A viharok közeledtek. A tekintettől, melyet Béla akkor vetett rá, mikor a legutolsó pár hétre jött vissza Kálozdról a kollegiumba, Mari lelke mélyeig megdöbbent. Hisz ez már nem fájdalom; ez nem tiszta lelkiismeret! E tépelődés forgatta-e ki annyira harmonikus valójából, vagy más gyötörte szívét; de az nem Mari volt többé, a szerelmes, derült, hívő és boldog Mari, a ki oly téveteg léptekkel járkált egy nyári estén Bélával a kert hátulsó útján. Arczából kikelve, egész testében remegve, a szerte heverő kerti eszközökben: ásókban, gereblyékben meg-megbotolva, a kétségbeesés szánalomra méltó képét mutatta. El-elhalványodott és kiszáradt ajkai reszkettek a felindulástól; míg apró kezeivel simogatta haját, öntudatlanul tépte azt; a kis kék szalag az útfélen hevert; égő szemeit nem emelte föl a földről. Sokszor megmozdultak ajkai, mintha mondani akart volna valamit; de csak csuklás lett a vége. Soká, soká tartott e kínos séta. A mellett a rózsafa mellett, melynél egyszer régen a feltámadott Béla találta (már akkor szerette rég), megállt a lány és mereven rávetette szemeit kedvesére.

– Szeretsz még, Béla? – kérdé. Hangja tompa, halk, ércztelen, idegen volt. Mintha nem is ő szólt volna, hanem valahonnan a nagy itélőszék magasából, vagy lelkiismerete mélységéből intézték volna Bélához e kérdést.

– Szeretlek, – sugta.

– Hát nem fogsz elhagyni?

– Oh Mari! Nézz oda. Nem szerette-e az eget az a csillag, melyet végzete lehajít? És mit tehet a kényszer ellen? Csak szeret – és semmivé lesz.

Mari még mindig mereven nézett Bélára. A hulló csillagot nem vette észre; oda se nézett. Megfogta szerelmesének kezét, (alig találta, úgy reszkettek az övéi) és felsóhajtott:

– Szíves örömest dolgoztam volna érted, ha szegényen maradsz.

Azután eltünt. Béla magára maradt a mályvarózsák mellett. Magára! Mennyi kisértet lármázott, tánczolt, csúfolódott, tapsolt, kaczagott körülötte! Ha a mennytől legtávolabb a magány van, úgy e vergődő ifju lélek magában volt. Pedig a csillagok oly tisztán ragyogtak körülötte és egy elkésett fecske oly bizalmasan füttyentett feje fölött. Azt hitte, ha szíve szakad is, meg kell mentenie az ólomsúlyoktól szárnyait, melyek ama fényes világig fogják emelni. Mi lenne belőle szárnyaszegetten?

A nagytiszteletű úr – kis kerek bársony sapkájával fején és a tudomány örök derüjével arczán – épen jókor nyitott be leányához.

– Galambom, hogy vagy?

Mari nem felelt. A galambfészek igen szomoruan nézett ki. A lány arczát összekulcsolt karjaiba rejtette varró-asztalán és meg sem mozdult. Az öreg azt hitte, aluszik és megnézte óráját, hogy talán nagyon belemerült Comenius-ba. Csak kilencz óra volt. Óvatos, nesztelen léptekkel lopózott Mari háta mögé és szeliden megsimogatta rendetlenül szétomló haját, melyből hiányzott a kis kék szalag. Nem aludt. Fejét nem emelte föl a gyöngéd simogatásra; inkább – mintha fájt volna neki – intett kezével atyjának, hogy távozzék. És egyre csuklik vagy sír.

– Gyermekem, galambom, mi baj? Bántott valaki? Beteg vagy? Csókolj hát meg.

Így tudakozódott, ijedezett, édeskedett a nagytiszteletű úr. De mindhiába. Ma nem csókolta meg Mari, kinek az ég alatt semmi baja sincs, csak csuklik és sír. Még arczát sem emeli föl. Atyjának hallgatnia kell fájdalmát; de nem láthatja elborult szemeit. Ép így sír a szél odakünn; ép így panaszolja vég nélkül való bánatát. A szegény öregnek valósággal kétségbe kellett volna esnie, ha leglesújtottabb perczében nem tesz nála részvétlátogatást az a tudós német kollégája, ki oly meggyőzőleg magyarázta el, hogy fiatal leányok kedélyrázkódásait nem kell sokra venni; legtöbbször ok nélkül támadnak s mindig vele járnak korukkal és nemükkel. Bizonyára ez is csak korával és nemével jár Marinak. De azért nem fog ártani dr. Barkó. Addig is, míg megjönne, sorra kinyitotta a nagytiszteletű úr az ablakokat és hozatott friss vizet. Szükség volt rá, mert a lányka elalélt. A ránczos vén homlokon – a német kolléga biztatásai daczára – kigyöngyözött a veríték. Ügyetlenül és ijedten forgolódva bontotta ki egészen rendetlen haját, oldotta meg ruháját, húzta le czipőjét és fektette ágyába. Azután leült mellé és leste, a mint lassan-lassan nyitotta ki szemeit, e szép, sötét, révedező, kétségbeesett szemeket. Ezenközben megérkezett dr. Barkó, megtapogatta a beteg homlokát, üterét és leült az ágy elé.

– Az ütérverés gyorsasága, – kezdé, (tanár volt a kollégiumban,) – a test időszerint való állapotától, az életkortól és nemi különbségtől függ. Nőknél tudvalevőleg sokkal sebesebb, mint a férfiaknál. Innen magyarázom én a kisasszony állapotában talált egyetlen aggodalmas körülményt. Mert a szív óriási munkát végez egy huszonnégy óra alatt. Azaz végezhetne, ha akarna. Kiszámították a tudósok, hogy a szív munkája milyen nagy súlyt emelhetne minő magasra. A kisasszony szíve a jelen körülmények közt még nagyobb sulyt emelhetne még magasabbra. Ha tudniillik akarná. De nőknél az egyáltalában így van. Az előadottak eredményét levonva, a kisasszony állapotát normálisnak találom. Hála az égnek! A pihenés majd le fogja csöndesíteni a billentyüket. Mert ezek okai mindennek. Nyugodalmas jó éjtszakát kivánok.

A német kolléga véleményét e szerint már egy szakértő nyilatkozata is támogatta. Teljes oka volt tehát Hajós Gábor urnak az éjjeltől, a pihenéstől minden jót várnia. De neki magának sem hozott az semmi jót. A várlak régen volt ily komor, sőt fenyegető, mint ez éjjel. A külső őrtüzek az égen egymásután aludtak el s úgy tetszett, mintha az erősség minden védelem nélkül maradt volna, kitéve a furfangos ellenség meglepéseinek. A szél el-elhozta a távoli harczmorajt. Az ellenséges seregek nehéz felhői egymásután vonultak föl az égre. Az első ágyu eldördült. Utána a második, harmadik és a többi. A csattogó kardok villognak és a pokolbeli kénes tüzek czikáznak jobbra-balra. A várablak reszket… A professzor úr sokszor meggyújtja, meg eloltja a gyertyát. Olykor meg is rémül és azt hiszi, öreg fejének ily ádáz támadás ellen nem nyujt elég menedéket ez a vár; csöndesen fölkel és átmenekül leánya szobájába, hol az álmatlan Örzse a mécsvilágnál mélyen bele van merülve szent Dávid zsoltáraiba; az igaz, hogy ének helyett csak a száját mozgatja hozzájok. Nem kerüli ki az Énekek Énekét sem és elmotyogja a csodálatos menyasszony minden szépségét, kinek bámulására hivatnak föl Jeruzsálem leányai. Észre sem veszi, hogy a nagytiszteletű úr minduntalan megfordul a szobában és föléje hajlik leányának. Mari szemei le vannak csukva s meg-megszakadva szedi a lélegzetet. Az öreg elhiszi, hogy alszik és visszavonul fenyegetett várába. Lenyugszik és olvasni kezd. Valamennyi könyve arról szól, hogy milyenné neveljük gyermekeinket? A sorok minduntalan elfutnak szemei elől s belsejében szívét facsarja a kérdés, hogy ki tudja boldoggá nevelni gyermekét?!

Mari oly boldogtalan és kétségbeesett volt, a milyen csak egy fiatal szív lehet. Nem is fájdalomban, hanem valami megmagyarázhatatlan rettegésben teltek napjai. Dr. Barkó azonban állapotát teljesen rendesnek találván, felszabadította, hogy elhagyhatja az ágyat. Mari fölkelt; de a mi virág volt rajta és körülötte, édes, illatos, azt mind otthagyta. Mint a lélek suhant át a szobákon, megfogyva, sápadtan, halkan és reszketve. A fátylat, melybe burkolózott, sohasem emelte föl szívéről. Az egész templom-utczai házra ránehezedett titka. Örzse asszony – a mint hiába vigasztalgatta, hiába tett kedvére mindent – türelmét vesztve motyogta magában, hogy már csakugyan nincs egyéb hátra, egyenesen Gileád hegyeiről kellene számára balzsamot hozatni. Nem hiába megálmodta ő már két éjjel egymásután, hogy a frigyláda a filiszteusok kezére került, mint Éli próféta idejében. A nagytiszteletű úr, miután a kritikus éjtszaka elmult, általánosságban az időtől várt orvoslást; de a kollégiumból mindennap szokatlan sietséggel indult haza és egyszer megvallotta dr. Barkónak, hogy sem éjjele, sem nappala nincs. Legjobban megütközött azonban a dolog ilyetén állásán Bihari Gedeon gadóci rektor úr, ki egy kis búzát hozott be a vásárra, és beköszöntéskor megfoghatatlanul hideg fogadtatásban részesült. Már azon kezdett aggódni magában, hogy a szívet, mely már annyi, mintha az övé lett volna, valami gézengúz léhütő elhalászta tőle, mikor a nagytiszteletű úr szíves meghívása éjjeli szállásra és a távozó Kálozdy Béla búcsúebédjére, egyszerre jóvá tett mindent. Nem, itt még mindig tudják, hogy ki ő voltaképen. Családtag. Legalább már annyi, mintha az lenne.

Béla búcsúzott. Immár teljesen betölt Werbőczyvel és Papiniánussal, Birkás Péterrel és Mihály Ferencczel, a két ügyefogyott tanárprókátorral, az iskolával és Dunaszöggel. Hogy a nagytiszteletű úr jobban nem búsult utána, csak az aggodalom volt az oka, mely leánya fölött terhelte lelkét. Mert Béla volt az ő főbüszkesége. A legtökéletesebb eredmény, melyet tudománya és gondjai elértek valaha. Gyermeke, alkotása és dicsősége. Elmében világos és éles; a két jogtanár úr egy-egy fogósabb kérdésben vitába sem mert bocsátkozni vele. Lélekben nemes és fogékony; költő, ki nemcsak érzett, hanem tett is. Sok szegény deák emlegeti. Nincs a sárhoz nyűgözve, van ideálja. A sorsnak, ha úgy keresi ki, hogy kire bízhat méltán földi javakat, akkor is első sorban kellett volna találnia Bélát. Testben erős, viseletében urias. A bizonyítvány, melyet a dunaszögi kollegium kiállított, az esperes úr megpecsételt és a tanári kar aláírt részére, keresni látszott a hizelgőnél hizelgőbb szavakat. Iszák Mihály, a história tanára, ki sok jó napot töltött a kálozdi pinczében, erőnek erejével beletétette az általános eredmény rovatába, hogy: «példátlan.» A magaviselet rovatába ellenben, Ujhelyi esperes úr sürgetésére, (kinek négy eladó leánya és igen sok vérmes reménye volt,) az került, hogy: «példás.» Uram, istenem, milyen ember lesz még ebből valaha?!

Mintegy erre a kérdésre látszott felelni Bihari Gedeon úr, ki a különben csöndes folyású búcsúebéden, – balkezét hol sörte-hajába mélyesztgetvén, hol aranyrojtos kék nyakkendőjét igazgatván vele, – a következő felköszöntést rögtönözte.

– Bocsánatot könyörgök alássan, nagytiszteletű tanár úr, hogy e díszes társaságban csekély szómat fölemelni bátor vagyok. (A konyhaajtó megnyikkant és Örzse asszony hallgatózott.) Valamint a nap is akkor tetszik legfényesebbnek, mikor bucsúzik, azonképen tekintetes Kálozdy Béla úr magas tulajdonságai is a jelen ünnepélyes perczben kétszeresen tündöklő fényben jelennek meg lelki szemeim előtt. Mert, könyörgöm alássan, ő nem leáldozó, hanem fölkelő nap. Bizonyára méltán köszönthetjük benne hazánk és szegény, elnyomott, de immár ébredő nemzetünk egyik diszét s egyházunknak, ezen hiába ostromolt kősziklának, egyik dicsőségét. Meg vagyok győződve róla, hogy mindnyájan, kiknek e diszes asztalnál jelen lenni szerencsénk van, örömáradattól zugó kebellel kívánjuk, de kívánom különösen én lelkipásztori alázatos könyörgésemmel, – mert már annyi, mintha az lennék, – hogy az Úr Isten tekintetes Kálozdy Béla urat az emberiség, a haza és a reformált hitvalló egyház örömére soká, igen soká, megszámlálhatatlan esztendőkig éltesse!

A poharak emelkedtek. Mari és Béla is koczintottak. A nagytiszteletű úr (az Isten megbocsát ennyit gyarló emberi voltunknak) e perczben megfeledkezett leányáról. Egy valóságos örömköny jelent meg pilláin és becsületes hiuságában hosszan nézte Bélát.

Ezen a délutánon sokan várták a távozót. Várták többek között Ujhelyiéknél, hol a három idősebb kisasszony piros szalagokat kötött és – mivel tudták, hogy Béla szereti a költőket – a káplántól elkérték kölcsön Petőfi-t s kinyitva tették oda az asztal közepére. Várták Bogdányi ügyvéd úrnál is, hol a pinczéből igazi 34-dikit hozattak föl, hogy minden perczben kéznél legyen. Várta a kaczér Vigyázóné, kiről a vénecske Bogdányi kisasszony azt szokta mondani, hogy Dunaszögön ő a fiatalság megrontója. Ezzel azonban Vigyázóné igen keveset gondolt, hanem egész nap reggeli öltözetben várta Bélát; talán végre sikerül! Mind hiába várt. Kárba veszett az esperesék Petőfije és piros szalagja ép úgy, mint a kaczér asszony csábító pongyolája. Csak Bogdányi fiskális úr vette ki a maga részét a 34-dikiből. Béla otthonn töltötte a délutánt s csak a háziaktól búcsúzott. Bement Marihoz is. Az ajtó előtt oly gyáván viselte magát, mint valami tolvaj. Megállt és keze reszketett a kilincsen. A mint belépett, Marit karjára hajtott fejjel találta varró asztalánál. Sem föl nem tekintett, sem üléssel nem kínálta meg. Béla megállt előtte s akadozva kezdé:

– Búcsúzni jöttem, Mari kisasszony. Ne nézzen rám, mert nem tudok búcsút venni. Pedig távoznom kell örökre, ha mindakettőnket nem akarom végkép boldogtalanná tenni. Ön szép, ifjú, vidám… – itt elakasztotta a tekintet, melyet Mari rávetett, (a szegény leány nem volt szép többé, ifjúsága is messze volt, és a vidámságtól a végetlen választotta el) s csak szünet mulva tudta folytatni: – Önt meg fogja vigasztalni a szomorú bizonyosság, hogy a kire szíve kincseit pazarolta, az nem volt érdemes ezekre. És el fog jönni az érdemes. És boldogok lesznek mindaketten. Én magam fogom csupán együtt töltött napjaink emlékének kinjait viselni. A sors elszakít öntől. A kéz, mely végzetemet magában tartja, kettőnk közé furakodott és elválaszt. Én nélküle tehetetlen nyomorúlt vagyok és nem kárhoztathatom önt arra, hogy száraz kenyeret osszon meg velem. Volt-e egy éhenhaló valaha boldog? Csak képzelte-e magát annak? Oh Mari, bocsássa meg, hogy az ön mosolya erősebb volt, mint meggondolásom és szerelmem elnyomta a becsület egyenes hangját. Örök szemrehányást viszek magammal e házból, pihenést nem ismerő lélekfurdalást, mely siromba fog kisérni. Nem vagyok oly rossz, Mari, a minőnek képzel. Ime, kegyetlen birája vagyok vétkemnek. Elitéltem magamat a szörnyű büntetésre, hogy önnek mindezt szemtől szembe, élő szóval mondjam el. Nem vagyok egészen romlott. Szeretem önt e perczben is. Bocsássa meg nekem és nyujtsa kezét. És legyen úgy, mintha sohasem léptem volna át e küszöböt. És legyen úgy, mintha sohasem ismertük volna egymást. És legyen úgy, mintha már meghaltam volna.

Mari fölvetette mélységes, barna szemeit az ifjúra. Mindnyájan láttunk viasz-alakokat, melyekről az elbizott magyarázó sohasem mulasztotta el megjegyezni: mintha csak élnének. Ilyen volt e pillanatban Mari. Mintha csak élne. De már hangja valamely mély sírból hangzott föl:

– Tehát itt hagy, és nem fog megmenteni?

Ennyi volt mindössze, a mit mondott. Bélának nem volt felelete. Utolsó szóváltásuk befejeztetett. Az ifjú víg baráti körben töltötte a búcsúestét. A poharak csengettek és víg dalok harsantak föl. Tele volt mindenki reménynyel a jövő iránt. Az egyik reménye egy csöndes paplak; a másiké a zöld asztal koszorui; a harmadiké egy szép feleség. De mindegyik meg volt győződve róla, hogy az ő reménye semmi ahhoz képest, a mi Bélára várakozik. Vagyon, hirnév és boldogság. Pajtás, ölelj meg utolszor! Itt a poharam, igyál ebből! Az egészségedre! Annak a bizonyosnak az egészségére!

Oh Istenem, minő zilált lélekkel és nehéz fejjel indult Béla hazafelé az éjtszakában. Kucsmáját levette, atilláját kibontotta, hogy fejét, mellét szabadon érje az éjjeli szél. A templom-utczai háznál már mind aludtak; az a bizonyos ablak is sötét volt és a szoba csöndes. Csak a kerti lak végében látott egy mozgó alakot. Besurrant, hogy észre ne vegye. Az az alak a mendikás volt, kinek már bevett szokása, hogy lefekvés előtt séta közben elszí egy-két pipa gadóczi dohányt a jobbik fajtából. Hiszen tulajdonképen csak azért ment oda rektornak. Egyhangú lépteinek zaja jó ideig hangzik a ház előtt a csöndes éjben. Néha be is tekint a felcsillant ablakon; de nem akarja Bélát készülődésében háborgatni. Ime, az egész szoba hogy össze-vissza van hányva. Ugyan mi lehetett az a papircsomó, a mit most a gyertya lángja fölé tartott és elégetett? Talán versei. Hallott róla valamit, hogy Plato és Balassi Bálint óta divatban van verseket égetni. Ejnye, ez a pipa sehogysem akar szelelni. Különben eleget is szolgált mára. Az egyhangú, nehéz lépések elhangzanak és csönd lesz. Csönd egész addig, mig Matyi füttyszóval közeledik haza felé. A Griffből azzal indúlt meg, hogy pénzért megy haza; de az egészből csak annyi volt igaz, hogy hazajött. Béla világos ablaka a menekülés földét jelentette neki és reménység szállta meg balszerencsétől zaklatott szívét, hogy nem lesz kénytelen hollóként repülni vissza a bárka ragadozó állatai közé. Bekukkant.

– Jó estét, Béla. Te most bizonyosan azt gondolod, pajtás, hogy én örök búcsút akarok tőled venni, és sajnálod a pénzedet. Isten őrizz! Ha a sors rövid időn arra nem kényszerít, hogy felakasszam magamat, megadom becsülettel egy krajczárig, a mivel tartozom. Adhatsz akármennyit. Bizzál bennem, mint a kősziklában.

Béla nem bizott ugyan benne, mint a kősziklában, hanem azért odaadta neki tárczáját. Miután éjjeli vendége (kinek szemei mély gödréből egyszerre szikrák villantak elő) kedvére gazdálkodott volna benne, érzékeny búcsúzások és fogadkozások közt ismét magára hagyta. A Griffben megjelenésére támadt csodálkozó moraj és lelkesedés nem hallatszott oda. Körüle megint csönd lett. Csak az öreg Duna egyhangú mormolása hallatszott a távolból. Béla kinyitotta ablakát, hogy friss levegő áradjon szobájába. Hosszan bámult ki a sötét, hangtalan éjbe. A kisértetek is nyugodtak és nem háborgatták zsibbadt lelkét. Csak egy fehér alak üzött a távolban játékot vele. El-eltünt, meg újra megjelent. Lenge volt, mint a nádszál, szomorú, mint a kétségbeesés, és egy pillanat alatt elenyészett, mint a sóhaj. Nem, csupán káprázat volt az egész. Béla becsukja ablakát, és régi nagy karosszékébe ül. Bünhődik. Azt hiszi, a legkeservesebb bünhődéssel, melyre magát kárhoztathatta. Lehetetlen, hogy az égi hatalmasság még sulyosabbat szabjon fejére. Bünhődik, mig a hajnal első sugarai megjelennek neki is tisztán, fényesen, kiengesztelőleg, békítve, mint bárki másnak. Már hallja, mint döczög a ház elé a régi hintó, melyen el fog utazni. A vén kocsis megzörgeti ablakát.

– Ifiuram – kiált be fogatlan aggodalmában, végünk lesz, ha meg nem indulunk. Nagy út ide Kálozd. Pedig estére otthonn kell lennünk.

Felrakják a holmit és megindulnak. Még mindenki alszik a háznál. Az ablakfüggönyök mindenütt le vannak eresztve. A várlakban sem verték még az ébresztőt. Mari is alszik. Alugyék csöndesen és ébredjen boldogan! Béla beveti magát a szakadozott, foldozgatott, kék kocsiülés legsarkába. Még csöndes az egész város. Csak valami távoli utczában kurjogat egy részeg csoport. A pajtások, kik Béla után búsúlnak. Aztán egy-két szekeres gazda siet kifelé munkára. A kocsi átdöczög a hidon. Mintha e csöndes méltósággal folyó viz most már örökre elszakítaná őt Maritól. Nem jobb lenne-e belevetni magát és visszauszni hozzá?! Hogyan tudsz elszakadni tőle?! Lesz-e egednek ilyen fényes csillaga valaha? A kocsi odább döczög, keresztül a város határán a felhúzott sorompó alatt. Át és odább a visszatérés reménye nélkül. A városvégi apró házak rég eltüntek, csak a nagy templom tornyának aranyozott csillagán játszanak a sugarak. Attól a toronytól nem messze laknak ők. Talán épen e perczben lopózik ágyához egy jó barátja: a hajnali sugár, felszárítani legalább egy könycseppjét, melyet ő sajtolt a világ legtisztább szívéből. E könyeket neki kellene lecsókolnia. Az ő ajka sohasem fogja érinteni többé azt a fehér arczot, melynek emlékét szivében magával viszi. Meddig, hová, miért? A kocsi csak döczög tovább és nem ád feleletet. A távol köde már egészen elnyeli a várost és mindazokat, a kik ott laknak. Senki sem vonhatja ki magát a gyötrelmes igazság alól, hogy csak vesztett kincsének értékét érzi igazán. Béla föláll a kocsiban és visszanéz. Fénylő szemeiben egy köny csillan föl. E könyben messze-messze uszik tőle mindaz, a miért szerelmét fel akarta áldozni: a vén kastély, az arany kalászszal ringó földek, a gyémántokkal rakott menyasszony és a nagybátya rideg szíve. Usznak-usznak a távolba és a visszatérő ár csöndes dajkálással hömpölygeti felé Marit. Ő az, színről-színre ő. Tárd ki hát karjaidat és ölelj meg. Én vagyok a te vőlegényed! Fogd meg hát a munkát és segíts nekem. Én vagyok a te férjed!… Béla visszavetette magát a kocsiba és éles, harsány, türelmetlen hangon rivallt a kocsisra:

– Fordulj vissza, János!

Az öreg morgott ugyan valamit, hogy végük lesz, ha estig haza nem érnek, hanem az urfi nem olyan hangon osztotta a parancsot, hogy ellene mert volna mondani. Bizonyosan ott felejtett valamit. Megfordultak. Már látták újra a tornyot és átmentek a sorompón. A hid azonban épen ki volt eresztve; gőzhajó közeledett. Meg kellett nekik állni. Béla türelmetlenül ugrott ki a kocsiból, és gyors léptekkel, izgatottan járva föl s alá, alig győzte várni, mig a fütyülő, füstölő, zakatoló vizi szörnyeteg odább jut. Már nem látott semmit maga körül. Nem látta, hogy a malmok táján három kis, ide-oda czirkáló csónakot nagy és egyre gyarapodó csoport kisér lázas figyelemmel a parton. Semmit sem látott. Hála istennek, végre benn vannak a kieresztett hajók; tovább mehetnek.

– Siess János, ne kiméld a lovakat.

A vén fogatlan megint eldörmögte, hogy úgyis végök lesz, ha estig be nem állítanak Kálozdon, és elővette az ostort. A házak csak úgy repülnek mellettök. Nini, hisz ez korhely Mátyás! Ugyan hova szaladhat ez ilyenkor hajadon fővel?

– Matyi, Matyi megállj!

A korhely nem állt meg. Hát ezek ugyan mit akarhatnak itt ilyen korán reggel? A nagytiszteletű esperes úr Iszák meg Birkás professzorokkal. Hogy összedugják a fejüket és minő visszatetsző bámulással tekintenek rá a kocsiba. Ugyan mit beszélhetnek ott a sarkon az a vén kofa, meg az a rüpők szakácsné, hogy olyan nagyon tördelik a kezüket és olyan elrémülten óbégatnak? Hát soha sem lesz már vége ennek a templom-utczának? Ez már a Vigyázóné háza; ott van az ablakban és elfeledte kifesteni magát. Ez meg a papéké. Végre itt vagyunk.

A kapu tárva van, az udvar üres. Csak három idegen vénasszony sug-bug a kut körül. Örzse nincs köztük. Béla leugrik és beront a szobákba. Mind mind üres egymásután. A várlak bástyái elhagyottak, sőt – mintha ádáz ellenség ütött volna rajtok – össze vannak rombolva. Az ebédlő asztalán egy gyertya ég, melyet ott feledett valaki, hogy fényes nappal világosság helyett ijedelmet terjeszszen. A korhely ágya érintetlen; ma éjjel ebben nem aludt senki. Kalapja, mely az imént hiányzott fejéről, ott hever a szoba közepén; könnyen megtalálhatta volna, akárminő sietős dolga volt. Itt következik Mari szobája. Béla benyit. Ott találja a mendikást, ki két könyökével a kis varróasztalra támaszkodva, bámul maga elé.

– Mit keressz itt? – kiált rá.

– Engem hagytak házőrzőnek, mint családtagot, – felel a kérdett és meg sem mozdulva teszi hozzá: – Egy lelkipásztornak sohasem szabad leroskadni a csapások sulya alatt. Én őrzöm a házat.

– Mi baj? Miféle csapás? – sürgette Béla és szemeit elfutotta a vér.

– Hát, könyörgöm alássan…

– Beszélj. Hol van Mari?

– Nincs itt, könyörgöm alássan.

Egy perczig szünet következett a zaklatásban. A mendikás szava minden feleletnél csöndesebb lett. Béla már nem birt magával. Vállon ragadta áldozatát és rekedt ordítással vallatta tovább:

– Hol van hát, ha itt nincs?

A mendikás nem tudott felelni. Csak szemeit emelte rá; az könnyebben esett neki. A két kis apró sárga szem tele volt könynyel. A mindig vigyorgó ragyás arcz mintha visszáját mutatta volna: megindító volt és bús. Béla megértette.

– Meghalt?

– Már annyi, mintha meghalt volna. A Dunában van.

A Dunában. Könyeid árja megcsalt, Béla. Azon nem Mari uszik feléd, a te Isten előtt választott feleséged, hanem usznak vissza: bátyád rideg szíve, a vén kastély, az arany kalászszal ringó földek és a gyémántokkal rakott menyasszony. Mari az ár fenekén van. A zsidó papok, mikor a vasból való ellenség elárasztotta országukat és kiűzte őket hajlékaikból, az Úr házainak kulcsait felhajították az ég felé; ők nem tudják megőrzeni többé, őrizze meg az Isten. Oda, az ég felé hajíttatott ama kétségbeesett szív titkainak kulcsa is, mely már a habok alatt porlik. Őrizze meg az Isten.

Béla kitámolygott az udvarra és felvánszorgott a kocsiba.

– Hajts! – mondá az öregnek.

Így hajt a kocsi, mely embert gázolt keresztűl és menekszik.