Eugène Brieuxnek nálunk az a rossz híre, hogy komoly, erkölcsös érzésű író, aki szeret moralizálni és oktalan ambicióval néha még tanítgatni is akar. S talán legnagyobb részben ennek a rossz hírnek lehet tulajdonítani, hogy erre mifelénk, meglehetősen általános lebecsülésben részesül, még olyan körökben is, amelyeknek nem éppen a szigorúság a főjellemvonása, s amelyekben még a dilettantizmus erőlködéseit is nemcsak jóakaratú elnézéssel, hanem az elismerésnek ritka bőkezűségével szokták fogadni. Ez a majdnem unisono lesajnálás feltűnhetik, ha arra gondolunk, hogy Brieuxt másutt nem nézik le annyira, mint a mi színházi kritikáinkban és hogy nemcsak otthon tartják kiváló drámaírónak, hanem ilyennek mondja – sőt a mi korunk két nagy drámaírója közül az egyiknek! – „maga Shaw Bernát is“, a budapesti sajtó és közönség bálványa. De ha feltűnhetik az a fölötte gúnyos kevésrebecsülés, amely különben nálunk nemcsak Brieuxnek, hanem a régi és az új francia drámaírók egész sokaságának a sorsa, ez az ítélet vitát nem provokál. Azon sincs mért fennakadni, hogy komolyság és erkölcsös érzés, moralizáló hajlandóság és tanító szándék ma rossz hírbe keverhet valakit, míg valaha mindez nem volt szégyen. Ma divatos mindennél többre becsülni a cikázó ötletességet s a komolyságot a szellemi nehézkesség, sőt a tompaelméjűség szinonimjának tekinteni; divatos képmutatásnak tartani az erkölcs természetességében való hitet, bár az amoralisztikus világfelfogásnak nincsenek olyan tételei, amelyek megmagyaráznák a fanatikus türelmetlenséget; divatos, hogy ugyanazok akarják kiüldözni az irodalomból a moralizáló hajlandóságot, akik a legnyomatékosabban követelik, hogy az irodalom ne adja át magát a lirizálásnak, hanem az embernek a társadalomhoz való viszonyára és a szociális fejlődésre irányítsa a főfigyelmét; és divatos az az igyekezet is, mely ki akarja rekeszteni az irodalomból az oktatásnak bélyegzett vitatkozó elemet, bár az irodalom nagyszerűsége éppen abban áll, hogy megmaradó erővé tudja konzerválni mindazt, ami az író egyéniségében értékes volt, – bár a tudásra és az egyéni látásra, a képzeletre egyformán támaszkodó meggyőző erő nem tartozik az egyéniség utolsó értékei közé, – és bár a sokaságról, de kivált a színházban összegyülekező tömegről ma még nem igen lehet elmondani, hogy fölötte állana mindannak, amit egy-egy kiváló erejű és nem közönséges szellemi nívón álló író meggyőző szándékkal mondhatna neki. Mindez divat, amint divat Ibsenről szólva tökéletesen az ellenkezőjét mondani annak, amit a Dumas fils vagy a Brieux lekicsinyítésére szokás mondogatni; és mert divat, nincs mért hadakozni ellene, majd elmúlik magától.

Tehát: igen, a rossz hír igazat mond: Brieuxben több a komolyság, mint a legtöbb színpadi szerzőben; a komolyság néha nehézkessé is teszi; nem tud, de nem is akar folyton cikázni, mint Flers és Caillavet. Sok moralizáló hajlandóság is van benne és a morálja csakugyan közelebb áll ahhoz a morálhoz, amely már eléggé ismeretes, mint ahhoz az új morálhoz, mely egyes rapszódikus megnyilatkozásai után is még kissé ködborított. Az amoralisztikus világfelfogásra meg éppen nem mutat semmiféle hajlandóságot. Tudnivaló továbbá, hogy régebben több olyan darabot írt, amelyeknek meggyőző célzata is volt. Az ilyen darabokat tételes daraboknak nevezzük akkor, ha a tételt elutasítjuk; s a „problémá“-t magasztaljuk benne ha dícsérni akarjuk. Szóval Brieux tételes darabokat írt.

Suzettejében nincs tétel, nincs vitatkozás és „dialektika“, nem akart bizonyítani semmit, nem akarta a nézőt meggyőzni semmiről. Sokan, akik nem akarták elhinni, hogy Brieux le tud tenni a bizonyítgatásról, azt állapították meg erről a darabról: „úgy látszik“, Brieux azt akarta bebizonyítani benne, hogy a gyermek kedvéért a legrosszabb házasságot is fenn kell tartani – már pedig ezt hirdetni erkölcstelenség. Csakhogy nem látszik úgy, mintha ezt akarta volna bebizonyítani. Ellenkezőleg, belemagyarázni is nehéz a darabba ezt a tételt, rábizonyítani meg éppen lehetetlen.

Suzetteben nincs egyéb, mint néhány kitünően, éles emberlátással megfigyelt és sok színnel festett nagyon finoman jellemzett főalak, egy kis környezetrajz, meg egy dráma, amelyet egy kevés jóakarattal nem nehéz érdekesnek találni. Nálunk úgy találták, hogy a főalakok nem szimpátikusak, mert megannyi csupa gyarlóság, a környezetrajz nem új s a dráma köznapi. Csakhogy Brieux szándékosan választott főalakjaiul egészen közönséges embereket, amilyen a legtöbb a világon, akiknek a gyarlóságai a legáltalánosabb, a leggyakoribb gyarlóságok, mert éppen az teszi drámáját általános jelentőségűvé, hogy nem kivételes, hanem átlagemberekkel, mondhatni, a két legismertebb tipikus jelenséggel játszatja le ezt a drámát, s a művészete, amellyel ezeknek az átlag-embereknek minden szavát érthetővé tudja tenni, sokkal közelebb tudja hozni alakjait a nézőhöz, semhogy ez ne érezné, hogy antipátiája voltaképpen csak az általános gyarlósággal szemben való túlságos szigorúság. Antipátikusak-e a Teniers vagy a Van Ostade parasztjai? Hogy a környezetrajz nem új? Nem lehet nagyon új, mert a környezetrajzot szolgáltató másodrendű alakokban Brieux azt a két ellentétes gondolkozást akarta megtestesíteni, amelyek a mai emberek közt a legtöbb összeütközést idézik elő, s amelyeknek a képviselői a legtöbb példányban szaladgálnak a világon. Ha nagyon újak volnának ezek az alakok, nem volnának e világból valók; de új a szembeállításuk, új a küzdelmük s új annak a hatásnak a rajza, amellyel a főalakokra vannak. A dráma, igenis, köznapi, mert mindössze ennyi: a hős, hogy az üzletét lendítse ezzel előbbre, abba a világba viszi a feleségét, ahol az asszonyt kinevetik azért, ha hű marad az urához s ahol a férj mindig attól remeg, hogy nevetségesnek találják, ha félti a feleségét. Az asszony szívesen megy ebbe a világba s azután egy kicsit megszédül benne, de szerencséjére nem odáig, hogy elkövetné a házasságtörést. Ezen azután összekülönböznek, de végül mégis csak megbékülnek, főképpen attól való félelmükben, hogy a gyermekük elvesz rájok nézve, de azért is, mert a történtek ellenére is még mindig húzódnak egymáshoz, hiszen olyan hasonlók, annyira egymáshoz valók, hogy a kölcsönös megbocsátás náluk természetes, érezhetik, hogy nincsen joguk felsőbbséggel ítélkezhetniök egymásról.

Mindenesetre köznapi dráma, talán az a dráma, mely ma minden dráma közül a leggyakrabban esik meg, de nagyszerűen eleven s lelkök legmélyéig érthető alakokat mozgató, tehát az igazság erejével ható dráma, az életet tükröző színpadi munkákban gyönyörködni tudó néző számára érdekesebb dráma azoknál, amelyekben fölötte díszesen extravagáns alakokkal adatja elő a szerző a maga paradoxonait, a bábjátékok mozgolódására emlékeztető tarka-barka és mindig elképpesztő jelenésekben. (1911 október.)