Ezen a nem éppen kifejező címen: Édes a bűn, Lavedannak talán legszebb darabját mutatta be a Nemzeti Színház: a Le Goût du Vicet, egy olyan – színműnek nevezett – ragyogóan elmés erkölcsrajzot, a mai társadalmi életnek olyan felsőbbséges, józan, mélyreható kritikáját, mely élénken emlékeztet a Tudós nőkre és Pailleron Unatkozó világára. Korunknak azt a betegségét szedi fel itt a tolla hegyére, amely betegséget talán a bűnnel való tetszelgésnek lehetne nevezni. Fejlettebb civilizációk bajáról van szó – és meglehet, igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy ennek az abnormitásnak jelenségei nálunk még nem oly észrevehetőek, mint Párisban, bár a darabnak számtalan kis részlete a mi viszonyainkra is találó – olyan valamiről, ami alapjában véve csak fonákság, visszásság, őszinteség hiánya, konvencionális hazugság, ami azonban könnyen betegséggé (és súlyos betegséggé) is válhatik és erre figyelmeztet Lavedan nemcsak okosan, hanem egyszersmind mesteri módon.

Arról van szó, hogy a közönségességtől való félelem, a felsőbbség látszatának keresése, a nyárspolgáriasságtól való különbözőség áhítozása, annak a tüntetése, hogy fölébe kerekedtünk minden előítéletnek és – ha valami mentsége is van ennek a fonákságnak – a kicsinyességtől és a sablonosságtól való iszonyodás, a mindennapiasságból való kiszabadulni vágyásnak valamelyest menthető erőfeszítése, tehát valami szellemi ösztön is, arra bírja rá a valójában nem erkölcstelen gondolkozású és nem bűnre született emberek egész sokaságát, hogy úgy beszéljenek, viselkedjenek s olyan életmód látszatával pózoljanak, mintha amoralisztikus vagy éppen immorális volna a gondolkozásuk, mintha természetesnek tartanák a bűnt és mintha örömöt találnának a bűnben. Milyen badarság és micsoda ízléstelenség! – mondja Lavedan. – Mert azokról, akik csakugyan erkölcstelenek és csakugyan a bűnben élnek, ne essék itt szó. De játszani a bűnt! Akik voltaképpen romlatlanok, de a romlottságot affektálják! Micsoda esztelen hazugság! És egyszersmind milyen veszedelmes hazugság! Mert aki a bűnös életmód látszatával pózol, az nemcsak könnyebben belesodródik a bűnbe, mint aki természetesen él, hanem majdnem bizonyosan belekerül, a saját tüntetése következtében, olyan körülmények közé, amelyek közt fölötte nehéz meg nem tennie, amit eddig csak hazudozott. És így válik ez a visszásság igazi betegséggé. Pedig mennyire általános hiba ez az ostoba tüntetés, az erkölcstelenség fitogtatása, a bűnnel való kacérkodás! Nézzünk körül és mindenfelé találunk ilyen alakokat. Miért? A divat bolondítja meg az embereket; annak látása, hogy a bűn néha szemérmetlenül kevélykedhetik és naiv bámulókra talál, megkótyagosít más naivakat is; és az emberek szuggesztiv hatással vannak egymásra; ragadós betegség ez.

Két alakon mutatja meg ugyanezt a fonákságot; egy fiatal leányon, aki úgy öltözködik, viselkedik és beszél, mint a kokottok, mert mindenfelé azt látta, hogy ennek a „modor“-nak van legtöbb csodálója, és csak azért játssza a romlottat, noha tulajdonképpen Pál és Virginia idilljéről álmodozik, mert ennek az affektálásnak lépten-nyomon észreveheti a hódító hatását, meg egy fiatal emberen, aki alapjában véve csupa érzelmesség és tele van nyárspolgár-hajlandóságokkal, de a mindenen felülemelkedőt játssza, mert így érdekes alaknak tartják, és erősen pornografikus ízű regényeket ír, nagy kínlódással, mert ezek kapósak, s mert így nemcsak hogy észreveszik, ünneplik, hanem önmaga előtt is érdekes, eredeti, kiváló férfiúnak tűnik fel. Mind a két fiatal csak bolondítja magát, másokat és egymást is; mindegyik beleszeret a másik maszkjába és összekelnek. Ezen a két alakon demonstrálja Lavedan a szemügyre vett visszásság veszedelmességét. Azért kerültek össze, mert el voltak ragadtatva attól a szereptől, amelyet a másik játszott, s mert azzal áltatták magukat, hogy ilyen párnak az oldalán élhetnek nagyobb stilusú, „magasabbrendű“ életet; és, noha igazán szeretik egymást s csak a legközönségesebb boldogságról ábrándoznak, majdnem elveszítik egymást, mert hívek akarnak maradni szerepükhöz. A darab bonyolítása nagyon is egyszerű s nem valami új; annak az okos és nemeslelkű jóbarátnak szerepeltetése, aki visszavezeti őket egymás karjaiba s megmagyarázza nekik, hogy tulajdonképpen milyenek ők és mit akarnak valójában, erősen láttatja magát az írót, de mindig életet látunk a színpadon, az alakok nagyszerűen jellemzettek, a tartalom megvilágítása ragyogó, az egész jelentőségében kimélyített téma kifejtése klasszikusan művészi; és kezdettől végig keresetlenül elmés és fontoskodás nélkül bölcs, okos, tartalmas dialogusban gyönyörködhetünk, a legfinomabb és legszebb beszélgetésben, amelyet ma színpadról hallani.

Nem is valószínű, hogy csak annak volna tulajdonítható, ha ennek a nagyon értékes darabnak nálunk nem volt megfelelő hatása, mintha az a fonákság, amelyet Lavedan kigúnyol, erre mifelénk még ismeretlen valami volna. Nálunk is vannak, akik elragadtatással olvassák, ha egy-egy kertésznek sikerült büdös rózsát állítani elő. Ha ez a szép darab itt nem hatott eléggé, ennek főoka ugyanaz, ami a többi Lavedan-darab budapesti balsikeréé. A mi közönségünk egy részének kissé „magas“ az a tónus, amelyen Lavedan szól és az is, amit mond; de a világon mindenütt a legfinomabb holmi az, amelynek a legkevesebb a fogyasztója; a bazárokban mindenütt nagyobb a forgalom, mint az ékszeresboltokban.

Az akadémiában Lavedant azzal a kritikával fogadja Costa de Beauregard, hogy Lavedan túlságos előszeretettel foglalkozik azzal, amit ostoroz. Hogy hasonlít ahhoz a gyóntatóhoz, aki élénken érdeklődik a bűn részletei iránt. Ez a kritika nemcsak a Nouveau jeuhöz, hanem talán még a Le Goût du Vicehez is hozzáférhet. – Lavedannak azonban bizonyára meg lehet bocsátani, ha moralizáló kedve olyan elmésségben nyilatkozik meg, amely néha-néha még most is el-elárulja, hogy első fiatalságában nem a szigorúsággal kezdte. A Nouveau jeuben is megvolt az az elkomolyodás, mely már a javulás kezdete; a Sireben és legkivált a Le Goût du Viceben – ha Lavedannak a szavajárása itt-ott a régi Saulusra emlékeztet is – annyi és olyan őszinte a komolyság, hogy az akadémiai maliciának se lehet oka, továbbra is gyanakodva nézni a valaha kissé félénken fogadott kolléga úrra. (1911 november.)