A rómaiak kevéssé érdeklődtek a tudomány iránt, különösen pedig a tisztán elméleti kérdések nem érdekelték őket. Megelégedtek görög kéziratok tanulmányozásával és magyarázásával. A római nép gyors hanyatlása a császárság alatt ezt a már csekély érdeklődést is majnem teljesen kioltotta. Nem kell tehát csodálni, hogy a római birodalom bukása után csak kevés tudományos érdeklődés származott át a hódító germánokra. Megjegyezzük azonban, hogy I. Teodorik király (475–526 között) igen nagyrabecsülte a tudományt és Boéciusszal, a filozófussal baráti érintkezésben állott. Nagy Károly is amennyire csak tehette, igyekezett előmozdítani az irodalmi tevékenységet. Az ő idejében élt a híres fuldai kolostorban Rhabanusz Maurusz, tudós szerzetes. Egy enciklopédia-féle művet írt, amely fogalmat nyujt az akkori nyugateurópai műveltség mértékéről. Eszerint minden test atómokból áll. A föld a világ középpontjában nyugszik, mint korong, amelyet a tenger hullámai mosnak. Ezen középpont körül forog az ég.

A középkor kevés tudósa közül Roger Bákon (1212–1294 között) ferencrendi szerzetes említendő, aki korát messze fölülmulta. Kiváló optikai ismeretei voltak és előre látta a távcső szerkezetét. Szokatlan módon ment volt az előítéletektől és korát messze megelőzte a német Kuzanusz is, született 1401-ben Kueszben, Trier mellett, meghalt 1464-ben Todiban, Olaszországban, mint biboros. Azt tanította, hogy a föld majdnem gömbalakú, saját tengelye körül forgó csillag, kölcsönzött a fénye, nagyobb a holdnál, de kisebb mint a nap és mozog a térben. Más csillagok is lakottak. A testek el nem pusztíthatók, csak formájuk változik.

Hasonló felfogása volt a lángeszű Leonardo da Vincinek (1452–1519 között). Szerinte a föld a holdról tekintve körülbelül olyannak látszik, mint a hold a földről nézve. A föld sem a nappálya, sem a világegyetem középpontjában nem áll és saját tengelye körül forog. Azt vallotta Kuzanuszszal megegyezően, hogy a föld anyaga olyanféle, mint a többi bolygóé, nem pedig durvább, amint azt Arisztotelesz és később Ticho de Brahe tanította. Leonardo da Vincinek tiszta fogalma volt a nehézségi erőről. Ha a föld – mondotta – több darabra törne, ezen darabok a közös középponthoz hullanának vissza és a körül ide-oda lengenének, míg több összeütközés után ismét egyensúlyi állapotba jutnának. Legfontosabb magyarázatai közé tartozik az égés elmélete, amelynek értelmében az égés folyamata levegőt fogyaszt; az állatok nem élhetnek oly levegőben, amely nem táplálja az égést. Kiváló mérnök volt, különösen kitünt a vízépítészet terén. Az általa épített csatornák most is megvannak és ma is csodáljuk azokat.

Bámulatos elméleti kutatásokat köszönhetünk neki a hidrosztatikában és az aerodinamikában, a távlattanban, továbbá a rezgés- és színelméletben. Közismert mint minden idők egyik legnagyobb szobrásza és festője, azonkívül kivált mint erőd-építész és mint a szépirodalom művelője is.

Ezen hatalmas egyéniség teljesen más tipus volt, mint a középkori szerzetes. Új idők állottak be. Leonardo születése idején föltalálták a könyvnyomtatást. Kolumbusz felfedezte Amerikát. A reneszánsz kitörő erővel lépett föl. A vallási reformáció ellen még nem tört ki a gondolatszabadságot akadályozó reakció. Kuzanusz és da Vinci szabadon és függetlenül fejthették ki véleményüket, amelyek az Arisztotelesz-Kopernikusz-féle tanokkal megegyeztek, kivéve, hogy nem vették föl a föld napkörüli forgását. Az egyik bíboros lett, a másik pedig a leghatalmasabb fejedelmek kegyének örvendett. Leonardo a franciaországi Amboise-ban halt meg, ahova a műpártoló I. Ferenc hívta meg. A pompakedvelő pápák vetekedtek a milánói, ferrarai, mántuai, nápolyi és mindenek felett a flórenci fejedelmekkel a művészet és a tudomány pártolásában. V. Szixtusz felépítette és berendeztette a fényes vatikáni könyvtárt. A kor megérett a haladásra, amit a kezdődő reakció, élén a borzasztó inkvizicióval, hasztalan igyekezett megakadályozni. Alexandriai Ptolemeusz nagy szintaxisának tanulmányozásából, amely magába foglalta az akkori (Kr. u. II. század) csillagászati ismereteket, valamint saját megfigyeléseiből vezette le a német származású, thorni születésű Kopernikusz, frauenburgi kanonok (1473–1543) a rendszerét. Értekezése, amelyben kifejti hipotézisét, csak halála évében jelent meg. Ezáltal kerülhette el buzgó hívének, a dominikánus Giordano Brunónak mártir sorsát. Giordano Bruno Nolában (Olaszország) született, dominikánus szerzetes volt, akit meggyőződése miatt kiutasítottak az országból; beutazta Európa főbb országait; Kopernikusz tanait védte, egyúttal azon véleményét hirdette, hogy az állócsillagok mind megannyi napok, amelyek a földhöz hasonló lakott bolygókkal vannak körülvéve. Hevesen támadta a tudományos haladást gátló asztrológiai babonát, amely szerint nemcsak a nap, hanem a csillagok is nagy befolyást gyakorolnak a természetre és az emberekre. Bruno véleménye szerint az égitestek a végtelen, folyós és átlátszó étertengerben lebegnek. Ezen tanai miatt, valamint mert azt állította, hogy Mózes a csodáit természetes módon hozta létre, Velencében elfogták és máglyára ítélték. Az ítéletet 1600-ban február 17-én hajtották végre Rómában, mikor Bruno 52 éves volt. Ugyanazon szellem uralkodott ez időben, mint amely valamikor Athénben követelte áldozatait; csakhogy a nép még kegyetlenebb és még inkább barbár volt. Bruno főtörekvése az volt, hogy Arisztotelesz filozófiájának a tudományos eszmékre gyakorolt káros hatását megtörje.

Mondhatjuk, hogy az inkvizició aranykora, ezen utolsó diadallal, vége felé közeledett; mert Kepler és különösen Galilei felfedezései messze előbbre vitték ismereteinket.

Kopernikusz rendszerét gyakran úgy magyarázták, mintha az a régiek tanaitól teljesen független volna. Mily kevéssé helyes ez, azt saját szavaiból tudhatjuk meg: «Miután a szferák körmozgására vonatkozó matematikai számítások bizonytalanságán elmélkedtem, elkedvetlenedtem, hogy azon filozófusoknak, akik ezen mozgások legjelentéktelenebb körülményeit is gondosan tanulmányozták, nem volt szilárd alapjuk az egyetemes gépezet mozgásainak megértésére, amelyet a mi javunkra a mesterek legtörvénytudóbbja és legjobbja épített.» «Ez okból újra elolvastam mindazon filozófusok munkáit, amelyeket megszerezhettem, hogy megtudjam, nem-e adott valamelyik kifejezést azon eszmének, hogy az égi testeknek más mozgásaik is lehetnek, mint amiket tudományos iskolákban tanítottak. Ciceroban találtam először, hogy Hiketasz határozottan állította, hogy a föld mozog. Azután Plutarchoszban láttam, hogy másoknak is volt ily véleményük. Idézem szavait, hogy megismertessem: «Mások ellenben azt hiszik, hogy a föld mozog. Így Filolaosz a pitagoreista azt hiszi, hogy a föld a tűz körül ferdén álló körben mozog, mint a nap és a hold. A pontuszi Heraklid és a pitagoreus Ekfantusz nem hittek a föld haladó mozgásában, hanem szerintük a föld kelet és nyugat között, kerékhez hasonlóan, középpontja körül forog.» Ezekután gondolkozni kezdtem a föld mozgásán és bár tapasztalatunknak ellentmondónak látszott, állhatatosan megmaradtam amellett, mivel tudtam, hogy már előttem mások is a csillagok jelenségeinek magyarázatára tetszőleges körmozgásokat tételeztek föl.» Miként Arisztarchosz, Kopernikusz is igen kicsinek tartotta a föld pályáját az állócsillagok pályájához képest.

Kopernikusz halála után néhány évvel született Tycho Brahe Schonenben 1546-ban. Egy teljes napfogyatkozás megfigyelése megkettőzte a kora ifjúságában mutatkozó buzgalmát a csillagászati tanulmányok iránt. Igen sok pontos mérést eszközölt, főleg az uranienburgi obszervatóriumban Hven szigetén, Dániában, amely megfigyelések később alapul szolgáltak a vele együttműködő Keplernek a művéhez és amelyek arra indították Besselt, hogy Tycho Brahet «a csillagászok királyának» nevezze. Tycho a földet megint bolygórendszerünk középpontjába helyezte. Szerinte a föld körül kering a nap és a hold és az összes bolygók. Az állócsillagok gömbformájú felületre vannak erősítve, amely lassan fordul meg tengelye körül. Mennyire hatottak rá korának előítéletei, azt megismerhetjük azon tényből, hogy mikor párbajban levágták orra hegyét, azt mondta, hogy a csillagok megjósolták ezt születése órájában. Gondolkozásmódjára jellemző azon felfogása, hogy a föld anyaga durvább mint a napé és a bolygóké, ezért van a föld a bolygórendszer középpontjában. Hogy Kopernikusz rendszerét Tychoé fölött előnyben kell részesíteni, «mert sokkal egyszerűbb és világosabb», ezt erősen hangsúlyozta Descartes. Tycho példája mutatja, hogy még a legerősebb szorgalom és a legnagyobb megfigyelési képesség is aránylag csak kis eredményt érhet el, ha nem jár ezekkel együtt tiszta és előítélet nélküli belátás az elméleti kérdésekben. Tycho 1601-ben halt meg Prágában.

Kepler (1571–1630 között) számára tartatott fenn, hogy Tycho megfigyeléseiből levonja a következményeket. Bebizonyította, hogy a bolygók ellipszisben keringenek a nap körül, és meghatározta a naptól való távolságuk és gyorsaságuk összefüggésének törvényeit. Jellemző Keplerre, hogy végül vonakodott a mindenható Wallensteinnak asztrológiai számításokat eszközölni, pedig horoszkópját eredetileg ő állította fel. Azonban saját magának és gyermekeinek sorsát megkisérelte a születésük óráira eső konstellációkból kiolvasni. Kepler protestáns családból származott és vallásáért szenvednie is kellett.

Kepler érdeme csillagászati ismereteink első, fontos haladása Arisztarchosz óta. Ezen haladást megerősítették a nagy Galilei (1564–1642 közt) felfedezései. Galilei, aki levelezett Keplerrel, egyik 1597-ben kelt levelében azt mondja, hogy már rég híve Kopernikusz rendszerének. Hallotta 1604-ben, hogy Hollandiában föltalálták a távcsövet. Galilei maga is készített egy távcsövet, amivel kora hatalmasai részéről nagy elismerésre talált. Tanulmányozta az eget és sok csillagot fedezett fel, amelyek szabad szemmel nem voltak láthatók. Távcsövén a bolygók világító korongoknak látszottak. 1610-ben tanulmányozta a Jupitert és felfedezte a négy holdját, amelyek közül a közelebbiek gyorsabban keringnek a Jupiter körül, mint a távolabbiak, épúgy mint a hogyan ez a nap bolygóinál tapasztalható. A holdak mozgásai – amely holdakat a toszkániai uralkodó fejedelmi család tiszteletére Medici-csillagoknak nevezett el – Galilei szerint Kopernikusz felfogásának támaszául szolgálhatnak. Megfigyelte továbbá, hogy a Szaturnusz alakja változik, amely változást gyűrűinek különböző helyzete okozza és hogy a Vénusz, továbbá a Merkur épúgy növekszik, mint a hold. A napfoltokat is fölfedezte (1611-ben) és ezeknek mozgásaiból arra következtetett, hogy a nap is tengelyforgást végez. Ezen felfedezések éles ellentétben állottak az egyházi iskolákban előadott arisztoteleszi tanokkal. Galilei azért azt tartotta a legtanácsosabbnak, hogy Rómába utazzon, hogy ott személyesen győzze le ellenfeleit. És mivel ezek nem tudták tudományuk segítségével legyőzni, azt állították, hogy tanai ellentmondanak a szentírásnak.

Galilei akkor lépett föl először nyilvánosan 1613-ban a napfoltokról írt művével mint Kopernikusz híve. A tekintélyes egyházi férfiak eleinte nem léptek fel ellene, de 1614-ben a «szent kongregáció» abban állapodott meg, hogy Kopernikusznak a föld kettős mozgásáról szóló tana ellentmond a bibliának. Bár megengedték, hogy Kopernikusz tanát, mint hipotézist említsék tudományos következtetéseknél, de tilos volt azt igazságként hirdetni.

Ilyesmi a mai korban érthetetlen lenne; de akkor teljesen normális volt. Egyszerűen azt állították, hogy nem hiszik azt, amit hirdetnek. Azonban mégis mindenki tudta, hogy azt hiszik is. Igen jellemző, hogy harminc évvel későbben (1644) hogyan nyilatkozik Descartes. (1596–1650 közt): «Kétségtelen, hogy a világ kezdetben teljes egészében teremtetett, úgy hogy a nap, a föld, a hold és a csillagok ezen időben keletkeztek és a földön nemcsak növényi magvak voltak, hanem növények is; továbbá Ádám és Éva nem mint kis gyermekek születtek, hanem felnőtt emberekként alkotta őket a teremtő. Ezt tanítja a keresztény vallás és természetes ésszel könnyen meggyőződhetünk róla. Mindazonáltal célszerűbb, ha a növények és az emberek természetét meg akarjuk ismerni, azon gondolkozni, hogy hogyan fejlődtek ki fokozatosan a magból, mint azon elmélkedni, hogy mint támadtak a teremtő keze által. Ha kitudnánk találni valamely igen egyszerű és könnyen érthető principiumot, amelynek segítségével be tudnók bizonyítani, hogy a csillagok, a föld és minden, amit a mindenségben észreveszünk, magvakból keletkezett, sokkal jobban értenők meg azokat, mintha csak úgy írnók le, aminők, ámbár valóban tudjuk, hogy a fent jelzett módon keletkeztek. Mivel azt hiszem, hogy rájöttem ilyen principiumokra, ezeket akarom itt röviden kifejteni.»

Ily furcsa módokat kellett megkisérelni, hogy az inkvizició számtalan szirtjét elkerüljék, amely sohasem fáradt ki az újabb felfogás és az ortodox bibliai dogmák közti ellentétek kiszimatolásában. Galilei hét éven át hallgatott. Később Grassi jezsuita páterrel vitába keveredett, aki az üstökösöket égi testeknek tekintette, míg Galilei tévesen azt a régi nézetet vallotta, hogy az üstökösök földi eredetűek. A jezsuitáknak végül sikerült Galileit vád alá helyeztetni. 1633-ban Rómába kellett utaznia, hogy az inkvizició előtt védje magát, bár aggkor és betegség nehezedett reá. Minden lehető eszközzel igyekezett elkerülni a vitát, mégis szégyenletes fogságra ítélték, továbbá meg kellett tagadnia a föld mozgására vonatkozó tanait.

Kopernikusz, Kepler és Galilei műveit a földnek a naprendszerhez való viszonyáról a szent kongregáció eltiltotta, amely tilalom 1835-ig fennállott.

Galilei kifejtette műveiben, hogy már Pitagorasz és Arisztarchosz tanították, hogy a föld a nap körül mozog. Galilei kifejtette a mozgás elméletét és bebizonyította, hogyha a mozgó testre valamely erő hat, akkor annak mozgásában változás áll elő; ha arra semmi erő sem hat, akkor a mozgás változatlan. Ahelyett, hogy mint Arisztotelesz azt állította volna, hogy az eső test mögé tóduló levegő gyorsítja az esést, Galilei bebizonyította, hogy a levegő akadályozza az eső test mozgását.

Az egyház ellentállása azonban Kopernikusz rendszerével szemben hasztalan volt. Descartes pillanatig sem habozott, hogy Kopernikusz tanait elfogadja. Természetes, hogy ezzel ellenségeket szerzett magának, azonban menedékre talált a protestáns Hollandiában és Svédországban. Kopernikusz szerint valamennyi bolygó a nap északi pólusából tekintve jobbról balfelé mozog. Ugyanazon irányban mozog a mi holdunk a föld körül és a Galilei által felfedezett Jupiter-holdak bolygójuk körül, valamint a napfoltok a nap körül. Megközelítőleg ezek mind az ekliptika síkjában mozognak (az ekliptika a látszólagos nappálya). Ezen szabályszerűség magyarázata céljából Descartes és Giordano Bruno az étertenger egy nemét vették fel, amelyben a bolygók lebegnek. Descartes azt hitte, hogy az éter a nap körül, mint egy központ körül körben forog és hogy ezen örvényszerű mozgás a bolygókat is magával ragadja köralakú pályákon, mint ahogyan száraz lombot magával sodor a forgószél. Ezen felfogás jóval fölülmúlja Kepler véleményét, aki szerint a bolygókat isteni lények viszik előre pályáikon. Az üstökösökről, amelyek nem úgy viselkednek, mint a bolygók, Descartes azt tartja, hogy igazi égitestek, amelyek a Szaturnuszon kivül mozognak. Azonban mivel Tycho Brahe azt állította, hogy megfigyelései szerint az üstökösök ugyan a hold pályáján kívül mozognak, azonban gyakran nincsenek attól nagyobb távolságra, mint a Vénusz vagy a Merkur, Descartes kijelentette, hogy ezen megfigyelések nem elég pontosak arra, hogy Tycho következtetései jogosak volnának.

Descartes Moruszhoz intézett egyik levelében azt mondja: «Fel nem foghatjuk azt az eszmét, hogy a világnak határa van; azért mondjuk, hogy a világ végtelen kiterjedésű. Azonban abból, hogy a világ térben végtelen kiterjedésű, még nem következik, hogy időben is végtelen. Ámbár a világnak végnélkülinek kell lennie, a teológusok még sem állítják, hogy örök időtől fogva létezik.» A világ – Descartes szerint – anyaggal van tele, azért mindennek köralakú, zárt pályában kell mozognia. Isten teremtette az anyagot és ennek mozgását. Három elem van a világon. Az elsőből, a világító elemből lettek a nap és az állócsillagok; a második, átlátszó elemből áll az ég: a harmadik elemből, amely sötét, át nem látszó és a fényt visszaverő, állanak a bolygók és az üstökösök. Az első elem a legfinomabb részecskékből áll, a harmadik a legdurvább részekből.

Kezdetben a lehető legegyenletesebben volt szerinte az anyag elosztva. A mozgás folyamán zárt pályák keletkeztek egyes középpontok körül, amely középpontokban összegyülemlett a világító anyag, míg a második és harmadik anyag körben örvénylett körülötte. Több sötét test oly sebesen mozgott, továbbá oly nagy tömegű volt, hogy a forgási középponttól messzire eltávolodott és semmiféle erő sem tudta azokat visszatartani. Ezen testek egyik forgási középponttól a másikhoz vándoroltak; ezek az üstökösök. Kisebb tömegű és gyorsaságú testek egyesültek a második elem ugyanoly centrifugális erővel bíró részeivel; ezek a bolygók. A kisebb tömegek beljebb kerültek. Más részeknek a mozgása folytán ezek nyugat-kelet irányú forgásba jutottak.

A legkisebb részek mozgásából keletkezik a hő. Ez részben azáltal keletkezik, hogy a nap sugarai érik az anyagi részeket; de előállhat más módon is. A hő az érzékeinkre hat. A foltok növekedésével valamely nap vagy csillag fokozatosan elsötétülhet és viszont a foltok elmulásával nagyobbodhat világító képessége. Különböző csillagok fényváltozásának e magyarázatát sok csillagász még napjainkban is elfogadta.

Megtörténhet, hogy valamely csillagkörüli örvényt, amely nem egyéb, mint az első és másodrendű részek forgómozgása, a közeli örvények elnyelnek. Ekkor ezen örvény középponti csillaga is más örvénybe kerül, amelyben bolygóvá vagy üstökössé válik.

A csillagrendszerből a bolygórendszerbe való átmenetet Descartes a föld leírásában alaposabban fejti ki. A föld kezdetben az első elem hatalmas örvénye által körülvett nap volt. Mindjobban foltok borították be, mígnem a foltok összefüggő kérget alkottak. A föld felszinén kialudt a tűz; a földfelületről tehát nem kerülhettek újabb részek az örvény külső felébe, amiért annak forgása fokozatosan megszünt. Azonban e területre ekkor közeli forgórendszerekből behatoltak egyes részek, amelyeket előbb a tüzes földből kiszakadó részek eltaszítottak volna. Ily módon a kihült föld belekerült a nap közellévő örvényébe és bolygó lett. A föld magva még izzó állapotban van, ezt körülveszi a föld szilárd kérge, amelyet a harmadik elem részei alkotnak. A kéregben levegő- és vízrétegek vannak, amelyeket a kéreg beborít. Ez néha összetörik és beleesik az alatta lévő vízbe, amely ily módon felszínre kerül és oceánná lesz, míg a törött földkéregből hegyek képződnek. Víz is folyik a kemény föld ereiben. Ezen nézeteket később Burnet (1681) bővebben kifejti.

Ez röviden Descartes felfogása a világrendszerről. Szerinte az állócsillagok, amelyek a naprendszer körül lévő örvények középpontjai, oly nagy távolságban vannak, hogy a földhöz viszonyított helyzetük nem változik észrevehetőleg a föld mozgása által.

A kémia ezen korban igen elmaradt. Azt hitték, hogy a testek különböző tulajdonságai a legkisebb részek alakjából erednek. Descartes valóban filozófiai alapossággal írja le, hogyan lehet a különböző tulajdonságokat abból levezetni, hogy a részek nagyok-e, vagy kicsinyek, könnyűek, vagy nehezek, gömbölyűek-e, vagy szegletesek, tojás-, vagy harangalakúak, elágazók vagy osztatlanok. Mindezen dolgok terjengő leírásával igen gyöngítette rendszere világosságát.

Newton kiváló kortársa és riválisa Leibnitz (1646–1716 között) «Protogaea» című művében, amely 1683-ban jelent meg az «Acta Eruditorum» című tudományos folyóiratban, a föld fejlődésének oly magyarázatát adta, amely sok pontban megegyezik mai felfogásunkkal. Abban a korban az volt az általános vélemény, amint azt már az északi népek vallották, hogy a föld egykor tűz által fog elpusztulni, ami valószínűleg a nap és valamely más égitest összeütközése esetén fog bekövetkezni. Leibnitz Descartes-al megegyezően szintén azt tételezi fel, hogy a föld hőfoka kezdetben igen magas volt. Leibnitz szerint ez éghető anyag hiján csökkent és így a föld kéreggel vonódott be, míg a víz, amely eleinte gázállapotban volt, egy későbbi periódusban megsűrűdött. Az üvegszerű földkéregből homok képződött; és víz meg sók közreműködése folytán alakult ki a többi földréteg. Eredetileg az egész földet tenger borította; azért találunk az egész földtekén régi csigahéjakat. A föld felszíne szabálytalanná vált, néhol horpadások támadtak, amelyek legmélyebbjeit tenger töltötte be.

Steno, dán tudós (1631–1686 közt), akinek érdemeit csak 1831-ben ragadta ki a feledés homályából Elie de Beaumont, azt hitte, hogy a vízszintes földrétegek, különösen pedig ha vizi állatok megkövesedett maradványait tartalmazzák, tengeri eredetűek. Mivel e rétegek gyakran ki vannak zavarva vízszintes helyzetükből és emelkedettek, világos, hogy itt külső erőknek kellett hatniok, ezek között, Steno szerint, a vulkánosság játszik főszerepet.

Azon időben általános elfogadták azt a nézetet, hogy a föld belsejét víz tölti ki, amely közlekedik a tengerrel. Ily nézetek már Descartesnál is találhatók. E téves felfogás képviselői voltak Woodward (1665–1722) és Urban Hjärne (1712); utóbbi szerint a föld belsejében lévő víz sűrű, zavaros és forró.

Descartes eszméit kortársai a legnagyobb bámulattal fogadták. Tanai kiszorították Arisztotelesz tanait az egyetemekről. Upszalában élénk vitát keltettek, talán ez adott impulzust a természettudomány fejlődésére Svédországban. A papság megkísérlette, hogy megakadályozza ezen tanok hirdetését az egyetemi tanszékeken; ehhez azonban nem sikerült megnyerniök a kormány beleegyezését.

Szvedenborg volt azon fiatalemberek egyike, akikre Descartes tanai erős hatással voltak és aki Descartes kozmogóniáját némileg módosította. Szvedenborg szerint minden forgó rendszerekből áll, úgy az atómok, mint az egész naprendszer. Minden egy általános terv szerint épült fel. A legkisebb anyagi rész az anyagtalan pont forgó mozgásából keletkezett volna. Ez igen gyönge megokolás, mert a kiterjedés nélküli pont, bármily sebesen is forog, az által sohasem foglalhat el teret. Úgy látszik, hogy Szvedenborg hipotézise segítségével a világnak semmiből való keletkezését akarta megmagyarázni. Ámbár némely helyen azt mondja, hogy a matematikai pont örök időtől fogva létezik; ebben azonban semmiképen sem következetes, mert máshol azt mondja, hogy a pont teremtés által jött létre.

Szvedenborg világmagyarázata annyiban különbözik Descartes-étól, hogy a bolygók szerinte nem vándoroltak kívülről a naprendszer forgási szisztémájába, hanem ellenkezőleg, a nap kitaszította őket. Szvedenborg azt képzelte, hogy a napfoltok növekedtek, míg végül a nap egész fényes felületét elsötétítették. Az elzárt tűz kiterjedni igyekezett és ennek következtében a héj megfeszült, míg végül összetört. A sötét burok gyűrűalakban gyülemlett össze az egyenlítő körül. A forgás tovább is tartott, mígnem az erős gyűrű kis darabokra törött, amelyek gömbalakot vettek föl; ily módon alakultak ki a bolygók és a holdak. Hogyha valamely nap burka széttörik, az hirtelen láthatóvá lesz; úgy magyarázza Szvedenborg «új csillagok» hirtelen föllángolását.

A bolygók és a napok ezután, Szvedenborg szerint, a forgás segítségével elkerültek olyan helyre, ahol a forgó éterrel egyensúlyban voltak. Ezen távolságban majdnem köralakú pályákon mozognak. A bolygók épúgy viselkednek, mint a könnyű levegőbe fölemelkedő testek, amelyek mindaddig meg nem állapodnak, míg csak hasonló sűrűségű légrétegbe nem kerülnek. Ezért a legnagyobb fajsúlyú bolygók a legbelsőbb helyre jutnak, míg Descartes szerint a legnagyobb tömegűek a legtávolabb vannak.

Mindkét felfogás csak megközelítőleg helyes, amint az a következő táblázatból kitünik, amely See amerikai tudós számításain alapul.

Ezen táblázatban a föld sugara, tömege, naptól mért középtávolsága és sűrűsége szolgál egységül.

Szvedenborg művei általában homályosak, ami a modern természettudós előtt érthetetlen. Az a benyomásunk róla, hogy nem gondolta át azt, amit leírt. «Principia» című munkájának végén az örvény-mozgást matematikailag fejezi ki, ezen részben joggal elvárhatnánk teljes világosságot. Az örvény természetesen kívülről, más örvényekkel szemben határolt. Szvedenborg most azt állítja, hogyha két bolygónak az örvény külső határától való távolsága úgy aránylik egymáshoz, mint egy a négyhez, akkor sebességük egynek a kettőhöz való viszonyában áll. Ebből az következik, hogy azon erő, amely a bolygót a középpont felé viszi, egyenesen arányos a bolygónak a forgórendszer határától mért távolságával és fordítva arányos a naptól való távolsággal. Ezen erő azonban Newton gravitációja, amely fordított arányban áll a bolygó naptól való távolságának négyzetével, és ez egyáltalában nem egyezik meg Szvedenborg magyarázatával. De Szvedenborg jól ismerte Newton munkáit és több alkalommal ki is fejezte iránta érzett mély bámulatát, így pl. azt mondja, hogy: «sohasem dicsérték eléggé.» Hogy saját maga és Newton általánosan elfogadott felfogása között közvetítsen, azt mondja, hogy az ő állítása akkor helyes, ha a forgás sebessége a forgórendszer szélén növekszik; ez azonban egyáltalában nem felel meg Newton törvénye értelmében a bolygók mozgásának és különben is érthetetlen volna.

Szvedenborg azt is gyanítja, hogy a tejút a látható csillagvilágban ugyanolyan szerepet játszik, mint a nap forgás-tengelye a mi bolygórendszerünkben. Eszerint a napok bolygórendszereikkel a nagy világtengely körül csoportosulnának, amely a tejút közepén megy át; eszerint a tejút az égen félköralakú öv gyanánt jelenne meg, holott az gyűrűalakúnak látszik. Szvedenborg szerint ily módon még nagyobb rendszereket is elképzelhetünk, amelyeknek csak kis része a tejút rendszere. Hasonló gondolatokat vetett föl későbben Wright (1750-ben), aki Szvedenborg gondolatmenetét valószínüleg nem ismerte és föltételezte, hogy a tejút megfelel a naprendszer ekliptikájának. Ilyen eszmékkel foglalkozott továbbá Kant (1755), aki aligha tett hozzá valamit is Wright magyarázatához és Lambert, aki azt hitte, hogy a napok csillaghalmazokká fognak tömörülni és ezek tejutakká (1761).

Kérdezhetjük, hogy mért nem vette föl rendszerébe Szvedenborg az általa csodált Newton korszakalkotó felfedezését? Erre azt válaszolhatjuk, hogy Szvedenborgot teljesen áthatotta azon eszme, hogy mindennek a világon, akár kicsiny, akár nagy dolog az, egy terv szerint kellett elkészülnie. Nem tudott elképzelni semmiféle távolról ható erőt az égitestek között, mivel ily hatás egyébként előttünk ismeretlen. Ez az ellenvetés különböző oldalról érte Newton nagy felfedezését és Newton saját maga nem volt egész érzéketlen ez iránt. Szvedenborg ez okból a világrendszer magyarázatát Descartesnak az örvényrendszerről való gondolatára alapította. Úgy látszik, nem érezte föltevései fizikai képtelenségeit és különösen nem értette meg azok teljes összeférhetetlenségét Newton törvényeivel. Ez igen komoly fogyatkozása Szvedenborg rendszerének, amelyben voltak egészséges eszmék is, amelyeket később mások kifejlesztettek.

Ez különösen áll azon feltevésére, hogy a bolygók a napnak köszönhetik létüket és hogy eredetileg is a naprendszerhez tartoztak; ez oly gondolat, amelyet általában Kantnak tulajdonítanak. Azon eszme, hogy a tejút óriási csillagrendszer, nem kis értékű, bár Szvedenborg kevéssé dolgozta ki. Gondolatmenetének sajátossága azon állítása, hogy a napunk közelében lévő naprendszerek tengelyei azonos irányúak. Ezen iránynak párhuzamosnak kell lennie a tejút tengelyével; ez azonban nem áll. Bohlin legutóbbi kutatásai azt mutatják, hogy bizonyos fokig valószínű, hogy a hozzánk legközelebb fekvő kettős csillagok pályasíkjai és a legnagyobb, vagyis hozzánk legközelebbi ködfoltok középsíkja majdnem párhuzamos az ekliptikával. Wright és Lambert szerint hasonló szabályszerűség várható a tejút napjainál.

Pitagorasz állítólag azt szokta mondani növendékeinek, hogy más bolygók épúgy be vannak népesítve, mint a föld. Később az általánosan érvényre jutó Kopernikusz-féle tanok következtében nem tekintették a földet a világegyetem központjának és más világokat is lakottaknak vettek fel.

Giordano Bruno is lelkesedéssel hirdette e tant, amelyet az akkori teológusok oly veszélyesnek tartottak, hogy azért máglyán kellett bűnhődnie. Kétségkívül ez a tan volt különösen az, ami az egyházat Galilei ellen és Kopernikusz más követői ellen ingerelte. Midőn e gondolat mindenkit áthatott, akkor a másik végletbe estek, és minden égitestről azt képzelték, hogy be van népesítve, anélkül, hogy keresték volna az élőlények létéhez tartozó fizikai feltételeket. A holdlakókról szóló fantazmák igen népszerűek voltak, és népies elbeszélésekben ma is szó van róluk. Sőt Herschel Vilmos, a kiváló csillagász, azt hitte, hogy a napnak is vannak lakói és hogy a napfoltok a nap szilárd tömegének részei, amelyek olykor a fénylő napfelhőkön áttetszenek.

Szvedenborg látomásai e fantazmák közül a legkülönösebbek. Igen jellemes ember volt; kétségtelen, hogy valóban hitte azt, amit állított. Azt mondja, hogy napokat, heteket, sőt olykor hónapokat töltött túlvilági szellemek és angyalok társaságában. «Általuk értesültem azon világokról, amelyekben laknak, az ottani erkölcsökről, szokásokról és vallásokról, valamint más érdekes dolgokról; és mindent, ami ily módon tudomásomra jutott, úgy le tudok írni, mint amit magam láttam és hallottam.» «Észszerű az a következtetés, hogy oly nagy tömegek, aminők a bolygók, amelyek részben fölülmúlják a földet, nem azért teremtettek, hogy a föld körül keringjenek és hogy halvány fényükkel csak a földet világítsák; ezeket más célból kellett megteremteni.» Ez a gondolatmenet, amelyet Szvedenborg a túlvilági szellemeknek tulajdonít, valószínűleg igen el volt terjedve, és kétségtelenül ez okból kelt nagyobb érdeklődést a csillagászat, mint minden más tudomány. A bolygók Szvedenborg szellemei szerint, «tengelyforgást végeznek, van nappaluk és éjjelük. Többeknek közülök holdjaik is vannak, amelyek úgy keringenek körülöttük, mint a mi holdunk a föld körül.»

«A Szaturnusz bolygónak, amely legtávolabb van a naptól, azonkívül óriási gyűrűje van, amely bolygóját erős, ámbár visszavert fénnyel látja el. Hogyan képes valaki, aki e tényeket ismeri és észszerűen tud gondolkodni, föltételezni, hogy az égitestek lakatlanok?» «Jól tudják a szellemek és az angyalok, hogy a hold, a Jupiter és a Szaturnusz körül keringő holdak is lakottak.» Ezen lakókat úgy írja le, mint eszes, emberhez hasonló lényeket. «Azok sem kételkedhetnek, hogy az égitestek lakottak, akik nem beszéltek szellemekkel; mert vannak «földek», és ahol föld van, ott emberek is vannak, mivel minden földnek végcélja az ember.» Szvedenborg ily módon nemcsak naprendszerünk bolygóiról értesült, hanem más benépesített világokról is és más napokról a látható világegyetem határáig. Szelleme azokba a régiókba helyezkedett el, míg teste lenn maradt a földön. Így tudta meg azt, hogy a mi napunk nagyobb az ég többi napjainál. Az egyik bolygóból látta az ég összes csillagait, amelyek közül az egyik nagyobb volt a többinél és egy égi hang megmagyarázta neki, hogy az volt a mi napunk. Máskor meg a legkisebbnek mondott bolygón volt, amelynek kerülete alig volt 3750 km. Gyakran beszél más bolygók állatairól és növényeiről is.

Ezt a leírást jellemzőnek tekinthetjük a Szvedenborg-korabeli művelt közönség felfogására a világegyetemről. E nézet lényegesen eltér a mai felfogástól, amint ezt Proktor kiemeli, aki foglalkozott ezen spekulációkkal. Napunk valószínűleg nem nagyobb más napnál. Ép így a Szvedenborg által leírt bolygó nem a legkisebb a világon. Az 1800 óta felfedezett 600 kis bolygó között a legnagyobb, a Ceresz, körülbelül 3000 km-nyi kerületű; a Veszta- és a Pallasznak fél olyan kerülete sincs; míg a legkisebbeknek közülök, fényük erősségéből itélve, 30 kilométernél alig van nagyobb kerületük.

Csodálatos azonban, hogy azon szellemek közül, akikkel Szvedenborg 29 éven át találkozott, egy sem tudott a számos kis bolygóról. Épúgy helytelen azon állításuk, hogy a Szaturnusz a legszélsőbb bolygó, mert később felfedezték az Uranuszt és a Neptunuszt (1781-ben, illetőleg 1846-ban).

Az Uranuszt már Flamsteed megfigyelte 1690-ben, tehát Szvedenborg születésének ideje körül (1688). Szabad szemmel látható és kétségkívül számtalan ember látta, bár Herschel előtt senkisem gondolta, hogy az bolygó lehet.

Igen feltünő az az állítás, hogy a Merkur lakói igen kellemes klímát élveznek, a nap heves kisugárzása dacára (amely 6·6-szerte erősebb, mint a földön). Szvedenborg ezt úgy magyarázta, hogy ezt a bolygó ritka légköre okozza. Hogy a ritkább légkör hűtőhatású, arra abból következtetett, hogy a magas hegyeken, még trópusi vidéken is, meglepő a hideg. Ezt Szvedenborg maga mondta el a Merkur lakóinak, akiket igen korlátoltaknak mond. Mai felfogásunk szerint a Merkuron nehezen lehetnek élő lények.

Mindebből tisztán láthatjuk, hogy Szvedenborg azoktól a szellemektől és angyaloktól, akikkel látomásaiban érintkezett, nem tudhatott meg többet, mint amit ő maga tudott, vagy valószínűnek tartott. Szvedenborg leírását szellemeinek nyilatkozatairól azért közöltük, hogy bemutassuk, hogy a korabeli tudás minőnek képzelte a világrendszert.

Igen jellemző arra a korra, hogy Kant is, Szvedenborg példáján felbuzdulva «Theorie des Himmels» című munkájában más bolygók eszes lényeinek hosszas leírását adja. Ő azonban csak a naprendszert tárgyalja ily módon. Kant azt mondja: «Ezen állapot oly valószínű, hogy valószínűségi foka nincs messze a bizonyosságtól.»

Épúgy, mondja tovább Kant, amint a bolygók fajsúlya annál nagyobb, minél közelebb vannak a naphoz (ezen föltevés helytelen), ép úgy annál finomabb és könnyebb anyagból kell állaniok a bolygók lakóinak, továbbá állatainak és növényeinek, minél távolabb fekszenek a bolygók a naptól.

Egyúttal a naptól való távolság növekedésével testük szövete rugalmasabbá válik, testalkatuk pedig ennek arányában célszerűbbé. Hasonlókép szellemi tulajdonságaik, különösen gondolkodási képességük, gyors felfogásuk, fogalmaik pontossága és élénksége, kombinativ képességük, cselekvésben való gyorsaságuk, egy szóval tehetségeik általános tökéletessége kell, hogy a naptól való távolsággal növekedjék.

Ezt annál is inkább szükségesnek tartotta, mert a Jupiteren a nap csak 10 órás, ez az idő pedig a földi lakóknak, akiknek durvább a természetük, alig elegendő ahhoz, hogy kipihenjék magukat. Kant és Szvedenborg azt hitték, hogy az a számos hold, amely a külső bolygók körül kering, megörvendezteti e bolygók boldog lakóit; azok nem ismerik a bűnt; valószínű, hogy náluk korlátlan az erény uralma.

Ezt írja e kor legnagyobb filozófusa, aki kortársai naiv teleológiai és metafizikai gondolkodásmódjától nem tudott teljesen megszabadulni. A teleológiai felfogásból – amely mindenben a célszerűséget követeli – következik, hogy «a föld az ember kedvéért létezik.» A célszerűség tana azon időben oly nagy hatású volt, mint ma az evolúció tana.