(Színmű 5 felvonásban, fordította Fái J. Béla. Először adták a Nemzeti Színházban 1900 október 5.-én.)

Azok között a sokat emlegetett, ideában és ötletben gazdag „előljáró beszéd“-ek között, amelyeket Dumas fils a színdarabjai elé írt, mikor ezeket könyvben is kiadta, van egy, mely tartalomra nagyon elüt a többitől: A tékozló apáról szóló. A többiekben darabjainak a tárgyát fejtegeti, a drámájában kifejezett alapgondolatot igyekszik megvilágítani minél több oldalról, a témáját feszegeti tovább, moralizál, változik és összegezi a vita eredményét. Mikor A tékozló apára kerül a sor, letesz arról, hogy a munkáját kommentálja, hangot változtat és így ír: „Ma pedig szíves engedelmökkel, beszéljünk a drámaírás mesterségéről“.

Miért tesz kivételt ezzel a szüzséjével, miért nem elemzi A tékozló apa tárgyát? Kitalálhatjuk: mert ebben a színművében van egy cseppnyi líra is s nem beszélhetne a szüzséről intimitások nélkül. Volt egy időszak, mikor az öregebbik és az ifjabbik Dumas olyanformán éltek együtt mint A tékozló apa első felvonásában De la Rivonnière gróf és André, a fia; Dumas père, aki gazdag temperamentumával, könnyű vérével, nagylelkűségével és nemes szívével, különösen pedig a félistenekre emlékeztető egészségével nagyon hasonlított Fernand de la Rivonnière grófhoz, Monte Christo módjára szórta a pénzt és húsz frankokat kölcsönözgetett a fiától; s meglehet, ebben az időszakban történt valami a két Dumas életében, amit a fiú sohase akart nyiltan feszegetni, s ami a két zseniális író közül a komolyabbiknak azt a témát juttatta eszébe, hogy: micsoda lelkiállapotok következhetnek abból, ha egy fiatalos apa és egy komoly fiú azonegy leányt szeretnek meg, ha nem is tragikusan?

Bizonyára volt ennyi líra a Kaméliás hölgyben is, amelyet Dumas fils, egy nagy szerelmi regény után huszonkét esztendős korában írt. De mikor az előljáró beszédek írására került a sor, az az érzés, melynek a Kaméliás hölgyet s ezzel a drámaírás művészetének egy újabb étape-ját köszönhetjük: már csak emlék, mult, történelem volt. A Kaméliás hölgy gondolatáról az öregedő Dumas fils nyugodtan beszélhetett, de az a bálványozás, amellyel apja emléke íránt mindhalálig viseltetett, nem engedte, hogy A tékozló apa tárgyáról többet mondjon, mint amennyit a színdarab elárul.

Hogy azonban A tékozló apa mégse maradjon előszó nélkül, ez alkalommal a drámaírás mesterségéről beszélt. Véletlenül választotta ezt a témát s nem egy másikat? Meglehet. De annyi bizonyos, soha sem olyan alkalomszerű erről a témáról beszélni, mint amikor A tékozló apáról van szó.

Mi ennek a színműnek a tárgya, a veleje, a lényege, mi az, amit, in ultima analysi, le lehet szűrni belőle? Egy félreértés, mely szenvedésekkel jár, egy félreértés, két nemes s egymást nem szerető lélek közt, az apa és a fiú közt, akik ugyanegy leányt szeretnek – ugyanegy pillanatban, Mert – jegyezzük meg mindjárt, hisz ez szembeszökő – nem valami végzetes, hatalmas érzésekről van szó, amelyek felbontják a vér kötelékeit is s ezáltal tragikus összeütközéseket idézhetnek elő. André szinte öntudatlanul szereti Helént; semmi se távolítja el tőle s egy lépést se tesz feléje; gyermekkorának érzéseit csak a leány látása s a leány vonzalma lobbantja fel újra; ha nem vehetné el Helént, kiheverné ezt a kis balszerencsét, hisz annyira tud uralkodni az érzésén, hogy ő maga kéri meg apjának a leányt. A gróf is le tud mondani azonnal; ő találja ki először, hogy Helén a fiának s nem neki való, akármilyen fiatalnak maradt is szívben és egészségben. Szerelmök okos és nem drámai.

Félreértések és mégis szenvedés? Gyöngéd, lemondó érzések és mégis drámai összeütközés! Vajjon kinek jutna eszébe azok közül is, akik minden évben megirnak egy-két színdarabot s ahol csak lehet, vadásznak a témára, hogy ebből a vékonyka tárgyból színművet lehet csinálni, még pedig nagyon szép színművet?! Nem alkalomszerű-e, hogy szíves engedelmükkel elgondolkozzunk egy kicsit a drámaírás mesterségéről?!

Szemeljünk ki tehát egy pár megjegyzést ebből az előljáró beszédből: „A gondolat különböző formái közül a színdarab van legközelebb a plasztikus művészetekhez, annak a révén, hogy bizonyos materiális eljárás ismerete nélkül, se ezeket a művészeteket, se a színműírás mesterségét nem gyakorolhatjuk. A különbség itt csak az, hogy a többi művésznek meg kell tanulnia ezt az eljárást, a színműirónak már ezzel a tudással kell a világra jönnie. Festővé, szobrásszá, zenésszé lehet az ember pusztán tanulással is; drámaíróvá nem lehet. Az ember vagy mindjárt drámaíró, vagy sohase lesz drámairóvá, amint hogy az ember szőkének vagy barnának születik s nem tehet róla. A természet szeszélye formálja a szemet úgy, hogy az ember bizonyos módon lásson; a látásnak ez a módja megcsalhatja az embert és mégis, csakis, ha ezen a módon látunk, akkor láttathatjuk másokkal, amit magunk láttunk. A hivatott drámaírónak már az első kisérletén is meglátszik ez az igen ritka képesség, ha valami kollégiumi bolondságot, vagy ha valami szalon-tréfát ír is. Az optikának és a távlatnak a tudománya teszi ennek a képességnek a lényegét; annak a tudománya, hogy le tudjunk rajzolni egy személyt, egy jellemet, egy szenvedélyt, egy indulatot – egyetlen tollvonással… A mennyezet-festéshez lehetne a drámairást hasonlítani: jaj a festőnek, aki elfelejti, hogy kompozícióját messziről fogják nézni, alulról fölfelé, s hogy képe a világítást alulról kapja… Valaki, aki teljesen értéktelen, mint gondolkodó, mint moralista, mint bölcsész, mint író, elsőrendű drámaíró lehet; másfelől, ha a gondolkodó, a moralista, a bölcsész, az író darabot akar írni, s azt akarja, hogy meghallgassák: okvetetlenül meg kell lennie benne az előbb említett értéktelen ember veleszületett, külön képességének, röviden, hogy: valaki mester legyen ebben a művészetben, ügyesnek kell lennie a mesterségben…“ stb.

Scribe, akit ugyanebben az előszóban a chinai árnyképek Shaksperejének nevez, talán – nem bizonyos – Dumas filsnél is ügyesebb volt a mesterségben; mint „mestert ebben a művészetben“ Dumas filst eddig még nem hagyta maga mögött senki. S hogy drámaírói érzéke mily tökéletes volt, annak kitünő példája A tékozló apa, az a színdarabja, melynek pompás épületét, mint színpadi varázslóhoz illik, egy semmiségnek látszó gondolatból alkotta.

A meseszövés újságában, a cselekvény bőségében, a kompozíció szabatosságában, a színmű arányos tagoltságában rejlenék ez a varázslat? Nem. Az alapvetés nem mintaszerű. A két első felvonás csupa expozíció, s e felvonások nem is rövidek. Az ember azt hinné: nagyon nehézkes talapzat ez annak, amit rá akarnak építeni. A mese nem banális, de a régi motívumokból szőtt; történetünk a szerelem, a párbaj és a pénz untig ismert világában zajlik le. A cselekvés nem sok; csakhogy éppen elég. S hogy a darab mennyire nem secundum regulas artis készült, mutatja az, hogy a legvitathatóbb benne: a cselekvés első bonyolódása. A gróf nagyon könnyű szerrel mond le házasságáról; André nagyon hirtelen ugrik bele. Itt érezhető leginkább, hogy a konvenció a vieux jeunak egyik nélkülözhetetlen alkateleme.

De lássuk tovább, hogy mi fejlődik ebből a bogból; talán megleshetünk valamit a szerző titkából. Ami következik, az már logikusan folyik az előzményekből. Abból, hogy ez a három ember szereti egymást, nagyon ferde helyzet származik. Andrét bosszantja apjának feleségével való nagy bizalmaskodása; tudja, hogy az asszonyka imádja őt s hogy apja csak egy kedves nagy gyerek, de sejteni kezdi azt is, hogy kettőjük nagy mulatozását az örök rosszaság nem ilyen ártatlanul kommentálja. Az is bántja, hogy apja, akinek sejtelme sincs róla, hogy már a fia tőkéjét költi, folytatja könnyelmű pazarlását. Elég egy semmiség, valami, ami szinte ürügy, hogy rossz kedve kifakadjon s megjelennek az első fellegek. A többi magától következik. A gróf, akit a világ persze figyelmessé tesz, kezd gyanupörrel élni, hogy a fiú nem a régi többé. És íme: André csakugyan örül, mikor azt hallja, hogy apja egy időre el akar utazni. Tehát infámiával gyanusítja őt: az édesapját! Mélyen megsértődik szeretetében, de lenyeli keserű csalódását s hogy önkéntes elhagyatottságában vígasztalódást találjon, összeadja magát egy courtisanenal, aki segítségére van abban, hogy mihamarább nyakára hágjon egy vagyonnak, amely voltaképpen a fiáé, de ennek a gyöngédségéből kettőjüké. André természetesen nem nyugszik bele, hogy mindannyian koldusbotra jussanak, s most már a courtisane körül folyik a harc, melyben egyik fél se akarja a másikat bántani s melyben mégis mind a kettő szenved. Világos, úgy-e, hogy rá kell jönniök, minő félreértés van közöttük? Rá kell jönniök, hogy most is csupa nagylelkűséggel harcolnak egymás ellen; hogy a fiú a magáéval áll helyt a tékozló apáért, akit imád; s hogy az apa meg akar verekedni a fia helyett, az életével kívánva fedezni azt, akivel már csak „ön“ beszélget. Mily gyönyörű vonás, hogy: nem várják meg, míg erre rájönnek, nem háborúznak addig, míg a félreértés kiderül, hanem harc és háború közepett, az első találkozás alkalmával, megölelik egymást és kibékülnek, csak mert nem tudnak egymásra haragudni!

Ekkorára mi is rájövünk a szerző titkára. Varázslata a jelenítés, az érzékeltetés rendkívüli erejében rejlik. Az alatt a két első felvonás alatt, mely egy-egy pillanatig tán hosszadalmasnak tűnt föl, olyan biztossággal rajzolta meg alakjait, úgy megfogta számokra szimpatiánkat, a puszta könnyedségeknek látszó tollvonásokkal annyira megvilágította a helyzetet, hogy mindazt, ami történik, várjuk, óhajtjuk. Az ilyen hajtások kielégülése teszi a színdarab élvezetének a lényegét. De azonkívül is gondoskodik rólunk. Mily szép logikus sora az érdekes, eleven jeleneteknek! S mily gyönyörű dialógok! Talán irrealitás, sőt tisztára lehetetlenség: ennyi elmés ember egy csomóban, amint, meglehet, fikció az a sok megragadó vonás és kedvesség a főalakokban, a példaszerű nemesség, finomság, nagylelkűség stb., de lehet-e nagyobb színházi öröm, mint ilyen nívójú beszélgetést hallgatni s gyönyörködni a gyújtó mondások e pompás tűzijátékában?

Az észak felől érkező komoly férfiak, akik Dumas fils halála óta birtokukba vették a színpadot s a drámairodalomban magukhoz ragadták a vezetést, nagyobb fákba vágják a fejszéjüket, mint Dumas fils, nagyobb hegyeket mozgatnak, nagyobb problémákat firtatnak, igaz. De mialatt fárasztó részletességgel adják elő pontról-pontra vitatható új eszméiket, gyönyörködtetnek-e ennyire, akár a tartalom világosságával, akár a forma pompájával? Hogy alakjaik „reálisabbak“? Hogy nem aggatnak magukra színes színpadi köntöst s hogy ellenkezőleg a vieux jeu összes figuráin van némi theatrális kendőzés: meglehet. De vajjon ama szigorúan „reális“ alakok, komplex lelkükkel, melynek mélyén – minden erőlködés ellenére is – a legtöbbször csak homályosságot látni, meg tudnak-e ragadni bennünket azzal az erővel, amellyel ezek a derűsebb, régi módi jellemek? És mikor egyéniségük jogaiért mély fejtegetésekbe bocsátkoznak vagy rideg önzéssel marakodnak, van-e annyi élet a színpadon, amennyi a vieux jeu e megkapó figuráiról sugárzik felénk?