… Odakünn az alvó nagy város végén bolondul kergetődzött az orkán az elhagyatottságban. Csak a széles nagy folyam folyt át rendületlen méltósággal az éjszakán; az ódon híd ívei sötéten bámultak le fekete vizére. A szélvész, mely minden lámpát eloltott a környéken, visszhangozva bömbölt át e mohós ivek alatt, a melyek alatt az ár is ragadóbban sietett tova. Lent a vizen a habokat, fent az égen a fellegeket mintha korbácscsal kergette volna a vihar, valami eszelős versenyben rohantak bele az éjszakába.

Nem volt ember a tájon… Csak ott az elhagyatott híd közepén, a hol a széles főoszlop mint egy bástya élesen rugott előre az ár ellen, állott egy óriás kőszobor: a Krisztus szobra. Előre lépő lába ott nyugodott az ódon talapzat legszélén a víz felett, mely zúgva hömpölygött el alatta. A vihar kioltotta még a lába mellé akasztott kis szentelt mécsest is. Ott állott az óriás szobor az éjszakában s lepillantó irgalmas arczát és áldásra emelt kezét csak olykor világította meg a futó villám fénye.

Egy asszony lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg. A hogy az élet elől menekült, a mely egyre futott még utána s görcsösen kapaszkodott beléje: remegő testén csatakosra tépte selyem szoknyáját az orkán, megbomlott szőke hajából pedig ostort font a szélvész. Két kezébe szorította forró fejét s körmeit görcsösen mélyeszté halántékába, de mind hiába. Fejében csak egyre égett az az egy rögeszme; úgy érezte, ott a homloka mögött, gondolatai közepette, ott forrong az a veszedelmes valami, a mi robbanni készül mint egy bomba, a melynek most… rögtön tövig perzselődik a kanócza.

Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy már nem kell messzire mennie. Hiába, nem birta tovább… Arczába süvöltött az orkán s fagyos ujjával kitépte az utolsó könycseppet a szeméből, a mely azontúl száraz maradt… Nem tudott többé sírni. Még visszanézett egyszer az alvó nagy városra, melynek ezer világa akár csak valami hamvadó óriás tűzvész, messzeségesen izzott az éjszakában. Aztán sietett előre a hídon s közben félénken pillantott át a szélső kőpárkányon.

*

Akkor lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg a sápadt, boldogtalan ember. Odatámasztotta halántékát a hídfő kőbástyájához s kimerűlten nézett le a fekete vízre. Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy nem messzire kell már mennie. Olyan jó hűvös volt az a kő, s mennyivel hidegebb lesz a fagyos víz… Majd megszakadt a feje. S a hogy gondolatai mint egy forró lávafolyam perzselték agyát, egyre kinosabban hunyta be a szemét. Érezte, hogy egy gonosz kéz mindig egy ugyanazt a képet tolja arcza elé. És nem tudott ettől a képtől szabadulni, egyre látta, úgy mint akkor mikor a szobába betoppant s a feleségét annak a másiknak a karjaiban látta… Megfogta a híd széles kőpárkányát s körülnézett.

Járt ő már erre régen, mikor még boldog volt… még tegnapelőtt is. Milyen vigan, kaczagva kocsiztak ki együtt a zöldbe! De azóta úgy megváltozott minden! Nem ismert rá többet a tájra. Nem ismer rá a boldogtalan szem többet arra, a mit a boldog szem látott… Tegnap óta sötétedett rája az az éjszaka, a melyből érezte, hogy nem lehetett többé virradás. Azóta nem volt otthon… Csak úgy őgyelgett, mint a részeg ember, nem tudta merre. És a hogy a külváros utczáin ődöngött, nem hirtelen valamelyik sarkon, hanem lassan, szinte irgalmasan szegődött hozzá, mint valami árnyék, az a Jó Barát, a ki sose feledkezik meg rólunk, a ki megvigasztal nagy bánatunkban. Olyan jóságos volt a beszédje, a mint nyugalmat, gyógyulást igért neki. «Megyek már, megyek», mormogta s megindult a viharban előre a hídon. S a hogy előre haladt, úgy érezte, minden lépésével egy-egy darabja szakad el tőle az életnek.

*

Ott állt a híd közepén az óriás szobor alatt. És mivel olyan fáradt volt már, hogy majd összerogyott, pillanatra odatámaszkodott a Krisztus kőpalástjához, hogy megpihenjen, mielőtt meghalna. Látta, egyre látta azt a képet, de már nem is védekezett többé ellene. Aztán lassankint szédítő örvényben kezdtek keringeni agyában a gondolatok. «Megyek már, megyek», mormogta annak a Jó Barátnak, a ki ott állt mögötte s nógatva tolta előre. Pillanatra meglátta még egyszer a feleségét, úgy a mint régen ismerte. Ezzel a kedves, hazug képpel akart megválni az élettől… Hogy felhághasson a kőpárkányra, helyet keresett a kezének. Tapogatózott egy darabig s végre megragadta a felette tornyosodó szobor lábát. Oh de fekete volt oda lent az ár! Fagyos lehellete nedvesen csapódott fel hozzája. Behunyta a szemét.

És megelőzvén pár másodperczczel a történendőket, valami megnyugtató boldogsággal érezte, mint sülyed már egyre mélyebbre a fekete vízben. Oh be jó forró fejének az a fagyos borogatás! Hanyatt fekszik és pihen, – oh be jó pihenni! Leszakadt a mázsás súly agyáról, olyan könnyen érzi magát! Csoda szép tájakat pillant meg… Megmenekűlt, odaát van már… És elcsodálkozik azon, hogy mily egyszerű és boldog valami a halál!

Abban a pillanatban egy tapogatódzó finom női kéz, mely a szobor tulsó oldaláról szintén helyet keresett magának a párkányon, megragadta a szobor lábát s rátámaszkodott az ő hideg kezére.

*

És a férfi összerázkódott, – felriadt annak az emberi kéznek az érintésére. Egyszerre megszakadt zsibbadt érzékeiben a halál csábos varázslata s lelkében kétségbeesetten torlódott fel az élet árja. És ő, ki pillanatra már odaát volt az ösmeretlenben, valami állati ösztönnel csak azt érezte, hogy fuldoklik s görcsösen kapott a kéz után, mely visszarántotta őt a fekete árból. Hátra tántorodott a Krisztus mozdulatlan szobortestéhez s két kezével ragadta meg azt a reszkető női kezet, mely egy sikoly után szintén görcsösen kapaszkodott az övébe.

*

Aztán lassan hajoltak előre mind a ketten s a hogy görcsösen fogták egymás kezét, a pillanatra kibuvó hold sápadt fényénél egymás szemébe néztek. Azt nem látták, hogy idegenek, csak azt, hogy emberek mind a ketten, hogy nagyon boldogtalanok voltak, hogy meg akartak halni s hogy megmentették egymást a halálból… És mivel szó nem jött az ajkukra, csak szemeik beszélték…

– Boldogtalan voltam…

– Én is…

– Mert nem szeretett…

– Mert elhagyott…

– Meg akartam halni…

– Én is…

– És te megmentettél…

– Te megmentettél…

Aztán a hogy egyre eszeveszettebben szorították egymás kezét, iszonyattal pillantottak le a fekete folyamba. És megrémültek a haláltól és élni akartak, – élni, élni minden áron…

A férfi jobb karjával átkarolta a Megváltó kőformáját s a talapzat mögött ragadta meg az asszony oda nyujtott balkezét. Mert ez inséges perczben nem mertek volna még egy pillanatig sem elszakadni egymástól… Mikor aztán így biztosságban voltak az irgalmas szobor mögött, valami kitörő szenvedélyességgel ragadták meg ismét egymás két kezét, s mint két a halálból megmenekült ember, reszketve simultak össze. A nő odabujt a férfi köpenye alá, s szemük rettegve beszélt tovább –

– Meneküljünk…

– Meneküljünk…

Kezet kézben tartva, szakadozott léptekkel lopództak végig a halál hídján, a melyen magára maradt a sötétben a Krisztus irgalmas szobra. Menekültek ki az anyaföldre. Lihegve álltak meg a hídfőnél s kezeik egyszerre ijedten szakadtak el. Megdöbbenve néztek egymásra, mintha idegenek volnának.

És a férfi akkor vette csak észre, hogy az, a ki előtte áll, a ki őt megmentette: nő, egy kisírt arczu, törékeny, fiatal asszony, a kinek támasz kell a viharban. A nő pedig, a ki pillanatra megdöbbenve rántotta ki ujjait az erős kézből, csodálkozva látta, hogy a ki őt megmentette: férfi, egy sápadt ember, a kinek lelke beteg, a kit ápolni kell.

És akkor némán nyujtottak kezet egymásnak ismét és mivel új életükben nem volt többé senkijük sem e világon, lehajtott fővel, szótalan indultak neki az élet viharos, sötét éjszakájának.

… Mikor aztán véres csikkal megnyilt a fellegek alatt a keleti ég, a hajnal fénye félénken esett a vihar után a Krisztus irgalmas arczára s áldásra emelt kezére, ő reá, a ki, bár az orkán elolthatta mellőle a hitnek a szentelt mécsesét, azért a sötétben, a kétségbeesetteknek e sötét éjszakájában is őrködött mindenek felett…