(Vígjáték 5 felvonásban. Új betanulással adták a Nemzeti Színházban 1891 szeptember 18.-án.)

Nálunk az olyan fajta darabokat, aminő Az agglegények, „színmű“-nek szokás nevezni. De amellett, hogy a „színmű“ megjelölés kissé határozatlan – mert hiszen az, amit a színpadon előadnak, majdnem kivétel nélkül színmű szokott lenni, – ez a szó éppen oly hűtlenül fejezi ki a darab tónusát, mint a „vígjáték“ elnevezés. Egyetlen szóval bajos is volna meghatározni Az agglegények műfaját. Bizonyára inkább vígjáték, mint bármi más, de olyan vígjáték, melybe egy másik darab, még pedig: egy valóságos dráma van ékelve.

Maga a vígjáték Sardounak a remekeiből való, tele kitünően rajzolt kómikus figurákkal, ötlettel és mulatságos szituációkkal. Ezek az alakok, helyzetek és ötletek, azóta, mióta Az agglegényeket először adták, számtalanszor cseréltek ruhát; mindannyit láttuk már másolatokban, hol itt, hol ott, mert hisz a jó francia darabokra nézve a lélekvándorlásról szóló legenda kétségtelen valóság. Mindamellett – s Az agglegények értékét ez bizonyítja a legjobban – úgy az alakok, mint a szituációk és az ötletek teljesen megőrizték frisseségöket; harminc esztendő óta nem kopott rajtuk semmi. Már arról a drámáról, melyet Sardou – nagy művészettel ugyan, de csak – beleillesztett e vígjátékba, nem mondhatjuk ugyanezt. Az agglegények drámai része meglehetősen démodénak tűnik fel előttünk, mert azok a konvenciók, melyekre támaszkodik, nem használatosak többé.

Lássuk először is ezt a drámát.

Mortemer úr kedves, finom, gavallérember, aki sokat élt és sokat szeretett, s aki ötven esztendejének ellenére, rá se gondol, hogy végre nyugalomra térjen. Nem érez bűnbánatot, nincsenek skrupulusai, s akkor se hisz a jóban, hogy ha látja. Ovatos és merész, kitanult és megriaszthatatlan, szóval: félelmetes tudós a szerelmi tudományokban. Ez a vén farkas, aki szüntelen a szép asszonyok kertje körül kullog, egy ambicióval teljes napon ráveti a szemét Chavenay Antoinette kisasszonyra, aki maga a megtestesült Ágnes. Antoinette a három csillagos ártatlanságok közül való: még csak sejtelmei sincsenek. Mortemernek tehát nem sok fáradságba kerül magához csalnia. Antoinette megjelenik; csakhogy – jön, nem lát semmit és győz. Ugyszólván álmában menekül meg, mint azok, akiket a rabló csak azért kímél meg, mert szenderükben meg se moccannak a gyilkoló tőr mellett. Ez az égi naivság lefegyverzi, meghatja, elérzékenyíti Mortemert. Szeme megnyílik e mennyei fényesség láttára: Saulusból Paulus lesz. És Antoinette úgy hagyja el a farkasbarlangot, hogy a legcsekélyebb sejtelme sincs róla, minő veszedelemben forgott.

Ez a találkozó idézi elő a bonyodalmat. Antoinettet meglátták, amint Mortemertől távozott, s aki meglátta az maga a vőlegénye, Nantya úr. Nantya föllázadva rohan be Mortemerhez s elégtételt követel tőle. Mortemer megnevezi a segédeit, anélkül, hogy tudná, hogy ez a bizonyos Nantya úr az ő tulajdon fia.

Mortemer ugyanis hajdanában szerencsétlenné tett egy szép fiatal asszonyt, aki őt imádta. A férj nyomára jött a viszonyuknak, eltaszította magától a feleségét; kedvesének e válságos helyzetében Mortemernek nem volt más dolga, mint hogy külföldre utazzék – egy másik hölggyel. Nem is sejtette, hogy a szerencsétlen asszonyt áldott állapotban hagyja hátra. Az elhagyott szerető, kitől a férje elvált, visszavonult egyik falusi jószágára, s fia, mikor felnőtt és megtudta, hogy a név, melyet visel, őt nem illeti meg, ettől a jószágtól kölcsönzött magának nevet. Így történt, hogy apa és fiú három felvonáson át folyvást farkasszemet néztek egymással, anélkül, hogy gyanították volna, minő viszony fűzi őket egymáshoz.

Mortemer, akit Nantya egy levelének a pecsétje tesz figyelmessé, a párbaj-segédek magyarázataiból tudja meg, hogy Nantya az ő fia. S abban a pillanatban, mikor már indulnia kellene a párbajra, kijelenti, hogy nem verekszik. Az okot azonban nem meri megvallani. Fia mindig gyűlölettel viseltetett iránta; most is egyik sértés után a másikat vágja a szemébe; hogyan vallhatná meg neki azt a megbocsáthatatlan vétket, melyet egykor az anyja ellen követett el?… Nantya, aki a Mortemer vonakodását gyávaságra magyarázza, már kezet emel rá: Mortemer meg van törve, de hallgat.

A megoldás előre látható. Antoinettenek csak egy pár szavába kerül, s Nantya meggyőződik róla, hogy Mortemer igazat mondott, mikor a kis leány tökéletes ártatlanságát erősítgette. Meggyőződése oly mély, hogy Antoinettet mindjárt meg is kéri. Ez után természetesen semmi oka Mortemerre haragudnia. A szerencsétlen apa, aki, bár nem meri kérni, de mégis reméli a bocsánatot, úgy találja, hogy Antoinette megegyengette vallomásának az útját. Gyónni kezd tehát Nantyának – aki eleinte azt hiszi, hogy a gyermek, akiről szó van: Antoinette – s látva, hogy Nantya maga is mélyen meg van indulva, elmondja a teljes igazságot. Nantya persze megbocsát anyjáért is, mert nem felejtette el, hogy haldokló anyjának „bocsánat“ volt utolsó szava.

Ennek a drámának a gyöngéi szemet szúrók. A Mortemer hirtelen magába térése nem éppen természetes; a vén róka, aki egyszerre szelíd báránykává változik át, legalább is nagyon meglepő. Az se könnyen magyarázható meg, hogy ezt a teljességgel nem érzelgős embert, aki eddig egy cseppet se törődött szeszélyének áldozataival, fiának a látása tüstént elolvasztja. Az pedig, hogy olyan állhatatosan vonakodik magát revelálni a fia előtt, bár Sardou igen raffináltan magyarázza a dolgot, kissé mesterkéltnek tűnik fel, úgy hogy ezekben a jelenetekben szinte látni véljük a színpadi technikus kezét. Az utólsó szcénák kissé ríkató célzatúak; általában ebben az egész drámai részben sok a csinált, a keresett, a kiszámított.

Hogy azonban ez a drámai rész is nagy virtuozitással van megkomponálva, nem lehet tagadni. Ami pedig magát a vígjátékot illeti, ez igazán elsőrangú kompozició. Mortemer agglegény-társai: a dekrepit, vén és hülye Veaucourtois, aki már alig tud vánszorogni, s még mindig vágyakozik a hódító babéraira, meg az önző, kényelemkereső s örökké zaklatott Clavières pompás kómikus figurák. Mulatságos alakok az ellenlábasok: a három különböző férj is. A szituációk mindig élénkek, helyenkint nagyerejűen kómikusak. Hogy a dialogusokban igazi elmésség szikrázik, azt talán fölösleges is külön felemlíteni.