Keplernek a bolygó mozgásokra vonatkozó felfedezése lehetővé tette azt, hogy a bolygók helyzetét bizonyos időpontra nézve előre meglehessen jósolni. A fejlődési láncolat egy még hiányzó fontos tagjának hozzácsatolása Newton számára tartatott fenn. Bebizonyította, hogy Kepler három törvénye egyetlen-egy törvényből vezethető le, az általánosan elfogadott gravitációs törvényből, amely szerint két tömeg között működő vonzóerő a tömeg nagyságával egyenes, a távolság négyzetével fordított arányban áll. Ezen időben a földfelület nehézségi erejének intenzitását már ismerték Galilei és Huyghens méréseiből. Miután ugyanaz az erő, t. i. a föld vonzó ereje a holdra is hat Newton szerint és az az erő tartja meg pályájában, meg kellett határozni a nehézségi erő nagyságát a földnek a holdtól való távolságára vonatkozólag és össze kellett hasonlítani ezt az erőt azzal, amely a holdpálya görbületét okozza. Newton ezt 1666-ban kiszámította, de nem ért el jó eredményt.

Egyáltalában nem lehetetlen, amint Faye megjegyzi, hogy Newton ezen kudarc folytán kételkedett a nehézségi erő jelentőségében. Bizonyos, hogy 1682 előtt nem folytatta számításait, amidőn elérte a kivánt eredményt, akkor ugyanis számításai alapjául a föld nagyságának új becslései szolgáltak. Állíthatjuk, hogy a kor megérett e felfedezésre, mivel Newtonnak négy honfitársa is igen közel járt hozzá. Newton kortársai mindenesetre nagy elragadtatással fogadták. Azonban még nehezen tudták megérteni, hogy a testek hatnak egymásra a távolból és hogy a bolygók az üres térben mozognak. A bolygók mozgásai azonban oly rendkívül szabályosaknak mutatkoztak, hogy lehetetlen volt az a feltevés, hogy bármily ritka gázon is áthatoljanak. Azonkívül barometrikus megfigyelések bebizonyították, hogy a levegő sűrűsége a föld szine feletti magassággal gyorsan csökken. Tehát Descartes örvény-elméletét el kellett hagyni. Az összes égitestek, még az üstökösök is, amelyek Descartesnak a köralaktól eltérő pályáik által oly nagy gondot okoztak, oly pályákon mozognak, amelyek szigorúan követik Newton törvényét.

A bolygórendszer feltünő szabályossága és egyformasága rejtély volt Newton előtt. A hat ismert bolygón kivül azok tíz holdja is ugyanazon irányban, közel ugyanazon síkban, az ekliptika síkjában és majdnem köralakban mozog. Mivel Newton semmiféle örvényben, amely magával ragadná az égitesteket, nem hitt, nem tudta megérteni ezen sajátságos szabályszerűség okát, annál kevésbbé, mert az üstökösök, amelyeknek pályái szintén a nap vonzásától függnek, gyakran épen nem azon irányban mozognak, mint a bolygók. Ebből Newton minden igazolás nélkül arra következtetett, hogy a bolygómozgás szabályszerűségének nem lehet mechanikus oka. A következőket mondja: «Ellenkezőleg, azon csodálatos elrendezést, amelynek segítségével a bolygók majdnem köralakú pályákon mozognak és a napok egymástól oly távol fekszenek, hogy bolygóik ne zavarják egymást, egy eszes és mindenható lény okozta.» Newton szerint a bolygók mozgásuk impulzusát a teremtésben nyerték. Ezen föltevés ellen, amely valójában az észszerű magyarázat ellentéte, a leghatározottabban lépett föl Leibnitz; a probléma pozitiv megoldását azonban ő sem érte el.

A legelső, aki ilyen magyarázatra törekedett, Buffon volt, a «Histoire Naturelle» (1748) tehetséges szerzője. Buffon ismerte Descartes és Szvedenborg műveit és mivel azon módot, amint Szvedenborg a bolygóknak a naptól való elválását gondolta, fizikai szempontból nem találta lehetségesnek, más magyarázatot keresett. Elsősorban annak a rendkívüli valószínűtlenségét hangsúlyozta, hogy csupán véletlen volna az a körülmény, hogy a nappályának a bolygók pályájához való hajlása sohasem haladja túl a 7 és fél fokot, vagyis a lehető legnagyobb hajlásnak, 180 foknak ¹/₂₄ részét nem haladja meg.

Ezt már előbb is kiemelte Bernoulli. Minden bolygó számára annak a valószínűsége, hogy az a véletlenen alapul csak ¹/₂₄. Az akkor ismert öt bolygó számára együttvéve a véletlenség valószínűsége (¹/₂₄)⁵, vagyis körülbelül csak egy nyolc milliomod. Azonkívül tekintetbe kellett venni, hogy a mellékbolygók is, már amennyire akkor ismerték azokat és pedig a Szaturnusz öt holdja, a Jupiter négy, a föld egy holdja és a Szaturnusz gyűrűje is mind oly pályákon mozognak, amelyek síkja kevéssé tér el az ekliptikától. Ennek tehát mechanikai okát kellett keresni.

Buffon, hogy a bolygók mozgásait megmagyarázza, fölvette, hogy valamennyi bolygó a nap és az üstökösök összeütközéséből ered. Az összeütközés következtében szerinte a nap tömegének ¹/₆₅₀ része levállott és oldalra taszíttatott, amiből a bolygók és holdjaik képződtek. Hogy ilyen, majdnem érintő irányú lökés megtörtént, már abból is következhetett, hogy az 1680. évi üstökös, amelynek pályáját Newton kiszámította, a nap világító felületétől csak egy harmad naprádiusz távolságra haladt el, és igen könnyen megtörténhet, hogy a 2255. évben, midőn ezt az üstököst visszavárják, beleesik a napba.

Annak ellenében azt az ellenvetést lehetett felhozni, hogy a nap töredékeinek vissza kellett volna esni a napra. Buffon erre azt válaszolta, hogy az üstökös a napot oldalra tolta és hogy a kidobott anyag eredeti pályáját a későbben kidobott töredékek megváltoztatták. Ezen föltevést Laplace is helyeselte, aki később Buffon magyarázatát átvizsgálta. Buffon magyarázata valóban geniális. Képzeljünk el egy kerek fakorongot, amelynek oldalába éles műszer hatol, úgy hogy forgácsok válnak le róla, akkor a korong a behatolás irányában forogni fog. A levált forgácsok is ugyanazon irányban forognak, azonkívül az éles eszközhöz való súrlódás folytán a korong egyenlítőjével párhuzamosan tovább mozognak. Kisebb forgácsoknak, a nagyobbak töredékeinek, a nagyobbak körül szintén ugyanazon irányban kell forogniok, amennyiben tudniillik valamely kis rost még a nagyobbal összetartja azokat. Ép úgy kellett, hogy a nap töredékei, amelyek akkor támadtak, midőn az üstökös ferdén hatott a nap felületére, valamennyien ugyanazon irányban forogjanak és époly pályákat írjanak le, mint a napnak az egyenlítőjéhez közel eső részei. Buffon a napot a földhöz hasonló, szilárd, izzó, légréteggel körülvett testnek tekintette. A fa rostja, amely a kis forgácsot a nagyhoz fűzi, a nehézségi erőnek felelne meg.

Eddig minden jó és szép volna. De Buffon messzebbre ment. Így következtetett: azok a töredékek, amelyek a legkisebb sűrűségűek, kell, hogy a legnagyobb sebességet érjék el, és azért mielőtt pályájuk görbülni kezdene, a legtávolabbra löketnek ki. Mivel tudta, hogy a Szaturnusz kisebb sűrűségű, mint a Jupiter, ez meg ritkább a földnél, ebből arra következtetett, hogy a bolygók annál sűrűbbek, mennél közelebb állanak a naphoz – oly következtetés, mely mint láttuk Szvedenborgtól ered és amely később Kantnál is megtalálható – ami azonban egyáltalában nem egyeztethető össze mai ismereteinkkel. Továbbá azon töredékekről, amelyek a naptól való elválásukkor a legnagyobb gyorsasággal mozogtak, a legkönnyebben válhattak le kisebb töredékek, azaz mellékbolygók. Ezen feltevést az akkori tudás igazoltnak tekinthette, ma azonban nem igazolt. Akkor csak azt tudták, hogy a Jupiter egyenlítői sebessége nagyobb, mint a földé, utóbbié pedig nagyobb a Marsénál.

Négy Jupiter-holdat ismertek és a föld holdját, de nem ismerték a Marsét. Az öt holddal bíró Szaturnusznak kellett volna tehát, hogy a legnagyobb egyenlítői sebessége legyen. Azóta azonban oly változás állott be ismereteinkben, hogy az egyenlítői sebesség egymásutánja a következő: Jupiter, Szaturnusz, Föld, Marsz; holdjaik száma pedig: 7, 10, 1, 2. A fenti érvelést tehát ma már nem fogadhatjuk el.

Az összeütközés által okozott roppant hőfejlődés folytán a bolygók, Buffon szerint, cseppfolyósokká váltak, de kis tömegük miatt gyorsan lehültek, mint ahogy a nap is valamikor majd kihül és kialszik. A különböző bolygók tömegük szerint hosszabb, rövidebb ideig izzók. Kihülési kísérleteket végezve különböző átmérőjű izzó vasgömbökkel, jogosultaknak tartotta azon következtetéseit, hogy a földnek 75,000 évre volt szüksége, hogy jelen hőfokára jusson, a holdnak 16,000, a Jupiternek 200,000 és a Szaturnusznak 131,000 év kellett. A nap lehülése a Jupiter lehülésének tízszeres idejébe kerülne.

A bolygók a naptól való leválásuk idején, annak légkörén áthaladva, levegőt és vízgőzt vettek föl, ezekből keletkeztek a tengerek. Szerinte a föld belseje rég kihült már, mert nem hatolt a belsejébe levegő, hogy a belső tüzet táplálja (az Descartes és Leibnitz nézeteinek ellentmond). Mindamellett Buffon azt hitte, hogy a földi melegnek csak két százaléka ered a napból, míg a többi a föld saját melege. Továbbá fölvette, hogy a föld egész tömege egyenlő sűrűségű, mert forgási tengelye különben nem volna szimmetrikus helyzetű; pedig a föld alakja ép olyan, mint aminőt egy a föld forgási sebességével bíró cseppfolyós gömb venne föl. A föld nem is üres, különben magas hegyeken nagyobb volna a nehézségi erő, mint aminő ténylegesen.

A napból leválott töredékek középsűrűsége ugyanolyan, mint a napé. Ugyanis a Jupiter, amely a legnagyobb tömeg a bolygórendszerben, csaknem olyan sűrűségű, mint a nap és a Szaturnusz, amely nagyságra legközelebb áll hozzá, csak kevéssel kisebb sűrűségű. A belső bolygók sűrűsége azonban kissé nagyobb a napénál. Ezekben Buffon felfogása megerősítését látta. Ami az utóbbi két pontot illeti, meg kell jegyezni, hogy a föld forgási tengelye akkor is átmenne a középponton és a sarkokon, ha a föld sűrűsége belseje felé a középponttól való távolság mértékével arányosan változna. Tehát mi sem áll annak a feltevésnek útjában, hogy a föld belseje sűrűbb, mint a külső rétegek, ami tudvalévően kettőnek az egyhez való arányában áll is. Továbbá a föld lehülésének nem kell oly gyorsan lefolynia, a mint az egy vasgolyónál történik, amely igen jó hővezető. A föld belseje még izzó lehet, ámbár az égési folyamat megszünt benne. Végül ma már tudjuk, hogy a nap és a külső bolygók, beleértve a Jupitert is, továbbá a belső bolygók belseje gáznemű, nem pedig szilárd, mint azt Buffon hitte. Ily körülmények között levezetései gyakorlati szempontból értéktelenekké válnak, azonban összehasonlíthatlanul fölötte állanak Kant nézeteinek.

Buffon igazi természetbuvár volt, akinek gondolkodásmódja közel áll a mai természettudósokéhoz. Művét Laplace nem jogtalanul, erős kritika tárgyává tette, azért említik most oly ritkán, míg Kantot és Laplacet előtérbe helyezik. És mégis úgy tünik föl előttem, hogy Buffon fejtegetése megállja helyét Laplace-é mellett, különösen azért, mert ötven évvel előzte meg Laplace-t, aki viszont messze fölülmulja a königsbergi filozófust.

Buffon maga elég keserű, bár találó kritikát mond kora bőbeszédű és homályos kozmogóniájáról:

«Ép oly vaskos könyvet írhattam volna, mint Burnet vagy Wiston, ha nézeteim előadását terjengőssé akartam volna tenni, és egyúttal azáltal is súlyt kölcsönözhettem volna nekik, hogy matematikai köntöst húztam volna rájuk, amint az utóbbi megtette azt; de azt hiszem, hogy hipotéziseket, bármennyire valószínűek is, nem szabad sarlatán módra tárgyalni.»

Laplace Buffon rendszerével szemben és pedig helyesen, oly ellenvetést tett, amely valószínűleg megfosztotta hitelétől Buffon hipotéziseit. Buffon ugyanis azt mondja: Ha a föld egy pontjából kilőnénk egy golyót, akkor, ha zárt pályát ír le, vissza fog térni kiindulási pontjához, tehát csak rövid ideig lesz távol a földtől, legfeljebb egy körülforgás idején át. Épúgy kellene a nap leválott töredékeinek is a naphoz visszatérni. Hogy ez meg nem történik, az többféle módosító körülményen alapul. Laplace, az ég mechanikájának nagy tekintélye erről azt mondja: «A folytonosan elváló különböző részek ütközései és azok kölcsönös vonzása megváltoztathatják a részek mozgási irányát, pályáiknak a naphoz legközelebb fekvő pontját eltávolíthatják a naptól.» Ennyiben igaza van Buffonnak. «Azonban», folytatja Laplace «pályáiknak erősen excentrikusoknak kellene lenniök, vagy legalább is rendkívül valószínűtlen, hogy valamennyi majdnem köralakú lett volna.» Buffon jól tudta, hogy a bolygók pályái megközelítőleg köralakúak, azonban képtelen volt e szabályszerűséget megmagyarázni. Azért rendszerét, hogy a valóságnak megfeleljen, lényegesen módosítani kellett. Másrészt azonban nehéz Laplace azon megjegyzését megérteni, hogy Buffon nem lett volna képes az üstökösök rendkívül excentrikus pályáit megmagyarázni. Hiszen Buffon nem is hitte azt (amit később Kant), hogy az üstökösök a naprendszerhez tartoznak. Laplace-szal megegyezően azt vette fel, hogy azok a külső térből vándoroltak be. Íly körülmények között pályáik csak excentrikusak lehettek, amint Laplace azt be is bizonyította. Ezzel a kérdéssel Buffon nem foglalkozott behatóbban. Ezt tökéletlenségnek, vagy mulasztásnak tekinthetjük, de semmiképen sem hibának. Ezek után Kant művére térünk át, mely Buffon művénél tizenkét évvel később jelent meg, s amelyet Buffon inspirált; amint látni fogjuk, nem állja ki a versenyt Buffon munkájával.

Kant harmincegy éves fiatalember volt akkor és még nem kezdte meg fényes filozófiai pályáját, amidőn 1759-ben «Naturgeschichte u. Theorie des Himmels» című művét kiadta, amelyben az említett problémákat Newton törvényeinek alkalmazásával tárgyalta. Az ő kozmikus tere üres volt és a bolygókat azon keresztül semmiféle Descartes értelmében vett örvény el nem ragadhatta. Ha azonban a bolygók már egyszer mozgásba hozattak, nem volt szükség az üres térben további hajtóerőre. Mért ne vehessük fel, hogy az örvény-rendszer, amely a bolygóknak pályáikon való mozgását megindította, egyszer létezett és azután eltünt? Ez volt Kant szerencsés gondolatmenete, amely némileg Anaximandroszra emlékeztet.

«Fölveszem tehát», mondja Kant, «hogy kezdetben minden anyag, amely most a napban, a bolygókban és az üstökösökben van, azon térben terjedt ki, amelyben e testek most keringenek.» Ezen portömeg középpontja felé irányult a részek vonzása, ahol most a nap áll. Az anyagi részek e tömeg középpontja felé kezdenek esni. Kant ezen részeket szilárdaknak vagy cseppfolyósaknak képzeli, mivel megjegyzi, hogy a legnagyobb fajsúlyú részecskéknek volt a legnagyobb valószínűségük arra nézve, hogy a kialakuló napra essenek. Néha megtörténik, hogy egymáshoz ütődnek és oldalra dobatnak. Íly módon zárt pályákon való mozgások – Kant köralakú pályákról beszél – keletkeznek a középpont körül. Az ezen pályákon mozgó testek újra és újra összeütköznek, míg végre az ismételt összeütközések oly csoportosulást létesítenek, hogy a testek mind köralakú pályákon, ugyanazon irányban mozognak a középpont körül. A testek azon része, mely a középpont felé esik, szintén ugyanazon mozgást veszi fel és ezáltal a napot is saját tengelye körül ugyanoly irányú forgásba hozza.

Mivel az anyag a középpont körül eredetileg egyformán volt elosztva, mért kell, hogy a végső mozgás jobbról balra tartó legyen, és mért ne lehetne az ép úgy balról jobbra irányuló? Arisztotelesz azt hitte, hogy az utóbbi mozgásirány, amelyet a föld körül keringő égitesteknél feltételezett, előkelőbb, méltóbb az istenekhez. Kant szerint az egyik irány legyőzi a másikat. Ez csak akkor volna helyes, ha az anyagi részecskéknek kezdettől fogva bizonyos irányú, adott pont körüli forgásuk lett volna, amint azt Descartes fölvette. Mivel Kant ezt a hipotézist nem állítja fel, azért az ő fejtegetése alapján nem képzelhető el egy határozott forgási irány kialakulása. Különös, hogy Herbert Spencer, a nagy filozófus, száz évvel később ugyanazon hibába esett.

Kant továbbá azt hitte, hogy a már forgásban lévő anyag súlyosabb részecskéi nagyobb valószínűséggel bírnak arra nézve, hogy a középpontba hatoljanak, még mielőtt a körmozgást felvették volna. Ez okból a naphoz legközelebb eső bolygóknak a legsűrűbbeknek kell lenniök, amint ezt már Szvedenborg és Buffon állították; ez pedig nem áll. Kant azt is állította, hogy a középponti test fajsúlya kisebb, mint a legközelebbi, körülötte keringő testé. Azonban a hold fajsúlya kisebb, mint a földé. Kant az ellenkezőjét hitte.

Kant szerint a nap körül forgó meteorgyűrűk között sűrűbb részeknek kellett lenniök és ezek körül koncentrálódott mindinkább az illető gyűrű anyaga; ily módon támadnak a bolygók és az üstökösök. Ha e részek a gyűrűkben teljesen arányosan lettek volna elosztva, akkor a bolygók teljesen köralakú pályákon mozognának, mivel valamennyi ugyanazon síkban fekszik. Kant szerint a bolygópályáknak a köralaktól való eltérése, valamint a nappályához való hajlása egy kezdettől fogva fellépő szimmetria-hiányból magyarázható. Érthetetlen azonban, hogy létezhetett szimmetriahiány kezdettől fogva, holott feltételezte, hogy az anyag a fejlődő nap körül, mint középpont körül, arányosan volt elosztva. Máshol azt mondja, hogy minél kisebb a nehézségi erő intenzitása, vagyis minél nagyobb a bolygónak a naptól való távolsága, annál nagyobbnak kell lennie a bolygópálya excentricitásának. Ez, miként Kant állítja, áll is a Szaturnuszra, a Jupiterre, a Földre és a Vénuszra. Nem említi azonban a Merkurt és a Marszot, melyek a kis bolygókat nem tekintve, a legnagyobb excentricitásúak, és azért nem is illenek rendszerébe. Kant, épúgy mint Descartes, az üstökösöket a Szaturnuszon kivülieknek tekinti; ez magyarázná meg nagy excentricitásukat is.

Ezen vélemény helytelenségét már bebizonyította Newton és Halley. Kant szerint az üstökösök fajsúlya kisebb, mint a Szaturnuszé, ami az üstökösök magvát illetőleg valószínűleg helytelen.

Amint látjuk Kant kozmogóniája számos, a tényleges viszonyoknak meg nem felelő adaton alapul. Ezen tényt tovább is illusztrálni érdektelen volna. Fontosabb annak a felemlítése, hogy Faye bebizonyította, hogy a Kant fölvette módon, egy gyűrű összehúzódásából keletkezett bolygó forgási iránya ellenkezője volna a nap forgási irányának és a Kant idejében ismert bolygók forgási irányának.

Sajátságos, hogy Kant a Szaturnusz-gyűrűk keletkezésének oly magyarázatát adja, amely kissé megegyezik Laplacenak a bolygórendszer képződésére vonatkozó magyarázatával. Abból a feltevésből indul ki, hogy a Szaturnusz egész tömege eredetileg igen nagy terjedelmű lehetett, és hogy tengelye körül forgott. Midőn összehúzódni kezdett, egyes részecskék nagyobb gyorsaságra tettek szert, semhogy vissza eshettek volna a felületre. Kívül maradtak tehát és gyűrűalakú holdgyüjteményt alkottak. Azt hiszi, hogy a Szaturnusz holdjai is hasonló módon keletkeztek. Hogy a naprendszer fejlődésére nem vett fel hasonló, eredeti forgást, azt bizonyítja, mily kevéssé dolgozta ki gondolatát. Az állatövi fényben egy nap-körüli gyönge gyűrűképződést lát. Kant magyarázatának egy másik gyönge pontja, hogy azt gondolta, hogy a gyűrű legbelsőbb részecskéi eredetileg a bolygó egyenlítőjén voltak, ahonnan a jelenlegi magasságra sebességük változása nélkül emelkedtek fel; oly eszme, amely határozottan ellentmondásban áll a nehézség törvényeivel. Azután a gyűrű forgási idejéből kiszámította a Szaturnusz egyenlítői sebességét, és a körülforgás tartamát 6 óra 23 perc és 53 másodpercben állapítja meg. Ezen eredményre igen büszke volt, azt mondja: «az egész természetfilozófiában talán egyedül áll az ily meghatározás.» Tényleg azonban a Szaturnusz forgási időtartama 10 óra és 13 perc. Ezen összefüggésben megkiséreli Kant a vízözönt megmagyarázni, amely tárgy az akkori tudósok érdeklődését erősen lekötötte. Az égbolt alatt lévő vízről, amely Mózes első könyvében van megemlítve, Kant azt hiszi, hogy az talán némileg a Szaturnusz gyűrűjéhez hasonló földkörüli vízpára-tömeg volt. Ezen gyűrű a föld megvilágítására szolgált, és egyszersmind büntetésre, ha az emberek nem mutatkoznának méltóknak arra; az be is következett és ekkor a gyűrű hirtelen a földre szakadt és árvíz borította el a földet. Hasonló kisérletekkel, hogy a bibliai, vagy a klasszikus elbeszéléseket természettudományi alapon magyarázzák, mindíg újra találkozunk ezen kor tudományos kutatásaiban.

Kant Wrightnak 1750-ben kifejtett eszméjét veszi át, amely szerint a tejút középsíkja bolygórendszerünk ekliptikájának felelne meg. Épúgy, mint ahogyan a nap körül mozgó bolygók nem távolodnak nagyon a nappálya síkjától, úgy a csillagok is oly pályákon mozognának eszerint, amelyek kevéssé térnek el a tejút közép-síkjától. Ezen csillagok, amelyekhez a mi napunk is tartozik, egy középponti test körül mozognának, amelynek helyzete ismeretlen, de lehetséges, hogy megfigyeléssel meghatározható. Wright e gondolatmenet minden fontos tételét ép oly világosan állította fel, mint Kant.

Végezetül, Kant a nap kihűléséről is nyilatkozott. Az akkor szokásos felfogással megegyezően azt hitte, hogy a nap oly izzó égitest, amelyen levegő hijján, valamint a kiégett hamú felhalmozódása folytán a lángok kialusznak.

Az égés tartama alatt a nap a legillanóbb és legfinomabb részecskéit elvesztette, amelyek poralakban összegyűltek és, szerinte, az állatövi fény székhelyét alkotják. Kant igen homályosan utal arra, hogy «a nap elpusztulásának törvénye az elszéledett részek ujraegyesülésének csiráját foglalja magában, még ha az utóbbiak a kaoszba is elvegyülnek». Ezen és más nyilatkozatai szerint, amelyekre majd visszatérünk, Kant úgy látszik azt tételezi fel, hogy az anyag bizonyos fejlődési kört fut be, amennyiben felváltva napokká sűrűsödik, azután újra kaotikus rendezetlenségbe széled el (l. Demokritosz nézeteit).

Kant kozmogóniája az elméletek azon osztályába tartozik, amely a bolygórendszert a kozmikus porból, vagy kis meteoritek összegyülemléséből származtatja. Ezen eszmét később Nordenskiöld és Lockyer újra felvették; matematikailag Darwin György dolgozta ki. Utóbbi kimutatta, hogy oly kis testek sok tekintetben úgy viselkednek, mint egy gáztömeg.

Laplace ellenben, midőn a naprendszer fejlődésének mechanikai magyarázatát igyekszik adni «Système du Monde» című művének végén egy izzó gáztömeg feltételezéséből indúl ki, amely kezdettől fogva (északról tekintve) jobbról balra irányuló forgásban volt a súlypontján áthaladó tengely körül. A két elmélet között lényeges különbség van, de ettől gyakran eltekintettek. Valószínű, hogy ez Zöllner a «ködfolt-hipotézis»-re vonatkozó megjegyzésének következménye, amelyben be akarja bizonyítani, hogy «ezen hipotézist nem Laplace állította fel, hanem Kant, Németország filozófusa».

Laplace fejtegetése a következőkben foglalható össze: «A nap ősállapotában, amint fölvesszük, a ködfoltokhoz hasonlított, melyeket nekünk a teleszkop (l. Herschel kutatását) összetettnek mutat, és pedig egy többé-kevésbé világító magból állónak, mely körül a köd összesűrűsödött és ezáltal csillaggá változhatott át.» «A nap nem terjedhetett ki a végtelenségig, határai azon pontok által határoztattak meg, határai azon pontok által határoztatnak meg, amelyeknél a forgás által előidézett centrifugális erő egyenlő a nehézségi erővel.» A nap gáztömege lehülés folytán lassan összehúzódott. Kepler második törvénye szerint minden rész az időegység (másodperc) tartama alatt oly ívet ír le, amelynek hossza fordított arányban áll a naptól mért távolsággal. Ebből következik, hogy a centrifugális erő az összehúzódásnál növekszik, és pedig a középponttól mért távolság harmadik hatványával fordított arányban. Ennek következtében az összehúzódásnál korongalakú, izzó gáztömeg válik le róla, amely a nap körül bolygó gyanánt kering. Laplace azután fölveszi, hogy ezen korong izzó gázgyűrűkre oszlott, amelyek mindegyike az egész koronghoz hasonlóan forgott, azután lehűlve, szilárd vagy folyékony gyűrűt alkotott.

Ez azonban fizikai szempontból lehetetlen. A lehűlés tartama alatt kis porszemek váltak volna le, amelyek a környező gázban lebegtek volna. Ezen részecskék nagyobb tömeggé egyesültek volna, amelyek a gázokat felületükön összesűrítették volna. Így porgyűrű keletkezne, oly módon, amint azt Kant a Szaturnusz körül képzelte; de ha ily gyűrű bolygóvá tömörülne, az a megfigyelt iránnyal ellenkező irányban mozogna. Különben Stockwell és Newcomb kimutatták, hogy ily nagy tömeggé való egyesülés nem lehetséges anélkül, hogy kis meteorok keletkeznének, aminők a Szaturnusz gyűrűjében tényleg keringenek is. Kirkwood szerint a Neptun-gyűrűnek bolygóvá való átalakulása nem kevesebb mint 120 millió évig tartott volna.

Továbbá az összes bolygópályáknak köralakúaknak kellene lenniök és ugyanazon síkban kellene feküdniök. Igaz, hogy Laplace erre azt mondja: «Érthető, hogy e nagy tömeg különböző részeinek különböző hőfoka és sűrűsége nagy eltéréseket eredményezett». Úgy látszik azonban, hogy Laplace maga sem volt erről igen erősen meggyőződve, mert később megjegyzi, hogy az üstökösök (amelyek szerinte nem tartoznak a bolygórendszerhez) közel jutottak a naphoz, összeütköztek a fejlődő bolygókkal, és úgy okozták az eltéréseket. Ismét üstökösök hatoltak a naprendszerbe, midőn a gáztömeg sűrűsödése majdnem be volt fejezve; ezek annyit vesztettek sebességükből, hogy beleolvadtak a naprendszerbe, azonban ovális, a köralaktól erősen eltérő pályájukat megtartották.

Laplace hipotézise ellen tán azon ellenvetés a legkomolyabb, hogy az Uranusz és a Neptunusz holdjai más bolygók holdjaival ellentétes irányban mozognak. A Jupiter és a Szaturnusz legtávolabbi holdjai szintén retrográd irányban mozognak, míg e két bolygó belső mellékbolygói a szokott irányban keringenek.

Látjuk, hogy Laplacenak sikerült Buffon hipotézisének egyik-másik nehézségét (a bolygópályáknak a körtől való kis eltérését) elkerülnie, ahelyett azonban más, nem kevésbbé komoly nehézségekkel került szembe. Viszont Laplace eszméje kitünő képet ad a Szaturnusz gyűrűjének keletkezésére nézve.

Laplace kiváló kortársa Herschel Vilmos (sz. Hannoverben 1737-ben, meghalt Slough-ban Windsor mellett 1822-ben) a ködfoltokat teleszkópjával tanulmányozta; ezek szerinte fejlődési fokozatokat tüntetnek fel. Több ködfolt szétszórt, zöldes, foszforeszkáló fényű. Ezt tartotta a kezdetleges állapotnak. A színképelemzés ezt megerősitette és bebizonyitotta, hogy e fénylő tömegek gázakból, főleg hidrogénből, héliumból és egy egyébként ismeretlen anyagból, a nebuliumból állanak. Más ködfoltokban Herschel kissé sűrűsödő középponti magvat figyelt meg, ismét másokban világosan kivett csillagokat; végül voltak olyanok is, amelyekből a köd csaknem teljesen eltünt, csillagcsoportoknak adva helyet.

Ezen egyszerű, de nagyszabású megfigyelések jobban állták ki a birálatot, mint Laplacenak nagyon csodált hipotézise. Az igazság kedvéért azonban el kell ismerni, hogy úgy látszik maga Laplace a hipotézisének, egyéb alkotásai között nem akart valami kiváló helyet biztosítani, mert ezt «Exposition du Monde» című klasszikus műve végén jegyzet alakjában közölte.

Ez azon nagy munka, amelyben naprendszerünk stabilitását vizsgálta meg. Következtetése a következő: «Bárminők is a bolygók tömegei, csupán azon körülményből kiindulva, hogy valamennyi ugyanazon irányban mozog, csaknem köralakú pályákon, melyeknek síkjai csak kevéssé hajlanak egymáshoz, sikerült bebizonyítanom, hogy pályáik szekuláris változásai periodikusak és szűk határok közt mozognak és hogy ennek folytán a bolygórendszer oly középhelyzet körül ingadozik, melytől csak kevéssé tér el.» Laplace továbbá azt is bebizonyította, hogy a nap hossza Kr. e. 729 óta a másodperc ¹/₁₀₀ részével sem változott.

Ezzel Laplace, részben Lagrange támogatásával megerősítette Newtonnak naprendszerünk csodálatos stabilitására vonatkozó tanát. Úgy látszott, mintha a naprendszer örök léte volna biztosítva, ami elég különös, ha fölvesszük, hogy kezdetének kellett lennie.

Ebben a tekintetben Kant felfogása kétségkivül a helyesebb, legalább is a mai felfogásunknak megfelelőbb.