-Ázsiába olyan időpontban, mikor a nyugaton ezeknek a görög mestereknek még a nevei is feledésbe mentek. A legnagyobb kultur-kincs megmentése volt az, ami ezen a keskeny hídon átjutott, mert sziriai közvetítéssel az antik kozmosz-kép maradványai később eljutottak Bagdadba, a kalifák oltalmába: Arisztoteles, mindenek előtt azonban Euklides, az alexandriai mathematika mestere, és Ptolemaeus az asztronomus és geographus, megelevenedtek és alapot adtak az arab szellem saját munkájának, amely a megfigyelésnek és kombinácziónak min den újabb szaporulatát szervesen beleillesztette a nagy fejlődési sorba. Mikor a görög világnézet ama klasszikusai aztán sokkal később Spanyolországból arab közvetítés révén ismét eljutottak a román-germán világhoz, az arabok kezeiből frissen és elevenen kerültek ki, mindennemü kommentárokkal és újkori kibővítésekkel, nem mint poros pergament-tekercsek, melyek valahol mint a piramisok mesés buzája sok évszázad éjjelét be-befalazott pinczében aludták át. A körül az idő körül, mikor nyugaton a Jámbor Lajos és fiai közti áldatlan viszály folyik, Al-Rasid utódja, Al-Mamun lefordíttatja arabra Ptolemaeus asztronomiai főművét, ami mindenesetre összehasonlíthatatlanul nagyobb kultur-tett, mint az iskoláinkban sajnos nagyon is gondosan tárgyalt viszálykodások a birodalmak felosztásáról. Ezzel mindenek előtt meg volt mentve a föld gömbalakjáról való tanítás, mely a keresztény országokból úgyszólván nyomtalanul ki volt irtva. Ugyanaz a kalifa megújította Eratosthenes ókori kisérleteit és megpróbálta egy geográfiai szélességi fok pontos méréseivel megfejteni a földgömb valódi nagyságának problémáját. Az eredmények gyöngék voltak, de ami ebben nagy volt és a haladást jelentette, az nem az eredmény volt, hanem a kisérlet metodusa. Csillagvizsgáló intézetek keletkeznek, persze még most is nagyító készülékek nélkül, ami a megfigyelést most is, mint azelőtt a szabad szemmel látható csillagok helyi eltolódásaira korlátozza, amelyekhez aztán mathematikai spekulácziók fűződnek. Az arabok virágkorukban mindenek előtt számoló nép. Joggal figyelmeztet a mi használatos algebra szavunk (al gebr val-mokábala, annyi mint összekapcsolás és összehasonlítás) az ügynek éppen arab mathematikusok által való föllendülésére. A misztikus elem, mely a mathematikai tehetséggel, elég sajátságosan, gyakran együtt jár a világ történetében, emellett bőségesen felburjánzik a csillagoknak az ember életi részleteire való befolyásáról szóló asztrologiai álmodozásokban, csakhogy itt is, mint egykor Babilonban, aránylag ártatlan formában. Ha meggondoljuk a borzasztó ugrást például Lucretius tisztára okszerüen fölépített Kozmosz-képétől a középkori keresztény csodahit féktelen önkényességeig, akkor az arab asztrologia is csaknem még nagyon mérsékelt kompromisszumnak tünik fel, mely a természetes causalitas leglényegesebb elemét legalább fogalmilag megőrizte: az istenség a szilárdul megállapított csillagpályák konstellácziója által hatott az emberek sorsára, mint valami változhatatlan természeti törvény által. És ahol az arab filozófia a legszabadabban emelkedik fel, ez a természeti törvény pantheisztikusan összeolvad az isten-fogalommal, egyetlen causalis kapcsolat maradt a Jupiter vagy Mars vándorlásaitól az emberek születéséig és haláláig. A kapcsolat mindig álmodott maradt, de az ilyen örök törvények érzése által átlelkesített asztrologia legalább aránylag mindig jobban megfért az igazi asztronomiával, mint a semmiből való teremtés tana szerinti metafizikai önkénynyel. Schiller a maga elmés módján, ahogy Wallensteinnel elmélyítteti és kozmikusan indokoltatja az asztrologiát, találóan ragadta meg ennek a dolognak a gyökerét.

Mint a föld képének az emberek tudatában való kitágítói az arabok nagy dolgot műveltek. A született utazónép voltak, mozgékonyak és simulékonyak, ebben az értelemben igazi utódai az ókori fönicziaiaknak. Mikor tulajdonképpen igazában beleelegyednek a világtörténetbe, már akkor kereskedelmi összeköttetéseik eredeti hazájukból kiindulólag messze délre terjednek Afrikában. Maguk is sivatagi nép voltak s egymás után hódítják meg a nagy északafrikai sivatagi tartományokat és mélyen behatolnak a néger területekre, országokat alapítva és mecseteket építve. A homályos hajós-mesék ködéből náluk emelkedik ki először Madagaszkar titokzatos szárazföld-maradványa, mely egykor mint a fél-majmok hazája soha nem sejtett fontosságra volt jutandó a darwini kutatásra nézve.13) Az Indiai-oczeán ismeretessé válik egész a Sunda-szigetekig, Khina meg éppenséggel jól ismert ország. És hogy minden a földgömb déli fele felé tett lépéssel, a föld képével egyidejüleg, egy új égbolt megpillantásával a világkép is felével megnövekszik, épp úgy arab kutatók szeme pillantja meg először – s ez mindenesetre fontos pillanat a kozmosz történetében – a minden kozmikus ködfoltok legcsodálatosabbikát és legnagyobbikát, az úgynevezett nagy Magelhan-féle felhőt, mely magányos pompában köríti a mennyboltozat csillagtalan déli pólusát. Egy ezredévvel a mi időnk előtt, amely a ködfolttal kezdi tudományos kozmogóniáját! Az arab kulturának sajátszerü áthelyezkedése Spanyolországba egyidejüleg lehetségessé teszi, hogy az északi országok ismerete, melyet egykor a rómaiak nagy fáradsággal szereztek meg, ne menjen veszendőbe: Edrizi geografus (1154 körül Kr. u.) maga is meglátogatja Skótországot és följegyzi a neveket egész a Farői-szigetekig, sőt amennyiben a magyarázatok helyesek, egész Izlandig és a normannok mesés Winlandjáig (Amerika).

Edrizi térképe azonban megmutatja az arab bölcseség korlátait is. Az arabok megmentették Ptolemaeus geográfiáját és egyes részletekben ki is bővítették, de szentesítették egyuttal ugyane Ptolemaeus leginkább sarkalatos tévedéseit is. Ptolemaeus az Indiai-oczeánt egy második köröskörül zárt Földközi-tengerré tette meg. Afrika keleti partja szerinte derékszögben fordult és ívet írva le hozzákapcsolódott Ázsiához. Az arabok uraivá lettek ennek a keleti partnak egész Zanzibarig és mégis osztoztak ebben a tévedésben. Edrizi Madagaszkarja összeolvad Sumatrával és Jávával egyetlen szigetté, melynek Guamara a neve. Ebben a Guamarában csaknem az a «Lemuria» közvetítő kontinens tünik elő, melyet bizonyos darwinista hypothesisek mint az emberi nemnek a harmadkor óta elmerült őshazáját akarnak ezen a vidéken rekonstruálni. A belső-afrikai folyók hálózata Edrizi térképének másik, bár megbocsáthatóbb csodálatossága: a Nilus és Niger (Ghana) közös forrásból indulnak ki nála.

Mint az asztronomiában, a kémia területén is, a legmélyebb kozmikus kijelentések e bölcsőjében, megmutatkozott az arabok misztikus érzéke, és pedig sokkal hasznothozóbban, mint ugyane kor keresztény népeinek hasonló hajlama. Mialatt a keresztény misztika elkergetett a természettől, az arabok misztikus tevékenysége az ő «alchimiájuk»-ban mégis csak fölfedezésekre vezetett. A fémek átváltoztatását, a varázserejü bölcsek kövét nem találták meg. Mialatt azonban tervszerüen ezt keresték, akaratlanúl valami összehasonlíthatatlanúl termékenyebb dolog állott elő: a kisérletezésben való ügyesség, a nagy methodus a természet megkérdezésére, hogy az ember kicsalhassa titkait egy ügyesen rendezett vallatással. A felismerés kezdettől fogva abban volt, hogy a természet nem hazudik, hogy öröktől fogva változatlan törvények uralkodnak benne, melyek bizonyos meghatározott előfeltételek között határozott és kiszámítható dolgokat örökre változhatatlanúl hoznak létre. Mikor az alchimista egy darab vasat tett a kék vitriol-oldatba és észrevette, hogy a vas bizonyos idő múlva eltünik, de helyette egy darab réz van ott, akkor arról álmodozott, hogy nyomában van a fémek átváltozásának, melynél fogva egykor aranyat is fog csinálni rézből. A következtetése téves volt. A réz benne volt az oldatban és kivált a vas helyébe, mikor az oldat magába szítta a vasat. A kisérlet azonban, mint ilyen, győzedelmesen végre volt hajtva. Homályos sejtelem támadt a chémiai rokonságok természetéről. Észrevették, hogy a misztikusnak is a természetes folyamatokon át kell megtennie az útját. Az arab alchimia minden kisérlete egy-egy lépés volt a kémia felé, holott a világtól elidegenedett keresztény aszkéták minden misztikus-filozófiai spekulácziója hátralépést jelentett messze a hellén kozmosz-kép mögé.

A biologia területén is lényegében a korai középkori kulturátlansággal szemben való ellentét fokozza az arabok értékét, bár alapjában véve maguk keveset alkottak e téren. Csaknem ezer évig – a Kr. u. 14-ik századig – uralkodott a keresztény iskolákban zoologiai kompendiumképpen az úgynevezett «Physiologus», egy értéktelen tákolmány, amely alapjában véve a zoologiát csak úgy fogta fel, mint a bibliai (azaz a bibliában véletlenül említett) állatok magyarázatát. Az araboknak ellenben, már a tizedik században bizonyos hogy voltak kielégítő és hozzátételekkel ellátott fordításaik Aristoteles zoologiai műveiből. Aristotelesen nem jutottak túl. Plinius valószinüleg ismeretlen maradt előttük. Utazásaik a világban nem egy új állatfajt ismertettek meg velük a Vörös-tenger tengeri tehenétől India röpülő kutyájáig (egy növényevő bőregér), sőt talán, ha hinni lehet bizonyos problematikus magyarázatoknak, a Sunda-szigetek oráng-utángjaig és az ausztráliai világ határának erszényes állatjaiig. Mint a rómaiak, az arabok is, mint praktikus botanikusok részt vettek a Földközi-tenger mellékének a keleti flórával való feldíszítésében I. Abdurrhaman kalifa ültette az első datolya-pálmát Spanyolországban. Egészben véve ezen a téren kevés maradt, amit tettek, ha nem kortársaikról, hanem az abszolut gyarapodásról veszszük a mértéket. A biológia órája még nem ütött. Az organikus világ csodás gazdagsága még nem állott mint uralkodó kép a mennyboltozat vagy a kémiai jelenségek csodás gazdagsága mellett. Hiányzott minden világos rendszer és ezzel a kiindulás a törvényhez a forma-tömegen innen. A külső alkalmazkodások mind újra szembetüntek: a madáré a levegőhöz, a tengeri állatoké a vízhez és megadták a vézét egy első, durva rendtáblázatnak. Az anatomiai szétbonczolástól való irtózás azonban még az arabnak is legyőzhetetlenül vérében volt és megbénította a haladást.

Világtörténeti szerepüket mint megmentő és megőrző nép azzal koronázzák meg az arabok, hogy – a legszélsőbb ellentétben a khinaiak elzárkózó kultur-fösvénységével – műveltségüket a legszerencsésebb módon tovább tudják adni abban a pillanatban, mikor politikai hatalmuk összeomlik és a keresztény népeknél bizonyos krizis megy végbe a szellemi fölemelkedés irányában. Kulturájuk egy része visszavándorol a keresztesekkel a nyugatra. Magában Itáliában II. Frigyes, a nagy Hohenstaufen alatt olyan keveredés kezdődik, amelynél a felvilágosodott keresztény világ legjobb elemei már teljes készséget mutatnak. Spanyolországban végül az arab tudományművelés virágzásának tetőpontja – különösen az orvosi tudomány virágzott itt – kultur-csőd nélkül, simán megy át az alakuló új, román uralomba. Ugyanakkor, 1492-ben, mikor az arabok utolsó birtoka spanyol földön, Granada, elesik, erre a bukásra várakozik, mint nagy utazási terve végrehajtásának hosszas küzködés utáni kedvező pillanatára Columbus Kristóf.

Oly közel érintkezik az arab korszak vége és a columbusi-korszak kezdete a kozmosz-kép történetében!

A tulajdonképpeni átmenet már rég végbement: Columbus terve magában véve is csak olyan pillanatban volt egyáltalán lehetséges, amely már keresztül ette magát a föld kerékformáját ábrázoló térképen és Kozmasz világ-hegyén Ptolemaeus tanításáig a föld gömb-alakjáról és hogy ezen keresztül tudta enni magát, az közvetlen terméke volt az arab tudománynyal való összeolvadásnak.

Mielőtt ebbe a hatalmas columbusi korba belépnénk, vessünk egy rövid pillantást a kozmosz-képnek előzetes fejlődésére a keresztény, mindenekelőtt a germán országokban. Erősen hangsúlyozni kell, hogy Columbus és Kopernikus kora nem nő ki spontán önmagából olyan fényesen, de nem is nyugszik merőben az arab-görög örökség alapján. Egy semmiesetre sem jelentéktelen hullám jött közvetlenül a keresztény középkorból is. A keresztény tudományt az előbb geográfiai csődjénél hagytuk el. Ez azonban csak a középkor első, teljesen terméketlen felének kifejeződése. Ez az idő a kozmoszképre nézve olyan mértékben értéktelen, mint a kultur-történet egyetlen más korszaka sem. Ennek az értéktelenségnek a tetőpontja megdöbbentő nyiltsággal mutatkozik meg egy tényben, mely amióta nyomára jöttek, mindig a legélénkebb érdeklődést keltette. Körülbelül éppen az ezredév fordulóján, mialatt a keresztény világ halálos félelemben ostorozza magát, a világ megjósolt végét várva, és II. Ottó német császár fáklyafénynél meredt szemmel nézi Nagy Károly holttestét az aacheni sirboltban, hogy tud-e feleletet egy mélyen meghasonlott, a természettől eltávolodott kor kétségeire, ekkor fedezik fel a normannok Izlandon és Grönlandon túl Amerika szárazföldjét. Az utazásaikról szóló történetek úgy hangzanak, mint a mese. Zöld part merül fel, ahol a vad amerikai venyige zöldel, az idegen partvidéket elnevezik «jó borföld»-nek, harczok folynak a vad benszülöttekkel. A látogatást megismétlik, az országban megtelepednek, hajók vitorláznak ide és oda. De oly hirtelen, ahogy jött, oda is van a világtörténetnek ez a csillogó délibábja. A gyarmatok elpusztulnak, politikai változások mindent háttérbe tolnak. A dolgok hívó szava azonban – és ebben van az idő szegénységének jellemző vonása – időközben nem lett közkincsévé a keresztény kulturának. Csak néhány északi krónika tud róla és az összeköttetések megszakadásával minden felbomlik, mintha kioltották volna. Columbus nem tud minderről semmit, mikor annyira másforma terveit szövi egy világutazásról olyan térkép előtt, amely az arabok által megmentett antik forrásokra támaszkodik. Columbus nélkül tehát Amerikának ez az egész első felfedezése a kozmosz-kép kitágulására valósággal épp oly hatástalan lett volna, mint például Uj-Zéland fölfedezése a maorik polinéziai népfaja által, sok idővel Tasman és Cook utazásai előtt, melyek az európai kultur-világnak az első hirt hozták a szigetről.

A lassú fölfelé haladást ellenben az 1000 és 1492, Columbus éve, közti években, nem szabad alábecsülni. Ebből táplálkozik a columbusi-kopernikusi napok hatalmas fénye. A többé vagy kevésbé verekedő kedvü, szerzetesi prédikáczió által csak másodsorban befolyásolt normann utasok helyébe lép ez öt évszázadban egyfelől a keresztény kereskedelmi összeköttetések különösen Velenczéből kiinduló állandó kiterjeszkedése Ázsia felé egész Khina közepéig. Az utat itt Marco Polo utazásai törik meg, kinek lelkes leirásai a kelet-ázsiai arany és fűszerországokról beleoltják az európaiak lelkébe a nagy ideált, hogy valami módon közvetlenül odajuthassanak. Egy nyilván szük gazdasági alapon nyugvó ideál, mely azonban a világkép gazdag kibővítésére is vezetett. A másik oldalon a szükös egyházi bölcseség szétbomlik önmagában. Az antik tudomány szivósan belefuródik a Földközi-tengerből kiindulva a keresztény dogmák merev khinai elzáró falába. Üldözve és eretneknek kimondva bár, mint az ördög műve és szemfényvesztés, bevonulásukat tartják a természettudományok. De éppen a legnagyobb szellemek, mint Albertus Magnus és Rogerius Bacon (mindketten a 13. század közepén) erre a «szemfényvesztésre» adják magukat. Emlékükről, mint a kozmosz-kép megváltozásának első harczosaiéról nem szabad megfeledkezni. Galilei sokkal későbbi szenvedéseinek története jobban magára vonta a világ szemeit, mint az oxfordi Rogerius Baconé, a merész francziskánus barát, akit a geográfia és fizika iránti hajlama miatt ismételten eretnekké nyilvánítottak és börtönbe vetettek. Pedig Galilei kora lehetetlen lett volna ezek nélkül a keserves előmunkálatok nélkül. Galilei fényben tündököl, sorsa így kétszeresen megható; Rogerius Bacon csak halványan világít elő a homályos háttérből, de az ő sebei is az emberiség sebei.14)

Ha visszatekintünk az egész keresztény középkorra, egy dolgot nem tagadhatunk meg tőle. Ha az arabok voltak megmentői annak, amit az ókor elért, akkor a keresztény középkor első, egészen tudomány nélküli ideje bizonyos értelemben legalább elhasználatlan szántóföldet teremtett egy olyan idő számára, mikor a tudomány visszatért. A renaissance előtti utolsó évszázadok valamennyire hasonlítanak egy bár kiszáradt, de a legkisebb erőre is kétszeresen termékennyé vált földdarabhoz. Mint ahogy mindenkivel megesik a földön: parlagon hagy egy eszmét az agyában; évek múlva ismét hozzányúl és egyszerre csak észreveszi, hogy hozzájárulása nélkül bámulatosan megerősödött a nyugalom idejében. Igy esett ez a középkorban is. Sok évszázadig távol esett látókörétől Ptolemaeusz világrendszerével; most újra visszatért és mintha az ugaron hagyás által minden értettebb lett volna, ezután a visszatérés után aránylag rövid idő alatt oly messzire jutottak, hogy Ptolemaeuszból Kopernikus lett.

Egyes elszigetelt tapasztalatok nagy tömegét felhalmozta az exclusiven szerzetesi korai középkor is. Ez most hirtelen mind mozgásba jött.

Semmilyen helyen nem válik ez annyira nyilvánvalóvá, mint éppen Kopernikusnál. Emlékezhetünk még a sajátságosan elmés módra, ahogy Ptolemaeus vagy példaképei a planéták mozgását konstruálták: minden planéta nem közvetlenül a föld körül forog, hanem egyidejüleg a főpályáján még egy sereg kis kört ír le, az epicyclusokat. Ezeknek az epicyclusoknak exact kiszámításakor most már mind világosabban kiderült egy dolog. A Merkur és a Venus, a nap és föld között álló két bolygó epicyclusainak középpontjai a nagy körön pontosan ugyanoly gyorsan mozogtak, mint maga a nap, a többi bolygók epicyclusai ellenben úgy mozogtak, hogy a nagy körön-mozgás mind csekélyebb lett, a főmozgás és az epicyclus-mozgás summája azonban szintén pontosan megadta a napmozgás sebességét. Évszázadokig forgott ez a sajátságos számviszony a fejekben. Bizonyára sokakéban derenghetett az egyszerü következtetés: a nap, a nap a középpont, ezek a planéták köztünk és a nap közt vannak, amazok a földön túl és maga a földgömb is mozgó planéta. Csak egy merész fej kellett hozzá, amely a számításnak ezt a végtelen egyszerüsítését ajánlani merte a bibliai és a klasszikai tekintélylyel szemben. Kopernikusban megvolt ez a bátorság. Galilei szenvedett érte utólag. Alapjában véve azonban csak az a folyamat ment végbe, mint a szikránál, mely a puskaporos hordóba esik: a feszítő erőnek meg kellett lennie; ezt a feszítő erőt a középkornak kellett felhalmoznia.

Hasonlókép állott a dolog Columbus esetében. A fűszer és aranyországok fontosabbak lettek, mint valaha. A tengeri hajózás megerősödött. A kompasz megtanított a magányos víz-sivatagban megtalálni a helyes utat. Éppen az Atlanti-óczeán határán, Portugáliában és Spanyolországban a kultura nyomatékosan megszilárdult. A legközelebbi szigetcsoportok, melyek mint oszlopok meredtek ki a tengerből, már jól ismert területek voltak: Columbusnak magának is volt birtoka Porta Santón, Madeira mellett. Ehhez járultak a régiek mondái a nyugati országról. És jött a föld gömbalakjáról szóló tanítás. Behaim Márton megszerkesztette glóbusát. Itt is készen állott tehát minden a tettre.

A nagy technikai találmányok, melyek, igaz, hogy időben kissé később, a kozmoszképet két egészen új oldaláról a végtelenségig kiterjeszteni voltak hivatva, anélkül, hogy egy nagy kalandor-vállalat kellett volna hozzá, mint a Columbusé: a távcső és a mikroszkóp, szintén épp oly hosszú múltra tekinthettek vissza. Amit később Galilei meghódítandó volt, azt Rogerius Bacon már sejtette. A merőben gyakorlati haszon egyelőre a szemüvegek előállítására vezetett. A Columbus és Kopernikus utáni idő hallatlan szellemi megrázkódásában egymástól függetlenül három-négy helyen is jutottak arra a geniális gondolatra, hogy hasonló üvegeket párosával egymás mögé lehet helyezni, és ezzel megvolt a fegyver, amely aztán betörte a mennybolt kapuját és következményeiben megnyitotta az organikus élő rejtély-világának kapuját is.

A renaissance fordulója táján minden készen volt. A kultura, mely oly sokáig meg volt oszolva az arabok és keresztények között, ismét egységbe záródott. Az oly sokáig törmelékekbe temetett és csak idegen nyelvü népeknél még élő ókor új hangot kapott. A kereszténységhez bomlási folyamat erjedett. A művészet olyan módon kezdett felvirágozni, hogy kétségtelen lett: ugyanolyan kor egyengeti a maga útját, mint a hellén idő volt, ahol szintén Phidias állott Anaxagoras mellett és közvetlenül Aristoteles előtt és egy nagy, szabad kozmosz-kép révén a templomok oszlop és szoborpompája túlnőtt a nép szükös vallási képzetein, formálisan kozmikus eszmék, mély bensőségü ritmus-kinyilatkoztatások felé. Aki még ma is föltekint a római Szent Péter-templom fénytől átjárt boltozatára, vagy elmerül Michel Angelo Mózesének daczos márványnagyságába, az megérzi a renaissancenak ezekben a csak látszólag szorosan egyházi művészeti csodáiban s minden vonalukban a kozmikus vonást, impulsiv kitörését egy olyan világnézetnek, mely visszatér a természethez és hirtelen új országokban, új csillagokban, új törvényekben kiterjeszkedve látja maga előtt ezt a természetet.

Az emberiség még nem állott ily dicső kor előestéjén. Nem csoda tehát, ha az izgalom minden területet elfogott és a nagy egyéniségek sora csúcsosodott ki csaknem egyszerre a tömegből, amilyet semmiféle más korszak nem ismer, olyan erős, akaratos, kényszerítő erejü egyéniségek, hogy az azután következő egész haladás úgy tünik fel, mintha csuppán csak az ő geniális felfogásuktól függne. A valóság szerint azonban csak az van megtestesülve bennük, aminek a maga egészében ennek az órának szerencsés megérettségében meg volt vetve az alapja.