A fejlődés legalsóbb fokán álló népek csak a mának élnek. Ami holnap történhet és ami tegnap történt, amennyiben nem függ össze közvetlenül a hétköznapi gondokkal, nem érdekli őket. A világegyetemről, vagy annak fejlődéséről való bárminő elmélkedéstől ép oly távol állanak, mint attól a gondolattól, hogy vajjon régen milyen lehetett a föld. A földnek egymástól távol eső részein találunk ilyen alsórendű néptörzseket. Igy pl. Brinton dr. az északamerikai Jeges-tenger partján élő eszkimókról azt mondja, hogy sohasem gondolkoztak a világ keletkezéséről. Épp oly kevéssé törődnek – úgy látszik – a világ keletkezésével az abiponok egykor harcias, most azonban békeszerető indián törzse Santa-Fében, Argentiniában és a délafrikai busmannok.

Egyes vidékeken azonban, ahol nem túlságos kemény a létért való küzdelem, korán bukkanunk a föld és későbben az ég keletkezésének kérdésére, vagyis más szóval, a földfeletti dolgok kérdésére. Általában antropomorfikus fogalmat alkotnak a világ kezdetéről, vagyis fölveszik, hogy valaminő élőlény hozta létre. Ezen lénynek valamelyes anyag állott rendelkezésére, amiből kialakította a világot. Hogy a világot semmiből teremtették, az úgy látszik, általában nem az eredeti felfogás, hanem az absztrakció magasabb fokát kivánja.1) Ez úgy látszik indus filozófusoktól ered és ezt találjuk Brahmának (a szellemnek) mondájában, aki gondolata segítségével teremtette az ősvizet, valamint a perzsa-izmaelita legendában a végtelen, megnevezhetetlen lényről, amelyből a világ hat periódusban támadt. Azon nézetet, hogy az anyag valamely anyagtalanból származhat akarati aktus, parancs, avagy gondolat segítségével, joggal «természetfölöttinek», vagy «természetellenesnek» mondhatjuk. Amint az a természetkutatás mai álláspontjának ellentmond, amely szerint az anyag mennyisége változatlan, ép oly kevéssé egyeztethető össze az ősnépek primitiv tapasztalataival, amiket környezetükben gyűjtöttek. Azért is találjuk a legtöbb esetben, hogy az anyag örökkévalóságának fogalma mélyebb alapon nyugszik, mint azon vélemény, hogy a teremtő Isten léte végtelen. A világok alkotóját rendszerint úgy képzelik, hogy az maga is az ősanyagból keletkezett. Nagyobb fokú következetességet természetesen nem szabad elvárnunk ezen első kísérleteknél, amelyekben fogalmat alkotni igyekeztek a világ keletkezéséről. Azonban ne hagyjuk tekinteten kívül, hogy a legrégibb felfogásban inkább találjuk meg az evolució elméletének csíráját (a világprocesszus természetes fejlődésének elméletét, amely fejlődés ismert és mindig érvényesülő természeti erők hatására történik), mint valamely metafizikai teremtési elméletben; ez utóbbi t. i. az evolució elméletével szemben természetfölötti erők beavatkozását tételezi fel és ép ezért természettudományi kutatás tárgyát nem is képezheti.

Herbert Spencer a nagy filozófus úgy határozza meg az evolució fogalmát, hogy: «az evolució azon változás, mely akkor jön létre, midőn egyenlőtlenségből egyenlőség, bizonytalanságból bizonyosság és rendetlenségből rend keletkezik.»

Ezen meghatározás, mely különben nem kifogástalan – különösen a molekulák mozgását illetőleg – teljesen megfelel a világ fejlődéséről alkotott első fogalmaknak; ezen fogalmak, hála a Kant–Laplace-féle elmélet általános elismerésének, napjainkig mérvadók voltak. Általában a vizet tartották őselemnek, amely alaktalan, rend nélküli és teljesen egyenletes. Régi tapasztalat, hogy a termékeny iszapot árvizek rakják le. Ebből azt következtették, hogy az egész föld a víz lerakodása. Talesz is azt állítja (körülbelül 550 évvel a mi időszámításunk előtt), hogy mindennek kezdete a víz. Valószínűleg már korán tapasztalták, hogyha az edényből kiforr a víz, földszerű kéreg marad vissza, amely a víz által feloldott sókat és iszapos, kemény anyagrészecskéket tartalmaz.

Ezen felfogás igazolásául szolgáljon egy indus mitosz, amely a világ keletkezéséről szól. Az egyiptomi, kaldeusi és finn hasonló tárgyú mondák később következnek. A Rig-Véda 10. könyvének 129. hímnusza így szól:

Ezen mélyértelmű, gyönyörű himnusz nem állítható egy sorba primitív népek mondáival, hanem igen magas fejlődési stádiumnak felel meg. Azonban a himnuszban említett ősvíz, mint minden dolog kezdetének képzete, valószínűleg mélyen benne gyökeredzett az indus nép legrégibb felfogásában.

Igen jellemző azon felfogás, melyet igen sok a teremtésre vonatkozó mitoszban találunk (többek között a kaldeusi és a vele rokon héberben, valamint a görögben is), t. i., hogy a sötétség, vagyis az éjjel valami létező, holott az csak a világosság hiánya. A «nemlét»-et a «lét» rokonának tekintik, holott ellentétek. E nézet kétségtelenül azon felfogáson alapult, hogy a teljes, egyenletes kaoszban semmiféle tárgyat sem lehet megkülönböztetni, tehát nincs is tárgy.

A rendezetlen állapotot mint törvényt rendszerint a görög kaosz szóval jelölik, amely azt jelenti, hogy az alaktalan anyag mindenütt egyenletesen van elosztva. Még Kant is abból indul ki kozmogóniájában, hogy a világ kezdetben anyagi részek teljesen egyenletes káosza volt. Az ősállapotot néha az őséter kifejezéssel jellemzik. Így a japán teremtési mitosz: «Ős időkben, mondja, midőn ég és föld nem volt még egymástól elválasztva, csakis őséter volt, olyan keverék, amely tojáshoz hasonlított. A világos rész, mivel könnyebb volt, fölfelé szállt, ez lett az ég; a nehéz homályos rész beleesett a vízbe és föld lett.» Egy más japán monda szerint, amelyet Tylor ismertetett, a föld eredetileg oly sűrű volt, mint a sár, vagy mint az olaj, amely úszik a vizen. «Ekkor kivált tömegéből a nőszirom, vagy a káka, amelyet Azi-nak nevezünk, ebből kiemelkedett a földet alkotó isten.»

Az élő természet megfigyelése, midőn élő szervezet látszólag élettelen magból, vagy tojásból keletkezik, gyakran adott alapot azon föltevésre, hogy a tojásnak fontos szerepe volt a világ keletkezésénél. E felfogás ép úgy megvan a japán mondákban, mint az Indiából, Khínából, Polinéziából, Finnországból, Egyiptomból és Főniciából eredő elbeszélésekben. A világ teremtéséről szóló mondák közül, amelyekben egy vagy több tojás játsza a legnagyobb szerepet a világ keletkezésében, a legismertebb és legjobban kidolgozott a finn. Aránylag műveletlen finn néptörzsek elbeszélései szerint jegyezték fel e mondát, amely törzsek Oroszország Archangelszk kormányzóságának területén laknak. Ezen monda szerint «Ilmatar, a természet egyik szűz leánya» a kék űrben lebegett és a tenger hullámaira szállott alá. Tehát kezdettől fogva volt tenger, fölötte a kék űr, valamint Ilmatar, aki a természettől származott. Ez megegyezik az ősnépek rendes felfogásával.

Már 700 év óta lebegett Ilmatar a vihartól ringatva a hullámokon. Ekkor átröpül a vizen egy vadkacsa és helyet keres, hogy fölépítse fészkét. Ilmatar kiemeli térdét a vízből és a vadkacsa hat arany és egy vas tojást rak az ölébe. A madár két napig ült a tojásokon, ekkor Ilmatar megmozdult és a tojások a mélységbe estek. (A következő rész Barna Ferdinánd fordításából van véve.)

Erre Ilmatar kilépett a tengerből, szigeteket, hegyeket és dombokat teremtett és azután Wäinämöinen-t szűlte, a halhatatlan énekest, a szél fiát. Wäinämöinen örült a nap és hold fényének, de fájlalja, hogy nincs a földön növényzet. Ekkor a földmívelés istenéhez fordul, Pellervoinenhez, aki a mezőkön magvakat hint szét. A mezőket erre élénk zöld borítja el és fák kezdenek nőni. Végül a tölgyfa oly magasra nő, hogy az emberek előtt elsötétül a nap és a hold, azért le kell dönteni. Mint látjuk, az elbeszélés folyamán istenek, emberek, állatok és növények szerepelnek, anélkül, hogy megjelölnék, honnét jönnek. Ez jellemző a mitoszokra, de ritkán találhatjuk oly határozottan kifejezve, mint a finn legendában. Valószínű, hogy a Kalevala különböző részeit átdolgozták; azonban a világ keletkezésének mondáját nem dolgozták át kritikailag. Vagyis más szóval: e mondákban a természet gyermekeinek poézise nyilvánul meg, nem pedig a bölcselkedő világot átölelő elmélkedése.

«Az eredeti kozmogóniák», amint E. G. Hirsch megjegyzi, a nép fantáziájának önként nyilvánuló alkotásai és ép azért rendszertelenek; rendesen nem egyebek, mint a teogonia egy fejezete, vagyis az istenek származásának elbeszélései.»

Különböző népek mondáiban nagy szerep jut a vízözön-mondáknak, amelyekkel sokat foglalkoztak a természettudósok. A legismertebb a bibliában leírt vízözön, amely oly magasan borította el a földet, hogy a legmagasabb hegyek is 15 rőfnyire voltak a víz felszíne alatt. Miután a hetvenes években egy asszir ékírással írott, egészen hasonló tartalmú elbeszélést találtak, amelyben a hős Szit-napisztimt (a babiloniak Xizusztroszát) említik, fölvették, hogy a zsidó legenda asszír forrásból merített. A héber szöveg azt mondja: «vízözönt fogok létrehozni a tengerből», Suessnek, a kiváló geológusnak (1883) az a nézete, hogy e vízözönt vulkanikus kitörésből eredő árhullám okozta; ezen árhullám a Perzsa öbölből kiindulva áthullámzott a mezopotámiai alföldön.

J. Riem nem kevesebb, mint hatvannyolc vízözön-mondát gyűjtött össze különböző népeknél, amely mondák úgy látszik függetlenek egymástól. Ezek közül csak négy vonatkozik európaiakra és pedig Deukalion és Pyrrha görög mondája, az Edda elbeszélése, a litvánok és az Oroszország északkeleti részén lakó vogulok mondái. Afrikából 5, Ázsiából 13, Ausztrália- és Polinéziából 9, Észak- és Délamerikából 37 monda ismeretes. A négereknél, a kaffereknél, és az araboknál hasonló mondákat nem ismerünk. A vízözönt különböző népek különböző módon okolják meg. Szerintük nagy hó- és jégtömegek olvadása (Skandinávia), eső (Assziria), havazás (Montagnais-indiánok), az égboltozat beomlása a támasztó pillérek leszakadása folytán (Khína), a vízisten bosszúja (Társaság-szigetek), stb. volt az ok. Több esetben megemlítik, hogy a vízözön többször is megismétlődött. Így Platon Timaioszában azt állítja, hogy egy egyiptomi pap szerint a vízözön bizonyos periodusokban visszatér.

Rendesen azt hiszik, hogy a teremtés folyamata csak a rendezetlen anyag elrendezése, még pedig a legtöbb esetben úgy, hogy a földtől elválik az ősvíz, vagyis a tenger. A Csendes-oceán szigetein néhány primitiv törzs azt hiszi, hogy a földet kihalászták a tengerből. Közelfekvő volt a gondolat, hogy a megelőző rendezetlen állapot okául többször megismétlődött vízözönt vegyenek föl. A nem árja származású szantalok például olyasmit képzelnek.

Ez megegyezik néhány modern kutató állításával, t. i., hogy a föld emberlakta része el fog pusztulni, hogy később új élet hordozója legyen. A primitiv népek szerint a tűz, vagy a víz, a szél (néha az istenek haragja) pusztítja el a földet, azután újra fejlődik, úgy, hogy újra lakhelye lehet élőlényeknek. Ez a változás állítólag többször megtörtént. Ezen messze elterjedt felfogást legjobban az indus mondák fejezik ki (a Purana könyveiben) és a buddhista filozófia, amelyre még visszatérünk.

A világ ujjászületésének tana össze van keverve a lélekvándorlás népszerű tanával, amellyel ezen összefüggésben nem foglalkozunk.

A régi északamerikai indiánusok mitoszai bizonyos szempontból érdekesek. Ámbár föltételezhetjük, hogy az óvilág közreműködése nélkül jöttek létre, mondáik mégis föltünően hasonlítanak a mieinkhez, csakhogy az amerikai mondákban fontosabb szerepe van az állatoknak. Az északamerikai indiánok, mint a vadásznépek legtöbbje, az állatokat magukhoz hasonlóknak tartják. A teremtőnek, szerintük, föld vagy agyag állott rendelkezésére. A földet többnyire a vízből kiváltnak mondják. A legegyszerűbb felfogás szerint egy kis tengeri sziget fokozatos növekedése által keletkezett a világ. Jellemző, hogy a takuliak Brit-Kolumbiában azt hiszik, hogy kezdetben nem létezett más, mint víz és pézsmahód. A pézsmahód a tenger fenekén kereste táplálékát. Közben iszap gyült össze szájában, amit kiköpött, ebből az iszapból sziget támadt, a melyből mindjobban kifejlődött a szárazföld. Még különösebb az irokézek véleménye, szerintük az égből ledobtak egy istennőt, aki egy a tengerben úszó teknősbékára esett, amely megnagyobbodva képezte a szárazföldet. Nyilvánvaló, hogy a teknősbéka megfelel az előbbi monda kis óceáni szigetének, az istennő lezuhanása csak megindította a fejlődést. A tinneh-indiánusoknak az volt a véleménye, hogy egy kutyának a testét, amely szép ifjúvá tudott átalakulni, óriások széttépték és ezen testrészekből keletkeztek a világon létező dolgok. Sok primitiv népnél akadunk a világ keletkezésére vonatkozó mondáikban azon hitre, hogy a világ emberi vagy állati testrészekből keletkezett. Néha, mint pl. a winnebago-indiánusoknál, Kitchi Manitu (a nagy szellem) a teremtő saját testrészeiből és földből alakítja ki az első embert. Ezen monda, amely élénken emlékeztet a zsidók Ádám teremtésének mondájára, már határozottan eleve föltételezi, hogy a föld kezdettől fogva megvolt. Ugyancsak azt tételezik föl a navajo-indiánok, a digger-indiánok és Guatemala ősnépeinek szájhagyományai.

Ausztrália bennszülöttei a legalsóbbrendű fajhoz tartoznak. Ezek, úgylátszik, nem gondolkoztak a világ kezdetén. Náluk úgy, mint a legtöbb műveletlen népnél, az ég semmi egyéb, mint szilárd boltozat a föld síma lapján. A wotjobaluk-törzs azt hiszi, hogy az ég eleinte erősen rá volt szorítva a földre. A nap emiatt nem tudott a kettő között mozogni, mozgási szabadságát csak az által érte el, hogy egy szarka hosszú bot segítségével fölemelte az eget a földről. Ezen fölötte naiv elbeszélés élénken emlékeztet egy régi egyiptomi mondára, amelyről később lesz szó.

Mindezen példákból láthatjuk, hogy minő szoros, elválaszthatatlan az összefüggés a világ szerkezetéről alkotott ősi fogalmak és a vallási fogalmak között. A vadember mindent, ami mozog, mindent, aminek hatása van, akarattal bíró lélekkel ruház föl. Animizmus e felfogás neve. «Ha a folyam, miként az ember él, akkor akaratától függ, hogy áldást hoz-e öntözésével, vagy pedig pusztulást okoz-e majd heves árjával. Tehát szükséges, hogy megengeszteljék, hogy jót míveljen vizével, vagy hogy rávegyék, hogy ne pusztítson hullámaival.»

A primitiv ember varázslattal igyekszik befolyásolni a hatalmas szellemet. A varázslat oly tudomány, amelyet kizárólag a beavatott papok vagy kuruzslók foglaltak le a maguk számára, más halandó előtt el volt zárva. Míg mi a természet jelenségeinek felderítésével keressük azon eszközöket, amelyekkel a természet erőit kihasználhatjuk, addig a primitiv nép varázslattal igyekszik azokat megnyerni. Bizonyos tekintetben tehát a mágia a természettudományok előfutára és a mondák, amelyek a varázslat kifejtésének alapjai, megfelelnek némely tekintetben természettudományi elméleteinknek. Így Andrew Lang a következőt mondja: «A mitoszok épp úgy alapulnak föltevéseken nyugvó primitiv tudományon, mint primitiv vallásos fogalmakon.» Könnyen érthető, hogy ezen föltevés sokszor a hétköznapi megfigyelésekből ered és gyakran nem is oly nehéz eltalálni, mely észrevételek érvényesültek benne. Néha a véletlennek is jutott némi szerep. A hagyomány megőrizte barbár idők mondáit a magasabb civilizáció idejéig. A mondákat az időközben fokozott műveltség és belátás dacára sem alakították át, mert tisztelték az ősöktől öröklött hitet. Ez határozottan kitünik Heziodusz és Ovidiusz kozmogóniai magyarázataiból, amelyekre a következő fejezetben visszatérünk.

Gyakran más befolyás is érvényesül. A primitiv népek mondáit többnyire nagymíveltségű egyének jegyzik fel. Így a nép egyszerű elbeszéléseit önkéntelenül is saját felfogásuk szerint szinezik. Ez annál inkább is így van, mivel a mondákban határozott következetesség nincs; a gyűjtő azonban könnyen kísértésbe kerül, hogy azt belevigye. Ez különösen akkor történhet, ha a gyüjtő fajrokonság vagy más oknál fogva jóindulattal elfogult az ősnéppel szemben. Ily esetben az elbeszélés gyönyörű hőskölteménnyé válhat, amelynek alapjai a primitiv néptől átvett elemek.

Természetesen máskép áll a dolog, ha írott emlékek maradnak. Hogy azonban irott emlék létre jöhessen, ahhoz a műveltség elég magas foka szükséges és akkor már nem igen állíthatjuk, hogy az primitiv néptől ered. Azért azon kozmogónikus eszméket, amelyek irott emlékekben jutottak hozzánk, a következő részben külön tárgyaljuk. Ezek között két csoport érdemel különös figyelmet: először is a népek azon csoportja, akiktől művelődésünk fontos elemeit örököltük, másodszor azok, akik mélyebben gondolkoztak és a műveltség magas fokán állottak.

Az első csoport hagyományai közvetlenül összefüggnek azon tanokkal, amelyeket a legrégibb és az utánuk jövő filozófusok módosítottak és kifejlesztettek. E régi kozmogónikus hagyományok maradványai jelentékeny alkatrészek a jelenkor művelt népeinek felfogásában.

A második csoport azért érdekel bennünket, mert némely pontban azon felfogásra emlékeztet, amelyre a természettudomány vezetett bennünket, amelynek segítségével rendkívül kibővítettük a külvilágra vonatkozó ismereteinket.