(Színmű 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1895 március 8.-án.)

A Komédiásokban sok olyan jelenet van, melyek a fődologgal csak igen lazán függenek össze s melyek kiküszöbölhetők anélkül, hogy a néző észrevenné a színmű megrövidülését. De a szóban forgó, henye jelenetek a darab fő-fő ékességei s éppen a fődolog az, ami ebben a darabban a legkevesebbet ér.

A fődolog egy nem annyira drámai természetű, mint inkább fölötte banális, csupa elkoptatott motivumból összehabart, minduntalan elérzékenyítő mese, mely premisszáiban a melodrámákra emlékeztet s amelyet mindazonáltal Pailleron oly ügyesen, oly kicicomázottan tud feltálalni, mint egy elsőrangú maître d’hôtel a régi ételeket. Ime:

Volt egyszer egy festő, aki imádta a feleségét. Ez az asszony azonban nem tudta őt megérteni. Az asszonyok csak a sikert látják s a pingáló szegény ördög semmitől sem volt távolabb, mint éppen a sikertől. Történetük úgy végződött, hogy az asszony egyszer csak megszökött tőle, mire a szerelmes férj bánatában elbujdokolt Olaszországba. Ott azután, nyolc hónap multán azt olvassa, hogy a hűtlen meghalt: most már ismét imádhatja szabadon s imádni is fogja örökkön. A hasisnak adja magát s álmaiban ismét találkozik a kedves alakkal, akit úgy lát mind hajdan, mert hisz szerelmében semmit se akart megismerni az asszony „multjából“.

Csakhogy az asszonynak gyermeke maradt: egy kis leány, anyjának tökéletes hasonmása, valaki, aki „nyolc hónapra“ született. A festő húsz év mulva összetalálkozik ezzel a leánnyal. Ráismer. S ki tudja, hátha ez a gyermek az övé?! És ha nem is, annyi bizonyos, hogy: egészen az anyja az a lény, akit a festő ma is, örökkön imád. Ó, a szegény ember! Mit mondhat ennek a gyermeknek?! Semmit; tehát csak messziről fogja imádni s ürügyeket keres, hogy koronkint láthassa. Mi fog történni? Ugy-e az, hogy a leány ki fogja találni a szegény ember titkát?! Igen. Ime: a Grigneux név alá bújt Raymond festő és a kis Valentine története.

De Valentine húsz éves s neki van egy másik története is.

Anyja egy Laversée nevű nagy férfiú gondjaiba ajánlotta a csecsemőt s bizonyára volt oka rá, hogy ezt cselekedte. A nagy férfiú fölneveltette a gyermeket, sőt mert akkor közoktatásügyi miniszter volt, évjáradékot is eszközölt ki számára a közoktatásügyi minisztériumtól. Azután meghalt s Valentinet unokaöccse, illetőleg ennek felesége vette pártfogása alá. A gyermeket kényeztették a Laversée-házban, de mikor fölserdül, az asszony féltékenykedni kezd rá s az árva teremtésnek meg kell tudnia, milyen keserves a kegyelemkenyér. Szeles, temperamentumos s a környezete meggondolatlanná tette. Ebből a hibáiból az következik, hogy egy kicsit kompromittálta magát az első emberrel, aki feleségül akarta venni, aki azonban tüstént tovább állott, mikor megtudta, hogy a szegény gyermeknek nincsen hozománya. Valentine ártatlan, de senki sem hisz az ártatlanságában s a tempói olyanok, hogy rossz hírét éppenséggel nem cáfolja meg velök.

Pierre Cardevent, aki beleszeretett, alighanem az első látásra, maga se tudja, mit gondoljon róla. A leány nem biztatja; anyja, egy derék, becsületes öreg parasztasszony, akinek azonban egészséges ítélete van s aki úgy imádja fiát, mind ez őt, remeg ennek a házasságnak még csak a gondolatától is. És elválnának örökre, ha a véletlen közbe nem jő. De a véletlen úgy akarja, hogy Laverséené, aki nagyon oktalanul azzal gyanúsítja Valentinet, hogy elszerette az ő kedvesét, kiűzze házából a gyermeket s az elhagyott teremtés Cardeventnénál keressen menedéket, annak az anyjánál, akit szeret. Mi fog történni? Ugy-e az, hogy Valentine le fogja győzni az anyai szív előitéleteit s meghódítja Pierret teljesen?! Igen; Pierre megadja magát kényre-kegyre s mikor Valentine amellett marad, hogy nem akar feleségül menni hozzá, maga az öreg parasztasszony világosítja fel fiát: „Hát nem látod, hogy hazudik?!“

Mese, mese, meskete. S ha Pailleron sok boszorkánysággal mindezt bele is tudja csempészni a nagyközönség szívébe, ez nem válik az ő drámaírói művészetének valami nagy dicsőségére. Valentine csak egy sápadtabb Suzanne (Unatkozó világ); Pierre a tucatszerelmes, aki ezuttal nem a kabilok ellen küzd, hanem a nagy medáliát nyeri meg; Cardeventnéban vannak kedves vonások, de rokolyája kissé viseletes színpadi ruhadarab.

A legérdekesebb volna köztük Grigneux, aki folyvást siratja, hogy művészete, szerelme, apasága, mind a kimérák világából valók, de az öreg is szinte bosszantóvá válik változatlanul komor arculatával s azzal, hogy a multat minden percben ki-kipakolja a zsebéből.

Szerencsére van a darabnak egy második része is, amelyről eddig nem szóltunk. Ebben a második részben nincsen cselekvés – mert abból, hogy Pégomas úr minden stréberek mintaképe, hogyan férkőzik be Laverséehoz titkárnak, hogyan vezeti azt orránál fogva s hogyan választatja meg magát képviselőnek a Laversée pénzén: csak igen vékony darab telnék ki – de milyen pompásak ezek az egymással alig-alig összefüggő jelenetek és milyen találó, elmés a bennök szereplő típusok rajza! Mindjárt maga Pégomas is remek, noha délvidéki beszédességével, szónokló kedvével s azzal a tulajdonságával, hogy koronkint megrészegszik a saját szavaitól, nagyon is emlékeztet Numa Roumestanra, míg ügyessége és találékonysága a magyar nézőnek Zákány Napoleont juttatja eszébe. (Az élet komédiásai.) És a többiek: Saint-Manin, a doktor, aki a nők vállain emelkedik feljebb és feljebb s aki reklámot váj ki mindegyik flörtjéből, – Caracel, aki gyalázatosságokat fest, mert így okvetlenül észreveszik, – Larvejol, az író, akinek legnagyobb vágya az, hogy a regényeit a közerkölcs megsértése címén elkobozzák s aki lekritizál minden színházat, amely nem fogadja el a darabjait, – az öreg Hugon, aki folyvást magasztalja a fiatalokat, csak azért, hogy ezek visszamagasztalják, – Brascommie, az ügyész, akinek az apja minduntalan miniszterré lesz s aki apjának minden bukásával fölfelé bukik, – s mindezek királya: a nagy Laversée, a halott, aki azonban még folyton jelen van, a nagy Laversée, akit irodalmi működése miniszterré, a minisztersége pedig nagy költővé tett… Mindez gyönyörű. Ezeknek az alakoknak, a siker lovagjainak, a komédiázó reklám-vitézeknek a jellemzésében ismerünk csak rá igazán az Unatkozó világ szerzőjére, arra az íróra, aki valóságos Juvenálisa a hiúságnak, a jogosulatlan ambiciónak, meg a tudományt és művészetet kizsákmányoló kártékony középszerűségnek.