(Vígjáték 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1891 május 29.-én.)

Meilhac décorejának a hőse a manchai lovagok nemes családjából való; s tegyük hozzá mindjárt, hogy Andrésy úr a lehető legmodernebb kiadása Don Quijotenak. Derék fiú, aki nagyon hajlandó a nemes föllobbanásokra s képes minden önfeláldozásra: de ezt a Quijotei erélyt valami sajátos és igen megnyerő bonhomia szelidíti nála. A bonhomia a mi korunk embereinek az erénye; valamint a mi korunk embereinek a gyöngéi azok a nagyszámú, apró lelki ellenmondások is, melyeket megtalálunk Andrésy Edouardban is. Ime mindjárt egy ilyen ellenmondás: Ez a derék fiú, akinek mániája az, hogy minduntalan kockára teszi az életét a legelső idegen érdekében, s aki sportszerűleg menti meg a felebarátjai életét: ez az újkori Don Quijote tehát minden lelkifurdalás nélkül udvarol a legjobb barátja feleségének, akit különben komolyan szeret, s üres óráiban folyton csak azon van, hogy kiüsse a nyeregből tisztelt barátját, akiért egyébiránt szintén kockára tette az életét.

Edouard az egyik dolgot éppen olyan természetesnek találja mint a másikat; s amint a legkedvesebb öntudatlansággal szokott engedelmeskedni a veleszületett nemes ösztönnek, éppen olyan lelki harmóniával mászik át a kerítésen, hogy a szomszéd almáját a magáévá tegye. Ez a lelki ellentmondás élesen megkülönbözteti a mi kis Don Quijoténkat halhatatlan ősapjától. Don Quijote mindenekelőtt igazságszolgáltató volt; s azután: fanatikus, nem alkuvó, képtelen bárminemű apró perfidiára. S ha kirántotta derék spádéját a veszedelemben levők védelmére, tette azért, mert igazságot akart szolgáltatni a gyöngének a hatalmassal, az elnyomóval szemben; viszont ő maga sohase lett volna képes olyat követni el, ami lelkiismerete szerint igazságtalanság lett volna felebarátjával szemben. A mai ember nem hiszi többé, hogy az igazság erről a világról való. Meg van győződve róla, hogy a természet maga sem szolgáltat igazságot; s szomorúan nyugszik bele, hogy e földön nem mérik ki a halandónak azt, ami neki dukál. Ő maga sem vállalkozik tehát a justicier lehetetlen szerepére, s ha akár atavizmusból, akár lelki lágyságból képes az önfeláldozásra, a nemes fellobbanásokra, a nagylelkűségi rohamokra, életének egy kellemes érzésért való kockáztatására; lelki rugója bizonyára csak a részvét, az együttérzés a többi szegény vétkezővel és szenvedővel – akik mindannyian, velünk együtt, egy ismeretlen nagyhatalom áldozatai – a türelmesség minden emberi iránt s az ellentállás ingere minden elementárissal szemben. Szóval: az emberi szenvedés religiója, ahogy egy századunkbeli, elegáns filozófus nevezi a dolgot. Ezzel a religióval persze nagyon megfér a türelmesség önön gyengéink iránt. Megfér vele a beletörődés egy olyan hibába, mely a maga nevén említve nem hangzik ugyan valami szépen, de amelynek sok mentsége van, s amely következményeiben sem magunkra, sem másokra nem igérkezik veszedelmesnek. Ennek a religiónak az öntudatlan hívei nem a régi ethikai elvek szerint mérlegelik a hibákat, hanem csak a szerint, hogy e hibák minő konzekvenciákkal járnak rájok és felebarátjaikra nézve. A türelmességet, melyet gyakorolnak, átviszik az ethikai fogalmakra is. Bizonyára, elvben a derék Andrésy sem tartja a legszebb dolognak, elszeretni egy jó barátunknak a feleségét; de mindenekelőtt megvan az a mentsége – gondolja – hogy komolyan szeret és azután azzal bíztatja magát, hogy a férj úgy se tudja meg a dolgot soha, már pedig az a baj, melyről valaki nem tud, szerinte nem is létezik. Minthogy nem ismer el egyebet nagy dolognak, csak azt, ami másnak szenvedést okoz: ez a peccadille nem nagyon terhelné a lelkiismeretét. Meglehet, minderről nem is ad számot magának: de mindez él benne öntudatlanul. S jegyezzük meg, hogy a modernitásnak ez a cachetja egy olyan lélekben, melyben az alap-ösztön romantikus, sőt mondhatni középkorias színezetű, ama pikantériák közé tartozik, melyekben Meilhac mester legnagyobb kedvét találja. Mert hisz ismeretes a párisiasság mesterének főpassziója. Elmondani egy dajkamesét, egy lehetetlen históriát, s ebben a fantasztikus keretben megelevenítni a képzelhető legigazabb alakokat, akiknek minden második szava bevilágít a lélek mélységeibe, akiknek minden motja egy-egy fényes megfigyelést rejt magában (Cigale, Réveillon, Ma camarade); egy nagyvilági, vídám, szeretetreméltó, lustálkodó társaságban feltüntetni a megdöbbentőbb erkölcsi nihilizmust, s egy pillanatra el nem komolyodva, a lehető legtöbb kellemmel a világon, folyton ironizálva, s folyton elmés és léha tónusban, szigorúan morális „Méne-Tékelt“-t suttogni a fülünkbe (Ma cousine); könnyed szcénában, mely unalomból flörtölő párt vezet elénk, megriasztani bennünket az élet kérlelhetetlen logikájával; véges-végig ironizálni egy-egy darabban és csak akkor vétetni észre, mikor mi már mélyen meg vagyunk hatva, hogy az író maga is meg volt indulva (Margot): ime, ezek Meilhac mesternek fő-főmulatságai. Főképpen ironizálni. És ne felejtsük el megjegyezni, hogy Meilhac folyton csúfolódik a mi Andrésynkkal is. Összes alakjait, a végzetet, a dolgok rendjét, a véletlent, mindent fölhasznál rá, hogy rajta csúfot tegyen; folyvást mókázik ezzel a nagy kamasz Don Quijotéval, de kissé szereti is ezt a nagy kamaszt.

S mi azon vesszük észre magunkat, hogy az egész fantaisiet komolyabban vettük, mint maga Meilhac. De ennek az érdekes szellemnek, aki először is filozófus és moralista, s mellesleg a graciozitások és elmésségek nagymestere, éppen az a sajátsága, hogy legalább is annyira nyugtalanít, mint amennyire gyönyörködtet, elkápráztat és álmodozóvá tesz.

De lássuk ezt a lenge, semmis kis vígjátékot, mely azonban olyan, mint egy Worth-ruha: tessék utána csinálni!

Andrésy tehát komolyan udvarol a legjobb barátja feleségének, s az ostromlott Henriette nem is idegenkedik ettől a derék és nemesszívű fickótól. Sőt annyira megtetszik neki, hogy meghúzza a vészjelzőt és alarmot kiált a férjének. Megvallja Collineaunak, hogy van egy udvarlója, aki ugyancsak üti a vasat, s azzal egészíti ki ezt a vallomást, hogy sokkal inkább szüksége van a férje szeretetére és gyámolítására, mint eddig bármikor. Collineau fel se veszi a dolgot, s azt ajánlja Henriettenek, hogy utazzék el pár napra Barentinbe, egy cousinejához. Henriette abban a hitben, hogy Andrésy a férjével marad, szót fogad Collineaunak és elutazik. De alig teszi ki a lábát Henriette hazulról, Collineau elküldi Andrésyt, s rohan a lyoni vasút pályaházába. A barentini utazást ugyanis Collineau csak azért eszelte ki, hogy megszabaduljon a feleségétől s elutazhassék Maconba, ahol egy olasz grófnővel néhány boldog órát szándékozik tölteni. Andrésy viszont ily könnyű szerrel menekülve kirendelt őrétől, a havrei vasút pályaházába siet, hogy még ugyanazzal a vonattal indulhasson el, amellyel Henriette megy. A terve az, hogy Henriettet nem engedi Barentinben kiszállani, hanem tovább viszi Harfleurbe, ahol nincs ugyan cousine, de vannak fogadók.

A terv csak félig sikerül. Mert bár Henriette nem szállt ki Barentinben – elvétette az állomást – Harfleurben Edouardra nem pásztoróra vár, hanem egész sora a mindenféle kalandoknak. Ezek a kalandok azzal kezdődnek, hogy Edouard utána ugrik egy vízbeesett embernek, s kimenti a habokból; azután pedig nekimegy az állatseregletből kiszabadult oroszlánnak s megmenti egy afrikai herceg életét. Az első hőstett nem válik előnyére a Henriette szemében. Először is a szép asszony úgy találja, hogy kompromittálva van, mert a hotel pincérje, aki Collineaunét Párisból ismerte, mint Collineau urat és nejét írta be őket a vendégkönyvbe. Azután meg Edouard, aki, míg a ruhája szárad, a köpcös vendéglőstől kölcsön kért kosztümben igyekszik a Henriette szívét meglágyítani, kissé kómikus alaknak tűnik föl a szép asszony előtt. A második hőstett azonban már majdnem megejti a szívét. Edouard olyan szerényen, olyan egyszerűen meséli el neki az oroszlánnal való kómikus kalandot, hogy Henriette meg van illetődve. A bolondos fiú az imént még kövér könnyeket hullatott előtte, siratva elvesztett reménységeit, s ime most egy esernyő roncsaival tér vissza az oroszlánnal való diadalmas küzdelemből! Egy férfi, aki sír a szeretett asszonnyal szemben s nyugodtan néz az oroszlán szemébe, hisz ez maga az ideál! (Ne felejtsük el, Meilhac mosolyog az Edouard hőstettén, s mosolyog a Henriette lelkesedésén is.)

De meg volt írva, hogy Edouard sohase érhesse el célját. A mi Don Quijotenkat nemes föllobanásai éppen olyan bajokba sodorják, mint a minők halhatatlan ősét üldözték egykoron.

A sous-préfet ugyanis, megilletődve ennyi hőstettől, telegrafált a miniszternek, s a miniszer hasonló úton válaszolt, hogy a kitünő Collineau urat, aki Frankhon barátjának, a szenegambiai hercegnek az életét megmentette, kinevezi a becsületrend lovagjává. A szenegambiai herceg maga is megjelenik, kifejezni köszönetét megmentőjének, a souspréfettel együtt, aki gratulál az ál-Collineaunak, s tudatja vele, hogy a kinevezés holnap benne lesz a hivatalos lapban. Henriette halálra van rémülve. Mit szól majd a férje, ha olvassa, hogy kitüntették azért a hőstettért, melyet Harfleurben, kedves neje társaságában követett el?! Nem marad más választás, mint a legelső vonattal hazasietni, s reparálni a dolgot, hogyha még lehet. Ilyképpen persze Edouard elesik hőstetteinek várt jutalmától.

Henriette, hazaérkezve, a védekezésnek a legjobb módjához folyamodik: vádolni kezd. Megtudja, hogy férje úton volt; belekapaszkodik tehát ebbe a szalmaszálba s hozzáfog az inkviráláshoz. Collineau, aki nem akarja bevallani maconi turpisságait, hazudozik, mint egy cigány, amíg bele zavarodik. Az újságok tele vannak a harfleuri esettel: Collineau úr tehát Harfleurban volt, egy nővel, akit a feleségének adott ki. Collineau persze semmit se tud a dologról: bizonyosan valami más Collineauról lesz szó az újságokban. Egyszerre jelentik, hogy itt van az a pincér, aki az úrnak tegnap este fölszolgált; Collineau megijed, azt hiszi, hogy a maconi pincér került elő. Eszeágában sincs elfogadni; megkéri Andrésyt, hogy expediálja el az alkalmatlan embert. Andrésy és Henriette természetesen sietnek eleget tenni a kivánságának. De megérkezik a kitüntető irat is a miniszteriumtól; s most már Collineau igazán nem érti a dolgot. Szerencséjére kap egy névtelen levelet, melyet Edouard sokkal könnyebben olvas, mint ő, s ebben azt tudatják vele, hogy valaki, aki egy férjes asszonnyal utazott, szorultságból használta az ő nevét. Az illető kéri, hogy vállalja magára a dolgot, a következményekkel, tudniillik a kitüntetéssel egyetemben. Ezzel a levéllel végre sikerül Collineaunak tisztára mosnia magát; Henriette megelégszik a magyarázattal, s megbocsát azzal a föltétellel, hogy Collineau elviszi utazni Spanyolországba. Edouard azalatt elmehet Rómába, Maconon keresztül.

Ime ez a száraz váz, a finom megfigyelések és a fényes mot-k ama légiója nélkül, melyek ennek a kis remekműnek legfőbb ékességét teszik. Az analízis semmit se mond erről a darabról; hisz a cselekvényt maga az író sem veszi komolyan. De mennyi gazdagság a détailokban! Mily bámulatos könnyedség, s amellett mily biztonság és mélység a jellemzésben! Az ironizált alakokban mily virtuozitással vannak érzékítve a kómikus vonások, s ezek közepette mennyi gyöngédséggel egy-egy megnyerő, költői vonás! Az egész csupa báj és finomság, arany- és selyemhímzések gazdagsága egy habkönnyűségű szöveten.

A darab tetszett, de nem tett olyan nagy hatást, a minőt megérdemelt volna. A párisiasság nagymesterének ezt a remekét csak párisi közönség élvezheti teljesen, mely rögtön elért minden nuanceot, s mely követni tudja a legdiszkrétebb célzást is.