II.
AZ ŐSIDŐK KULTURNÉPEINEK TEREMTÉSI MONDÁI.

A modern civilizáció a régi kaldeusi és egyiptomi műveltségben gyökerezik. Ezen országokban oly kulturemlékeket találunk, amelyek hétezer esztendősök. Dél-Franciaország és Észak-Spanyolország mészbarlangjaiban azonban még sokkal régibb kulturnyomokat találtak, t. i. olyanokat, amelyeknek kora körülbelül 50,000 év. Ezen barlangok falait szines állatképek borítják, amelyek többnyire mammutot, rénszarvast és lovat ábrázolnak. Azonban az ezen korbeli művészek fantáziáját ép csak a vadászzsákmány foglalkoztatta és egy kissé az asszony is, akivel a fölös zsákmányt megosztotta. A jelenkor műveltségére ez a kor nem hatott. Azonban annál nagyobb befolyással volt rá az a kor, amely Kaldea és Egyiptom klasszikus földjére utal.

«Abban az időben, mondja, a kaldeus legenda, midőn még nem létezett az a magasban, amit égnek nevezünk és lenn, amit földnek neveztünk, midőn tehát sem ég, sem föld nem volt, akkor csak Apsu létezett (az oceán), az atya és Tiamat (Kaosz), a mindenség anyja.» Az óceán vize és a kaosz összevegyült és ezen vegyülésből, mely magába foglalta a világ alapelemeit, származott az élet. Istenek is keletkeztek, «kik előbb még nem voltak», akiktől számos utód származott. Midőn Tiamat istennő látta, hogy birodalmában azok mind nagyobb tért hódítanak, szörnyetegeket teremtett, hogy uralmát ezek segítségével megvédje. (E szörnyetegek emberfejű bikák, halfarkú kutyák voltak stb.) A többi isten a tanácskozásban azt határozta, hogy ki kell pusztítani a szörnyetegeket, de e feladatra egy sem vállalkozott, csak Marduk, a bölcseség istenének fia. Jutalmul azt követelte, hogy ismerjék el fölöttük való uralmát, amit ők, a körülmények folytán meg is igértek. Ezután Marduk íjjal, dárdával és villámmal fölfegyverkezve felkereste Tiamatot és hálót dobott reá. Tiamat kitárta széles száját, hogy ellenfelét elnyelje, erre Marduk vihart vetett torkába, amitől Tiamat megrepedt. Az istennő hívei rémülten igyekeztek menekülni, de tervük nem sikerült, mert bilincsre verve vitték őket Ea isten trónja elé. Marduk Tiamat testét, a rendezetlen kaoszt kettéosztotta, «amint a szárítni való halakkal szokták tenni. Az egyik felét felaggatta a magasba és az lett az ég, a másik felét lába alá terítette és ez lett a föld; így alakította ki a világot, amint azt az emberek ismerik.»

Maspéro-nak a Kelet népeinek ókori műveltségéről írott műve szemléletesen mutatja, hogy milyennek képzelték a világot a kaldeusok. A világtenger közepén magas hegy alakjában emelkedik ki a föld, csúcsát hó borítja; e hegycsúcson ered az Eufrát. A földet magas fal szegélyezi, a fal és a föld között tenger van, amelyen semmiféle halandó sem juthat keresztül. Az oceánon-túli terület az isteneké. A falon nyugszik az égboltozat, amelyet Marduk kemény fémből alkotott, amely nappal úgy ragyog, mint a nap, éjjel pedig csillagokkal telehintett sötétkék haranghoz hasonlít. A boltozat északi oldalán félkör alakú, kétnyílású cső van, az egyik nyílás keletre néz, a másik nyugat felé. Reggel kilép a nap a keleti nyíláson, lassacskán fölemelkedik az ég déli részére, végül leszáll a nyugati nyílásnál, ahova az éj beálltával bevonul. A nap átsiklik éjjel a csövön, hogy másnap újra kezdje pályáját. Marduk az évet a nap járása szerint 12 hónapra, a hónapot három dekádra osztotta. Az év tehát 360 napos volt. Minden hatodik évhez 13-ik hónapot csatoltak, tehát az év átlagosan mégis 365 napos volt.

A kaldeusok kulturáját leginkább az évszakok változása befolyásolta, ép azért nagy súlyt fektettek az időszámításra. Eleinte, úgy látszik, a hold mozgását vették időszámításuk alapjául, mint a legtöbb nép. Azonban csakhamar észrevették, hogy a nap hatása fontosabb és a nap-évet vették föl, amelynek beosztása a monda szerint Marduk érdeme. Korán fedezték fel azt is, hogy az évszakok meghatározására nézve igen fontos, ha a csillagok helyzetét megfigyelik. Mivel az évszakok változása teljesen uralkodik a szerves világ felett, amelytől az emberiség sorsa függ, végül is az emberekben a csillagok hatalmának káros és túlzott hite fejlődött ki. Ez a balhit húsz századon keresztül, az újkor elejéig bénítóan hatott a természettudományi kutatásra. Diodorusz Szikulusz, Cézár kortársa következő módon fejezi ki véleményét: «A kaldeusok azáltal, hogy hosszú időn át figyelték a csillagok mozgását és gondosabban tanulmányozták a csillagok járását és törvényeit, mint más nép, sokat tudnak jósolni az embereknek. A kaldeusok szerint a jóslásra és a jövőre való hatásra nézve öt csillag volt a legfontosabb, amelyeket mi bolygóknak nevezünk. (Merkur, Vénusz, Marsz, Jupiter és Szaturnusz.) Ők ezeket «tolmácsok» kifejezéssel foglalták össze. Szerintük ezen csillagok pályájában azonban még harminc más csillag áll, amelyeket «tanácsadó isteneknek» neveznek. A legfelsőbb istenek száma 12, mindegyikhez hozzátartozik egy hónap és az állatkör egy-egy csillagképe. Ezen csillagképeken halad át szerintük a nap, a hold és az öt bolygó.»

A kaldeus papok teljesen kidolgozták az asztrológiát. Gondosan feljegyezték a csillagok napi helyzetét és azt előre is ki tudták számítani a közeljövőre nézve. Az egyes csillagok isteneket képviseltek, vagy pedig egyenesen azonosították azokat az istenekkel. Ha tehát valaki tudni akarta, mely istenek határoznak fölötte, akkor a papokhoz fordult, akik ismerték a csillagokat. A papok dús jutalom ellenében megmondták, hogy az illető születése napján minő helyzete volt a csillagoknak és ilyen módon megtudhatta sorsának főbb mozzanatait. Ha valaki meghatározott napon fogott valamely vállalatba, akkor előre lehetett tudni, hogy szerencsés lesz-e a dolog. Ha jóindulattal ítéljük meg a kaldeus papokat, akkor azt mondhatjuk, hogy felfogásuk alapja ugyanaz a meggyőződés volt, ami napjainkban, t. i. hogy minden esemény bizonyos külső körülmények szükségképi következménye. Ezt azonban azzal a hibás véleménnyel kapcsolták össze, mely a legegyszerübb vizsgálat után is tarthatatlan, hogy a hold és a bolygók helyzetének lényeges hatása van az emberre. Azon felfogásból, hogy az égitestek istenek, az következett, hogy a csillagászattan részévé lett az istenek tanának, illetve a vallásnak. A csillagászatot ezen okból az uralkodó papi osztály a saját maga részére foglalta le. Aki a papok hitében kételkedni mert, azt azon hatalmi osztály, amelynek a papokkal közös érdekei voltak, kiméletlenül üldözte. Ezt a kegyetlen keleti vonást a klasszikus ókor népei örökölték, a középkor félbarbár népeinél pedig igen nagy mérvet öltött.

A kaldeusok világalkotási mondája már azért is fontos reánk nézve, mivel ezt, ámbár kissé megváltoztatva, átvették a zsidók, tőlük pedig a keresztények. Hogy a modern tudományos kutatás mily elterjedést tulajdonít a teremtési mondáknak, azt igen jól mutatja Delitsch műve: «Babel und Bibel», amelyre itt is felhívjuk a figyelmet. A zsidók is a kaoszt tartották a kezdetnek, a föld alaktalan volt és üres, a mélységeket (ősvizet) sötétség borította. Berozusz babiloni pap szerint: «kezdetben minden csak víz és sötétség volt.» A zsidók a mélységet személynek vették és Tehom-nak nevezték, ez pedig etimologiailag egyenlő Tiamat-tal. Isten (Elohim) a már meglévő anyagból teremtette (azaz inkább kialakította) a földet.

Elohim elosztotta a vizet. A víz felső részeit az ég foglalta magába, az alsó részbe helyezte a földet, amelyről azt hitték, hogy lapos, vagy félgömb alakú és úszik a vízben. A víz fölött volt a mozdulatlan égbolt, melyre rá voltak erősítve a csillagok. Az égbolt azonban épen nem emelkedett nagyon magasra, a madarak fölemelkednek odáig és ott végig röpülnek. Enoch elmondja, hogyan pusztította el a gyehenna tüze azokat a csillagokat, amelyek Elohim parancsa dacára sem kezdtek ragyogni. Szerinte a csillagok «rossz angyalok», kiket isten megfosztott isteni mivoltuktól.

A kaldeusi és a zsidó teremtési monda főleg abban különbözik egymástól, hogy az utóbbi monoteisztikus, az előbbi nem. Azonban a kaldeusi mondában is van bizonyos egyistenhívő vonás, t. i. Marduk mindennek ura, sőt az istenek fölé is kiterjed hatalma.

A zsidó kozmogóniában a főniciai felfogás nyomát találhatjuk, t. i. a világot alkotó tojásra céloz e kijelentés: «Elohim szelleme költött (rendesen úgy fordítják, hogy lebegett) a víz fölött.» Marduk és Tiamat küzdelmére is találunk utalást a Leviatan nevű tengeri szörnyetegnek Jahve általi legyőzetése mondájában. A zsidó világkeletkezési monda, tehát a keresztény is, kozmogóniai szempontból nem mondható eredetinek.

Az egyiptomi teremtési elbeszélések igen régiek, ámbár később keletkeztek, mint a megfelelő kaldeusi mondák; az ezen szempontból legfontosabbakat Maspéro összeállítása szerint közöljük. A semmi fogalmát még nem alkották meg. Az anyag rendezetlen alakban benn volt a «sötét vizekben», ahol különböző vidékeken más-más főisten állította elő az élő lényeket és az élettelen tárgyakat. Az illető főisten saját megszokott módszere szerint pl. szövéssel, vagy fazekas koronggal alakította ki ezeket. A teremtési monda leginkább a Nilus keleti deltájánál fejlődött ki. Az ég és föld kezdetben szorosan összefonódva pihent az ősvízben. A teremtés napján Shu nevű új isten lépett ki az ősvízből, megragadta Nuit istennőt és úgy emelte föl, hogy az kezeire és lábaira támaszkodva – az égbolt négy oszlopa – képezte a csillagos eget.

Sibu, a föld, ezután növényzettel vonta be magát; emberek és állatok keletkeztek. Ra napisten is az ősvízben feküdt egy lótuszvirág bimbójában; a teremtés napján kinyíltak a levelek, Ra kilépett, hogy elfoglalja helyét az égen. Ra-t gyakran azonosították Shuval. Midőn nap világította be Nuit-et, az eget és Sibu-t, a földet, számos isten született, köztük Ozirisz, a Nilus istene. A meleg napsugár hatása folytán mindenféle élő lény fejlődött ki: növények, állatok és emberek. Több legenda szerint ez a Nilus iszapjának erjedése útján történt, oly ősnemzés útján, amelyben történeti időben is hittek. Voltak, akik azt hitték, hogy az első emberek, a nap gyermekei tökéletes boldogak voltak, a későbbi utódok már visszafejlődtek és elvesztették boldogságukat. Viszont mások azt hitték, hogy a legrégibb emberek természete állatias volt, csakis tagolatlan hangokkal értették meg magukat; végül Thot isten tanította meg őket a beszédre és az írásra. Láthatjuk tehát, hogy még a darwinizmusnak is volt előfutárja a kultura gyermekkorában.

A klasszikus kornak igen hiányos fogalmai voltak a világ keletkezéséről. Heziodusz (körülbelül 700-ban Kr. e.) Theogoniájában és «Munkák és napok» című művében elmondja a görög teremtési mondát.

A kaoszszal kezdődött minden. Azután jött Gea, a föld istennője, minden dolog anyja; saját fiát, Uranoszt, atyjának tartották. Primitiv népfajok gyakran hitték azt, hogy az istenek ősei ég és föld. Ha kritikailag vizsgáljuk a következő naiv, gyermekes, néhol barbár költeményt, úgy csekély az értéke. Voss metrikus fordítása a következő:2) (Theogonia, 104–130. és 364–375. vers.)

Heil Euch, Kinder des Zeus, gebt lieblichen Ton des Gesanges!
 Rühmt nun den heiligen Stamm der unsterblichen ewigen Götter;
 Welche die Erde gezeugt und der sternumleuchtete Himmel,
 Auch die düstere Nacht, und wieviel aufnährte die Salzflut:
 Sagt mir denn, wie Götter zuerst und Erde geworden,
 Auch die Ström’ und des Meers endlos aufstürmender Abgrund,
 Auch die leuchtenden Stern’, und der weitumwölbende Himmel:
 Und, die aus jenen entsprosst, die seligen Geber des Guten,
 Wie sie das Reich sich geteilt, und göttliche Ehren gesondert,
 Und wie zuerst sie behauptet den vielgewundnen Olympos.
 Dies nun meldet mir Musen, olympische Häuser bewohnend,
 Seit dem Beginn, und saget, wie eins von jenen zuerst ward.
 Siehe, vor allem zuerst war Chaos; aber nach diesem
 Ward die gebreitete Erd’, ein dauernder Sitz der gesamten
 Ewigen, welche bewohnen die Höhn des beschneiten Olympos,
 Tartaros Graun auch im Schosse des weitumwanderten Erdreichs,
 Eros zugleich, der, geschmückt vor den Ewigen allein mit Schönheit,
 Sanft auflösend, den Menschen gesamt und den ewigen Göttern
 Bändiget tief im Busen den Geist und bedachtsamen Ratschluss.
 Erebos ward aus dem Chaos, es war die dunkele Nacht auch.
 Dann aus der Nacht ward Äther und Hemera, Göttin des Lichtes,
 Welche sie beide gebar von des Erebos trauter Empfängnis.
 Aber die Erde zuerst erzeugete, ähnlich ihr selber,
 Ihn, den sternigen Himmel, dass ganz er umher sie bedeckte,
 Stets unerschütterte Veste zu sein, den seligen Göttern.

Ezután szülte Gea a «forró, puszta tengert» a Pontoszt. Uranosztól hat fiút és hat leányt szült, az ú. n. titánokat: Okeanoszt, Koioszt, (valószínűleg a világosság egyik istene, csak Heziodusz említi), Kreioszt (félisten, felesége Euribia, Pontosz leánya), Japetoszt (Prometeusz atyja, aki ellopta a tüzet az istenektől és az embereknek adta), Hiperiont (a neve azt jelenti, hogy «magasan vándorló»), Teiát (a pompásat), Reiát (isten anyja, t. i. Zeusz volt a fia), Mnemoszinét (az emlékezés istennője), Themiszt (a törvény és rend istennője), Thétiszt, Főbét és Kronoszt (utóbbi istenséget fia, Zeusz megfosztotta uralmától); azonkívül a ciklopokat (egyszemű óriások, kiket Apolló megölt) és másokat. Kevésbbé érdekes elősorolni Heziodusz verses katalógusát, amelyben a neveket részben ő maga találta ki. Nevek kitalálását, a poézis ezen egyszerű faját nagyban űzték az északi bárdok is. Még csak e néhány sor a csillagok és szelek keletkezéséről Heziodusznál:

Theia gebar voll Glanzes den Helios, und die Selene,
 Eos auch, die allen den Erdbewohnern leuchtet,
 Und den Unsterblichen rings im weitumwölbenden Himmel:
 Diese gebar einst Theia der liebenden Macht Hyperions.
 Aber dem Krios gebar Eurybia mächtige Söhne,
 Pallas samt Asträos, die hoch vorragende Göttin,
 Perses auch, der vor allem an kundigem Geiste sich ausnahm.
 Eos gebar dem Asträos die Wind’ unbändigen Mutes,
 Zefyros, blassumschauert, und Boreas stürmisch im Anlauf.
 Notos, da in Liebe zum Gott sich die Göttin gelagert.
 Auch den Fosforos jetzo gebar die heilige Frühe,
 Samt den leuchtenden Sternen, womit sich kränzet der Himmel.

Heziodusz «Munkák és napok» című művében leírja, hogyan teremtették az istenek az embereket. Az emberek eleinte jók voltak, tökéletesek és boldogak és gondtalanul éltek abból, amit a föld nyujtott. Azután visszafejlődtek.

A rómaiak átvették a görög kozmogóniát, de nem fejlesztették tovább. Ovidiusz «Metamorfozis» című művében azt mondja, hogy kezdetben csak a rendezetlen, egyöntetű kaosz volt, «rudis indigestaque moles», a földnek, víznek és levegőnek rendezetlen keveréke. A természet elválasztotta egymástól az elemeket, a földet az égtől (a levegőtől) és a víztől, a finomabb levegőt (az étert) a durvább (közönséges) levegőtől. A «súlytalan» tűz pedig fölszállott az ég legmagasabb részéig. A nehéz föld csakhamar leülepedett és körülvette a víz. Ezután a természet megalkotta a tavak fenekét, a folyók medreit, a hegyeket, mezőket és völgyeket. A csillagok, amelyeket addig a kaosz sötétített el, ragyogni kezdtek és az istenek tanyáivá lettek. Növényzet keletkezett és állatok, végül emberi lények léptek föl. Az emberek akkor az ideális állapot aranykorát élték. Örökös tavasz uralkodott és dús termés volt, anélkül, hogy vetettek volna. («Fruges tellus inarata ferebat.») A folyókban tej és nektár folyt, és a tölgyfából méz csöpögött. Midőn Jupiter (Zeusz) Szaturnuszt (Kronoszt) megfosztotta trónjától és a Tartaruszba zárta, a kevésbbé boldog ezüst-kor következett. E korszakban már tél, tavasz, nyár és ősz következett egymásután és az embereknek a zord idő elől menedék után kellett nézniök. A bronzkorban minden rosszabbodott. Végül a borzasztó vas-korszak állott be, amidőn a szerénység, hűség és igazság elhagyták a földet, átadták helyüket a csalásnak, erőszakosságnak és árulásnak, továbbá a telhetetlen pénzsóvárgásnak és a legdurvább bűntényeknek.

Ovidiusz kozmogóniája csak kevéssé különbözik Hezioduszétól. Az őseredeti naivitás nagyobbrészt tova tünt; Ovidiusznál már józan rendszeresség van, amely megfelel a praktikus rómaiak gondolkodásának.

A következő pompás leírások Ovidiusz Metamorfozisából valók. (A fordítás Kovách Imrétől való.)

A tenger, a föld s mely mindent föd, az ég azelőtt
 Egyöntésü volt s az egész természet alakja.
 Ős-zűrnek nevezék, mely idom és rendnélküli zagyva
 Volt és lomha teher, hova egybe valának az össze
 Nem vágó tárgyak más-más faju magva hordva.
 Titán még nem lövelé szét sugarát a világra;
 Sem növekedtével nem nyitá Phoebe szaruit,
 A föld sem függött a körülte folyó levegőben
 Terhével lebegve, még Amphitrite se fogta
 Hullámkarjaival földünk partjait ekkor,
 S hol föld, ottan volt a lég s a tengerek árja.
 Járhatatlan vala így a föld, úszhatlan a hullám,
 Fénytelen a levegő; önalakkal nem bírt még semmi.
 Egymással küzdött minden. – Ugyanabban a testben
 Forróval harcolt a hideg, szárazzal a nedves,
 Lágy a durvával, könnyüvel vívott a súlyos.
 Ezt a viszályt isten vagy jobb természet elosztá,
 Földet mennytől s földtől vizet elkülönítvén
 És elválasztván a híg levegőt a sűrűtől.
 Amiket ő miután szétfejte s kivont a vak űrből,
 Megszerkesztve örök békével, fűze rokonná.
 A szomorú égnek könnyü, fényes tűzereje
 Fölszállt s legfentebb választa helyet ki magának.
 Legközelebb van ehhez a lég, súlyosabb s helye
 Lent; de a föld tömörebb s sok súlyos elem tapadott rá.
 Önsúlya nyomta alább. Az övező tenger a szélső
 Téren ülepedett meg s a szilárd földet bekeríté.
 E rendszerbe szedett tömeget, miután egyik isten
 Így elválasztá s elzárván földarabolta:
 Első ízben a földre hogy minden részről egyenlő
Légyen, nagy tányér idomát öltötte reája.
 Aztán szétteríté a tengert; gyors szelek által
 Duzzasztá s a körülvett földet parttal övezte,
 Alkota forrást is, mély posványt és tavakat még
 S kígyózó parttal keríté a lejti folyókat,
 Melyek más-más helyt részint földtől felitatnak,
 Részint tengerhez jutnak s ottan bevegyülnek,
 Részint széles tóba ömölve a partjait nyalják.
 Általa síkul a rét; a völgy süpped, miglen az erdőt
 Lomb fedi s a köves bércek kitolulnak a földből.
 S mint jobbról is két, s balról is két övre felosztá
 Az eget és középütt hagya égő ötödik részt,
 Ily számú övvel hasítá a gondviselés az
 Éggel zárt földet is, most már ennyi öv osztja.
 Forrósága miatt lakhatlan, mely közepén van.
 Nagy hó föd kettőt; ugyanennyit helyeze közéjük
 Mérsékeltséggel, fagyot és hőt összegyüjtvén.
 Legfelül a lég leng, mely a tűznél annyival terhesb
 Mennyivel a víznek súlyát túlhágja a földé.
 Mind a ködöt, mind a felhőt itt állapítá meg,
 Mind a mennydörgést, mely rendít emberi szíveket,
 Mind a fuvalmat, mely villámmal jeget alkot.
 A szeleket se hagyá a világ művésze a légben
 Lakni szabálytalanul; más tájon fú noha most mind,
 Alig volt lehető fékezni, ezt a világot
 Hogy ne szakítsák szét; olyan a testvéri viszály itt.

Erre következik a szelek leírása, majd így folytatja:

Mind e fölé teríté a folyó s súlynélküli aethert,
 Amely ment minden legkisebb földi salaktól.
 Im alig szabályzá szét ezeket végvonalakkal
 Már is föl kezdtek mindenhol tünni az égen
 Csillagok, eddig ama zűr alatt elrejtve hevervén.
 Hogy pedig egy tájék se legyen lény nélkül, az égbolt
 Csillaggal s istenképekkel telt meg egészen.
 S a fénylő halak a vizeket nyerték ki lakásul.
 A föld állatokat, a mozgó lég szárnyasokat nyert.
 Mindeddig nemesebb s magasabb elmére fogékony
 Állat nem vala, mely a többi felett uralgjon.
 Ember lett hát, kit vagy a minden rendszerezője
 S az ifjú világ művésze teremtett isteni magból,
 Vagy úgy lőn, hogy az ég magvát őrzé meg ölében
 A magas aethertől nem rég zárt és megujult föld,
 Mit Prometheus összevegyítvén tiszta folyammal,
 Mindent kormányzó isten képét lehelé rá;
 S míg lehajoltan néz minden más állat a földre,
 Ő magas állást nyert, az eget kell mérni szemével
 S a csillag felé hordozni emelt, nemes arcát.
 Első ízben arany-kor lett, mely bírátlanul, önkényt
 S törvények nélkül tartott hitet és jogokat meg.
 Távol volt fenyítés és függés, ki se olvasott ércbe
 Róva fenyítő szót, bírát nem féle könyörgő
 Népsereg és bizton voltak, noha nem vala bíró.
 Még a fenyő nem szállt le folyóvizekre, levágva
 A honi bércekről, hogy más földrészre evezzen,
 S ön tengerpartján kül mást nem ismere ember.
 Városokat meredek, mély sáncok nem körítének
 Sem zord harcriadó nem volt még, se a csavargós
 Harsona, sem kard, sem sisak; és harc és háború nélkül
 Csendes béke ölelte a gond és bútól szabad embert.
 Sőt a kapálatlan, nem művelt és ekevastól
 Szűz szántóföld is mindent megterme magától.

Azután megszünt az örök tavasz kora, az aranykor. Jupiter négy évszakot teremtett. A nyár heve és a tél szigora ellen oltalmat kellett keresni. Már nem elégedtek meg a föld önkéntes adományával, művelni kezdték a földet.

Harmadszor rézkor követé az arany s az ezüstkort,
 Mely érzésre vadabb s iszonyú fegyverre serényebb,
 Mégsem egész romlott. Az utolsó a durva, kemény vas.
 Befészkelte magát tüstént minden bűn e feslett
 Korba: szemérem, jog, hűség, erény elenyésztek,
 Fészket volt helyükön fortély építe, csalárdság,
 Csel, vétkes kincsszomj, birtokvágy s durva erőszak.
 Szélnek ereszti a hajós vásznát, a szelet noha jól nem
 Ismeri: s mely fennállt hegyeken, magasan, sok időig,
 Nem látott vizeken himbált föl és le a csónak.
 A földet, mely előbb, mint szél és nap fénye, közös volt,
 Hosszú határokkal gondos mérnök jelölé ki.
 A dús földtől már nemcsak gabnát követeltek
 S más kellő tápszert; gyomrába hatolt be az ember
 S mik rejtetten, nem messze rakattak le a Styxhez,
 A gonosz útra vivő kincsek kikerülnek alulról.
 A bűntermő vas, meg az annál kárhozatosabb fém:
 Sárga arany feljött; föl a harc, mely harcol ezekkel.
 Ez véres kézzel veri csörgő fegyvereit össze.
 Étket rablás hoz, vendégtől társa se biztos.
 Vő se ipától, nincs testvérek közt sem egyesség,
 A férj nejének vermet váj, néki viszont ez,
 Sápadtszín mérget kever undok mostohaasszony,
 A fiú időnap előtt kérdi, hány éves az apja.
 Halva a szeretet; a szűz Asträa – az utolsó
 Mennyei társai közt – a véres földrül odább szállt.

Jupiter árvízzel pusztította el e fajt; az árvizet csak Deukalion és Pyrrha élték túl. Ők Prometeusz (Deukalion atyja) tanácsára csónakot vájtak; kilenc napig hányattak a tengeren, míg végül a Parnasszusz hegyen szárazföldre jutottak. Köveket dobtak maguk mögé és ezekből emberek lettek. A többi lény a naptól fölmelegített iszapból támadt ősnemzés segítségével. Igen emlékeztet e monda a vízözön ékirásos feljegyzésére, a bibliának Noahra vonatkozó elbeszélésére, továbbá az egyiptomiak felfogására az élőlények keletkezéséről.

A sok isten később csaknem teljesen háttérbe szorul. Az egyedüli uralkodó az istennek nevezett természet, a melior natura.