(Drámai költemény 5 felvonásban, fordította Zichy Antal. Először adták a Nemzeti Színházban 1888 december 28.-án.)
Egy jólelkű, kövér szívű öreg zsidó, aki csak azért bölcs, mert nem olvas, magához veszi egy keresztény barátjának elárvult kis leányát. És fölneveli, mintha a tulajdon lánya, mintha zsidó leány volna. Bizonyára megtehette volna, hogy másokra, keresztényekre bízza a leány nevelését, de akkor nem szerette volna meg a szegény kis porontyot.
A Bölcs Náthánról nevezett költemény magva ezekben a szép sorokban van, melyeket a darab másik bölcse mond: a lovász, aki szerzetessé lett. Ami drámaiság van Lessing költeményében: Náthánnak ezen az elhatározásán sarkallik. Náthán talán nem tesz okosan, mert: „rossz csillagok járnak“ a dologból baj is keletkezhetik, – de szíve szerint tesz. Akár csak a XIX. századbeli Sylvestre Bonnard, Antole France Sylvestre Bonnardja, a nyugati bölcs, aki hajdani ideáljának leányát a kolostorból, hol a szegény teremtéssel rosszul bánnak, megszökteti, ami által összeütközésbe keveredik a Büntető Törvénykönyvvel, ő, aki soha egy légynek se vétett világéletében. Bizony, hibázott Sylvestre Bonnard is, hibázott Náthán is – de ez az a hiba, amelybe nekünk kedvünk telik. Náthánnak ez a cselekvése határozza meg minden későbbi cselekvését, mindazt, ami a darabban történik. Azok az érzések, melyeket Náthánnak e miatt a hiba miatt meg kell ismernie – boldogító érzések és szorongató érzések vegyest –: íme, ez Bölcs Náthánban a fődolog. A többi már csak arabeszk a nemes stílű munkán. Közbejátszik egy történet, melyet ma talán kissé melodrámai ízűnek mondanánk, de amely nagyon megszokott történet volt a XVIII. században, még a leginkább „polgári“ darabokban is. Templomos vitézről van szó, aki megment a tűzből egy leányt; az életmentő és a megszabadított kissé ábrándoznak egymásról, de kiderül, hogy testvérek, s a halvány szerelmi regény nem válik Lothario és Sperata-féle történetté. Oh, messze vagyunk attól a világtól, melyben a Catulle Mendés „Zohar“-ja terem! Megismerkedünk egy szultánnal, aki már-már kivégezteti egyik foglyát, a rab keresztény harcost, de mikor jobban megnézi a templomost, rég siratott testvére vonásait látja a rab ember arcán. A templomos ép bőrrel menekül s nemsokára a szultánban ázsiai nagybácsit talál. Látunk egy patriarchát, aki eldörgi a rettenetes szót: „a zsidónak égnie kell“, de nyugodjunk meg, ez a patriarcha csak mumus. Itt-ott fenyegetőznek a darabban hol ezzel, hol azzal a kínos látvánnyal, de bátorodjunk, nem fog baj esni. Amott, nagy messze borong valami, de a közelben csupa nyugalom. Előttünk olajfák, fölöttünk palesztinai ég, bárányfellegekkel, melyek hamarosan eloszlanak. Az emberek jók, szelídek, okosak; némelyikük maga a nemesség. Náthán és Recha, a szultán és Sittah, a templomos, a barát, Daja – mind csupa jó lélek; Al-Hafi szinte kisötétlik közülök. (Mert a patriarcha csak mulatságos.) Pálmaligetben járunk s halljuk a bérc-útról jövő karavánok zaját. A hová nézünk: sakkozó emberek; s a sakktáblára ráhajlik egy Scheherezáde arca is. A képekben, melyeket látunk, keleti, de nem azok a buja színek, amelyeket a természet mutat; hanem enyhébbek, halványabbak, olyanok, aminőket egy öregedő szemű bölcs ember láthatott rózsás álmaiban. Ez a rokokó keletje. Diszkrét fény, üvegházi meleg. És mindez igen szép, igen gyönyörködtető, annyival inkább, mert mai napság kissé szokatlan. De mindez csak háttér; háttér, melynek láttára kedvünk volna felkiáltani: minden mi derült, minden mi világos dalodban, újságirók őse! – kedves és bőséges háttér. Térjünk a fődologra.
Bölcs Náthán ránk nézve mindenekelőtt: a jó Náthán. Mert az a cselekedet, mellyel érdeklődésünket megragadja s mely a drámának kiindulási pontja, jó szívéből és nem bölcsességéből ered. Nem akarom vitatni a melléknevét, mint a darabban teszik. Náthán okoskodó hajlamú ember, aki nem veti meg a metafizikai elmélkedéseket; s mert ezekkel a szellemi tornagyakorlatokkal szívesen előáll, rászolgál epitetonjára. De ránk, nézőkre nézve, hibája a legkedvesebb; s bölcsességének jóformán csak annyi szerepe van a darabban, hogy igazolja ezt a hibát nemcsak önmaga, hanem egy ellentétes felfogás előtt is, melyet Szaladin képvisel. Mai nap persze a Náthán hibája csak drámai szempontból mondható hibának. Mi nem aggódunk többé a Recha lelki üdvéért, amért zsidó hitben nevelkedett. 1779-ben, mikor „Náthán“ először került színpadra Berlinben, nem így áll a dolog. Tíz évvel vagyunk a francia forradalom előtt, az enciklopédisták eszméinek erős hatása alatt, de – nem az egész világ. Náthánnak nemcsak Szaladint, közönségét is meg kell győznie, hogy: Istenem, sohasem tudhatjuk meg voltaképpen, hogy a három vallás: a keresztény, a zsidó és a muzulmán között melyik az igazi opál? A közönség soraiban ül néhány ember, akinek a lelke nem mond ellent, mikor Náthán elejti a kételkedés szavát, hogy: meglehet, a három közül már egy sem igazi; de a nagy többség előtt még idején van hangoztatni, hogy: nekem legjobb a magam vallása, mint neked a tied, ergo, éljünk békességben és barátságban. De ha a jó és bölcs Náthán első közönségében akadt olyan is, akinek a szívéhez és eszéhez nem férkőzhettek a „három gyűrű“ szép szavai: azóta nagyot fordult a világ. Ha akkor még volt fej, melyet Náthán nem győzhetett meg, melyben megmaradt a kételkedés vagy az ellenmondás: azóta e kételkedés kérdőjelére egy hatalmas, sohasem hallott óriási feleletet adott az idő, s ezt az ellenmondást elfújta a vihar. Facta locuta sunt. Trombitaszó, dobpergés, halottak milliói, a dolog el van intézve. S „Náthán“ mai közönsége legnagyobb részt olyan hallgatókból áll, akiknek a szép parabola semmit sem mond többé. Akik így csökönyösködnek: Mit nekem a Náthán vallása, mit a Szaladiné, vagy akár a baráté?! „Szerelmem annál többet ér, mint a jó király dala mondja.“ Igen, éljünk békességben; s ez a jó Náthán is békét hagyhatna nekünk bölcs parabolájával. – Mert tagadhatatlan: nem éljük többé a vallási gyűlölködés korát.
Rosszul mondom, hogy tagadhatatlan. Ma már nincs az a nyilvánvalóság, melynek tagadói nem volnának. És valaki ellenvetheti:
– Nincs vallási gyűlölködés? Hogyan? A kultúrharcok korában nincs vallási gyűlölködés? Nincsenek emberek, akik megúnták a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség“ örök nótáját is, ezt a gyönyörű, de régi „chanson du ricochet“-t? Nincsenek emberek, akiknek szívébe beférkőzött a vallási türelmetlenség. Eh, uram, nézzen körül a világban! Majd meglátja, hogy Náthán parabolája, a tolerancia e fényes szava, nem multa idejét.
S mintha „Náthán“ közönsége néha igazat adna ennek az ellenvetésnek. Mintha nemcsak Lessinget élvezné; mintha jól esnék neki a parabola.
Nem, nincs vallási gyűlölködés. A kultúrharcok politikai természetűek. A reakció, ha van, ahol van, pusztán szociális. Mindez nem tartozik ránk. De igenis ránk tartozik, hogy a vallás ma már nem különböztet. Nem szólhatunk a tömegekről. De amaz emberek között, akik „Bölcs Náthán“ előadásai alkalmával a nézőtért megtöltik, nincs olyan, akinek szíve és esze a Náthán igazának ellentmond. Nincs vallási gyűlölség. És ha a Náthán bölcsessége csak egy vallást védene, ha csak a tolerancia mellett ügyvédeskednék: bizonyára hidegen hagyná a mai közönséget. Nem kellene a nóta, melyet elfú minden orgue de Barbarie. De a parabola nemcsak a türelem szava: Náthán nem egyedül vallását, magát is védi. És szívünk Náthánnal van. Mert Náthán az egyik legjobb ama jó emberek között, akiknek valaha költői képzelet életet adott.
Késő volna Lessinget felfedezni. Ámbár nálunk minden Lessing-előadás egy kissé reveláció. „Náthán“ költője nem az a klasszikus, akit Magyarországon a legtöbben olvasnak. S közönségünkben még sokáig fognak találkozni olyanok, akiknek „Náthán“ egy-egy előadása ilyenféle meditációkra ad alkalmat: „Lám, lám, ez a Lessing nem is olyan hideg, mint gondolná az ember. Kár volna a tanárok zsákmányául engednünk. Úgy látszik, az az ötlet, mely már-már előítéletté vált, hogy: Lessing valójában nem is költő, hogy csak az eszével írta a darabjait – ez az ötlet csak egy csizmadia fejében támadhatott“.
A nagyközönségé, az egész világé azonban sohase lesz. Mint egy sem azok közül az előkelő szellemek közül, akik a nagy vonásokkal, az erős vonásokkal való hatást megvetették. Akik szívesen ereszkedtek a mélységekbe, de a legnemesebb rezignációval letettek róla, hogy a magasba törjenek. Akik megelégedtek vele, hogy a legjobbakra hassanak, a lehető legegyszerűbb eszközökkel, a lehető legpuritánabb formában.
Ime egy drámai költemény, mely színházi közönségnek szól, a szeretetről. Természetesen vékony cselekvényben. A szeretet, még a legférfiasabb, a legrobusztusabb szeretet is, meglehetősen passzív érzés, mely nem indít bonyodalmas cselekvésekre. Náthán negyedfél óra alatt a lehető legtöbbet teszi, amire a jóság valakit késztethet. Pedig Náthánban – ne felejtsük el – mindig a jó embert kell meglátnunk mindenekelőtt. Haladjunk végig hirtelen a drámai költemény fejlődésének egyes étapejain. Első pont: Náthán ijedelme, hogy Recha veszedelemben forgott. Öröme a lány szabadulásán. Második pont: Atyai beszélgetés Rechával, szeretettel teli beszédek. Tovább: Örömet akar szerezni nevelt leányának. Megbarátkozik a templomossal. Majd: Jóság vezeti a szultánhoz. Megbarátkozik Szaladinnal. (A darab tele van barátkozással, melyeknek mestere Náthán.) És így tovább, a kifejlésig, mely szinte apoteózisa a szeretetnek.
S a szavakból, melyeket Lessing Náthán szájába ad, valóban bölcs ember szól. Bölcs ember, aki régebben sokat verekedett, s aki elérkezett arra az emelkedettségre, ahonnan lenézve az emberi dolgokra, mindennel elégedetlenül és mindennel kibékülve, az ember megelégszik a pathmoszi vizionárius naiv bölcsességével. Ez a hosszú élet, a sok törekvés és fáradság, a sok érzés és csalódás, a sok hányattatás és tévedés, a lemondás és megnyugvás bölcsessége.
Ez a bölcsesség mindenkor hidegnek fog tetszeni ama fázékony lelkek előtt, amelyek csak a nagy szenvedélyek tüzénél tudnak kissé fölmelegedni. Nem tartozik ránk bizonyítani, hogy Lessing belenézett a szenvedélyek olvasztókemencéibe is. De megjegyezhetjük, hogy éppen oly hevenyészett az az előitélet is, mely Lessingnek a szavát szintoly hidegnek füllenti, mint bölcsességét. Im, a „Náthán“ nyelve, a maga szobrietásában, csupa erő és kecsesség. A parabola stílus tekintetében is mestermű. Vagy hideg szavúnak lehet mondani a „Schlafende Laura“-t is?