(Dráma 5 felvonásban, fordította A. V. Első előadása a Nemzeti Színházban 1894 december 7.-én.)

Ez a két sor Hugo Viktorból való; nem én idézem, hanem Daudet Alfonz, aki Padovani hercegnő szájába adja, először, hogy előkészítse a nézőt a hercegnének arra az elhatározására, amely elhatározásban ez az egész dráma tetőzik, másodszor, hogy e két sornyi jelige segítségével rámutasson, tulajdonképpen mit is akart ebben a drámában mondani, amivel – úgy látszik, Daudet maga is belátta – nem minden néző lesz egészen tisztában.

Tehát, midőn ősszülőink az első testvérpár kezdetleges módon elintézett párharcán siránkoztak, Ádám Ábelt siratta, Éva pedig Káint. Nem kételkedünk benne, hogy egészen így történt; miért ne? Az első asszonynak imponálhatott az első struggleforlifeur – hogy a Daudet anglo-francia szavát használjuk, – aki bizonnyal a szebbik, erősebbik, elegánsabbik, s kevésbé szőke fia volt. Hugo Viktor és Daudet nem így magyarázzák a dolgot. Ők úgy értik ezt a lelki mozdulatot, hogy az Éva női, gyöngédebb szívében már inkább élt a bocsánat erénye, mint az Adám durvább s még egészen primitív lelkületében. Úgy találjuk, hogy ez nem olyan bizonyos. A bocsánat – legalább eddig minden morálista ebben a véleményben volt – nem éppen különleges asszonyi erény; kivált, ha arról a bocsánatról van szó, melynek magalegyőzés, lelki erőfeszítés s nem gyöngédség, nem megadás, nem a materiális viszonyokhoz való alkalmazkodás teszi az alapját. Tartunk tőle, hogy ha az első asszony (legyen áldott a neve) csakugyan a rosszabbik fiát siratta, nem azért cselekedte ezt, mintha jobban élt volna benne a megbocsátás erénye, mint a zord Ádámban, hanem mert gondolkozása talán materiálisabb s morális érzéke valamivel gyöngébb volt, mint aminő a zord Ádámé lehetett.

De ne profanizáljuk a Bibliát, egyszerűen jegyezzük meg, hogy Padovani hercegnőben már igazán él ez a ritka erény, s ez a kitünő tulajdonság őt egy igen szép lelki mozdulathoz segíti. Az ötven esztendős asszony megszeretett egy fiatal férfit egészen, először inkább talán az érzékeivel, de bizonyára a szívével is; nőknél az utóbbi talán hamarabb szólal meg, mint az érzékiség, s ha véletlenül emez jár elől, a szív rendesen „behozza“ a mulasztást. Megszerette tehát a fiatal férfit, s magához emelte a „sárból“. A sár itt talán túlzás, de legyünk igazságosak s ismerjük el, hogy az asszonyi szív szívesebben „emel fel magához“ valakit, mint a férfilélek, ami északról nézve talán inferioritás, de délről nézve, úgy tetszik, felsőbbség. Szóval, embert csinált a kis sárosból. A kis sáros azonban nagyon hálátlan kis féreg s rosszal fizeti meg a jótéteményt. A madám útjában áll, ergo meg akarja ölni. Csakhogy emez rájő a turpisságra. S ekkor az ötven esztendős asszony, aki előbb az érzékeivel szeretett s még most is szeret a szívével, átváltozik anyává, aki a szeretet kegyelmi paragrafusának alkalmazásával, egyszerűen megbocsát a kis hálátlannak. – „Én megbocsátok, de az élet nem fog megbocsátani.“ Ugy hiszem, ezek a szép szavak fejezik ki a szerző alapgondolatát. Paul Astiernek az élet csakugyan nem bocsát meg, s ha a hercegnő azt mondja neki, hogy akasztasd fel magad másutt, ez valóban megtörténik. Lelövik, mint egy kutyát, s a néző nem kárhoztatja ezt az igazságszolgáltatást.

A téma szép, s az a jelenet, melyben Padovani hercegnő megismertet bennünket a darab moráljával, gyönyörű. Majdnem olyan gyönyörű, mint a darab egy epizódja, amelyet nagyon ki lehetne hagyni a drámából (igaz, hogy kár volna érte). De akármilyen szép is ez a két jelenet, elszigeteltségük és változatosságuk azt a gondolatot kelti fel bennünk: „Istenem, milyen szép regényt írt volna Daudet ebből a témából!“

Kár, hogy nem regényt, hanem drámát írt belőle. De még így is jobb, mintha egyáltalán nem írja meg.

Íme, a darab dióhéjban:

Paul Astier, akit Daudet olvasói a Halhatatlanról írt szép könyvből már jól ismernek, csakugyan elvette az ott szintén szereplő Padovani hercegnőt, aki ötven esztendős és ötven milliomos. Az ötven milliónak azonban már körülbelül vége, míg az ötven esztendő megmaradt. Igazán csodálatos egy ilyen ügyes struggleforlifeurtól – magyarul strébernek mondanók, – de meg kell nyugodnunk benne, hogy Paul Astier úr az ötven milliót elspekulálta. Igaz ugyan, hogy a pénz segítségével már vitte valamire, – államtitkárrá emelkedik előttünk, ami Franciaországban elég kevés ötven millióért, – de ezt kevesli. Hatalmat akar s még több pénzt; mindent akar. E célból nagyon szeretne elvenni egy másik ötven milliót – Sélény kisasszonyt Bécsből, egy bankárnak a leánya, – de az ötven esztendő ötven millió nélkül nagyon útjában van. A hercegnő hallani se akar válásról; nem engedi a vallásos érzése; úgy tartja, hogy elég botrány volt nőül menni hozzá, nem akar egy másik botrányt azzal, hogy elváljon s végre szereti a kis ocsmányt. Meg egy kicsit bosszút is akar állni rajta. Tudja, hogy Paul megcsalja, ahol lehet, tudja például, hogy Paul elcsábította Lydiet, a felolvasónőjét; s a darab elején háborúban van a kis kapaszkodóval.

Ez az akasztófára predesztinált Napoleon azonban nagyon jól tudja, hogy a válás nélkül vége minden uraságnak. S azt a nagyravágyó tervet eszeli ki, hogy a hercegnő el fog tőle válni szerelemből. Ahogy Josephine vált el Napoleontól. Hozzá fog a dologhoz, elmegy Mousseauxba, a feleségéhez s kibékíti, elbolondítja azzal, hogy még most is szereti. Rábírja, hogy térjen vissza vele Párisba, de ezen a csapáson egyéb nem történik.

A Sélény kisasszonnyal való házasságnak egy másik akadálya is van, a szintén régebben ismeretes pápai testőr uniformisa. Paul Astiert az a veszedelem környékezi, hogy ez a rikító uniformis elüti kezéről a gazdag zsidó leányt, s hogy az uniformis végzetes hatásának útját állja, provokálja a testőrt.

Ezen a csapáson volnánk, midőn Paul Astier – mást gondol. Egy méreggel teli üveg kerül a kezébe s eszébe jut, hogy ez mennyire gyorsíthatná ügyei lebonyolítását. Megkínálja feleségét egy pohár vízzel, melyet előbb megfűszerezett, de felesége keresztüllát rajta. És megbocsát, amint már mondottuk. Az élet azonban, amelyet e darabban az elcsábított felolvasónő apja perszonifikál, nem bocsát meg, hanem igazságot szolgáltat.

Íme, mindaz, ami drámánkban szorosan a tárgyhoz tartozik. Látnivaló, hogy ebből csak vékonyka dráma telhetik ki. Az egész mindössze két jelenetre szolgáltat alkalmat. Az egyik az, mikor Paul kibékíti a feleségét, s a másik, mikor meg akarja mérgezni. Ismételjük, az utóbbi szcéna igen szép; a másik jelentéktelen. A hercegnőnek gyönge órája van; enged, mert szeret. Paul igen közepesen komédiázik, s a hercegnő olyan keveset mond, hogy a lelkéből ugyan nem sokat olvashatunk ki. Maradna tehát egyetlenegy igen szép jelenet. Egy jelenet egy drámára bizonyára kevés.

Ebből is világos, hogy a „dráma“ ügye ugyancsak gyenge lábon áll a darabunkban. Még világosabbá teszi ezt, hogy mindaz, amit elbeszéltünk, a darabnak a felét sem teszi. Az egyik főalakot, a hercegnőt, tulajdonképpen csak ebben a két jelenetben látjuk.

Daudet úgy írta meg ezt a színdarabot, mint ahogy regényt szokás írni. S ha regényt mondunk, a régi stílű regényre gondolunk, arra, melynek őse a lovag-epika, s amelyben a szerző így szokott más nótára gyújtani: „Hagyjuk most hőseinket s keressük fel az öreg Vaillant, az ő sápadt leányát, meg a szegény hebegő fiút, aki olyan reménytelenül szereti ezt a sápadt leányt.“

A darab nagyobbik s szebbik része epizódokból áll. De ezekben az epizódokban annyi a szín, a jellemzetes vonás, hogy voltaképpen ezek az epizódok teszik a darab érdekességét. Így gyönyörű az elcsábított Lydie, s szerencsétlen szerelmesének nagy jelenete. Lydie „hosszú útra készül“, meg akarja mérgezni magát; a szegény hebegő pedig azt hiszi, hogy szökni akar Astierral, akit szeret, s előbb le akarja beszélni szándékáról, azután megadással ajánlja fel, hogy Lydiet legalább a vasútig hadd kisérje el az ő (a hebegő) szegény, édesanyja, aki annyi nyomorúságot látott már, hogy mindent megért és mindent megbocsát!

Ebben a jelenetben annyi a bensőség és a keresetlen ékesszólás, hogy vetekszik Sapho és Jack legfényesebb lapjaival. Kár, hogy az egész – akármilyen érdekes s akármilyen gazdag pittoreszk részletekben – nem harmonikus, hanem fölötte egyenetlen, félsikerű munka.