(Vígjáték 4 felvonásban, 5 képben, írta Alfred Capus, fordította Bálint Dezső. Bemutatója a Vígszínházban 1901 április 18.-án.)

Vannak asszonyok, akiknek a szívük, lelkük egészen becsületes s a férjüket meg nem csalnák a világért, akiknek a gondolkozása azonban, különösen azokra a kérdésekre nézve, melyek kívül esnek az ő kedélyviláguk körén, teljességgel nem állja ki a kritikát. A társadalmi rend nagy törvényei nem férnek bele az ő kis fejükbe, az „Enyém, Tied, Övé“-ről való fogalmaik egy kicsit zavarosak. Képtelenek bármely komoly perfidiára, de ha a férjük pénztárcájából eltüntetnek némi apró vagy nagyobb pénzt, ez nem zavarja őket túlságosan. Vagy ha ez mégis valamelyes lelkifurdalást okoz nekik, azt már, hogy mi bűn van: például a könnyelmű adósságcsinálásban, nem képesek megérteni. Nem mondhatni, hogy az asszonyoknak ez a fajtája antipátikus volna: a legszigorúbb moralisták is megbocsátottak nekik. Ki ítélné el Norát azért, hogy váltót hamisított? Nem lehet elitélni, mert nem tudta, mit cselekszik.

Jacques Herbaultnak a felesége, Helén, Norának egy cousineja. A legjobb asszonyok közül való s abban a boldog tudatban, hogy imádja a férjét, nyugodtan alszik. Ez az ő becsülete; hogy a társadalmi Becsület mit kiván, arról fogalma sincs. Ez azt kivánná, hogy miután tücsökmódra eltékozolták, amijök volt, ezentúl csak odáig nyújtózkodjanak, ameddig a takaró ér. Menjenek haza Limogesba s míveljék a kertjüket. De Helén Párisban akar élni s mikor a számlákat már nem igen tudják fizetni, még arra is rábírja férjét, hogy pumpolják meg azt a groomot, aki a Jacques klubjában szolgál.

Második fejezet. Helén egy szép nap találkozik Juliette Boursier-val, aki a nevelőben iskolatársa volt. Juliette Boursiert most Pervenche kisasszonynak nevezik. Ez a Pervenche kisasszony is jó figura. Alma, ábrándja: hogy férjhez mehessen. Elve: hogy csak a férjét fogja szeretni. De a mirtuskoszorú igéretével Juliette kisasszonyt mindig be lehet csapni. Csak az csábítja el, aki házasságot igér neki; az ő becsülete ez. De olyan sokszor bolonddá teszik, hogy végre is Pervenche kisasszonnyá, kokottá lesz. Most Brassac barátnője.

Uj fejezet. Ez a Brassac fölötte modern alak. A tőzsdetippek körülrajongott osztogatója. Szédelgő, aki kedves fiú s akinek éppen ez a specialitása. Belenyugszik a világ sorába: azelőtt harcoltak az emberek, most börzén játszanak. Azelőtt elhulltak az emberek, most kifosztják őket. Azelőtt az elesett nem tudta, hogy ki lőtte le, most a kifosztott nem sejti, hogy kinek a zsebébe vándorol a pénze. Brassac nem akar a legyőzöttek közé tartozni, Brassac győzni akar. S mert szeretetreméltó, felhasználja ezt a tulajdonságát. A kenyérkeresete az, hogy mindenkivel kedves, mindenkivel tegeződik, mindenkit ismer s úgy megy az utcán, hogy hol az egyik, hol a másik kezét nyújtja. Mert egy darabig szerencséje van: tőzsdezseninek tartják s mindenki rábízza a pénzét, pedig Brassac a nyereségről alaposan leszedi a tejfelt. De olyan jó cimbora! S nem is csinál titkot a szélhámosságából; az ő becsülete az, hogy olyan őszinte, mint egy bohém. Ezzel a Brassackal Pervenche megismerteti Herbaultnét, azzal a célzattal, hogy Brassac majd tőzsdetippeket ad nekik. Pénzre mindenkinek szüksége van; Herbaultné jó volt Pervenchehoz s Pervenche hálás természetű.

Negyedik rész: Megismerkedünk Herbault úrral, a férjjel. Herbault tisztán lát, de mint a nagyon világosan látó embereknek egyáltalán, neki sincs akarata. És Brassacnak, akinek Herbaulték kapóra jöttek, könnyű elbánnia vele. Brassac ugyanis arra gondolt, hogy Herbault-t társává teszi. Ilyenformán akar bejutni a Herbault klubjába, hogy klientéláját növelje. Erre a célra elég Herbault-t egy kicsit leitatnia s Herbault aláírja a társulási szerződést. A mámor egy lucidum intervallumában azután azzal szerez magának elégtételt, hogy minduntalan legazemberezi Brassacot. Mint az akarat nélkül való szkeptikusoknak általában, neki is az a becsülete, hogy mindig kimondja, amit igaznak gondol. „Előre örülök, hogy micsoda bajaink származnak ebből!“ – biztatja a feleségét.

Új fordulat. Brassac rosszul spekulált, megugrott Belgiumba; a társát le kell tartóztatni, bár világos, hogy ez utóbbi ártatlan. Uj figura lép az előtérbe: a rendőrtiszt, akinek mániája, ambiciója, vágya s becsülete az, hogy ő elsősorban világfi s csak azután rendőrtiszt. Nagyon jó alak. A letartóztatás rokokóudvariasságai rendkívül mulatságossak.

Az a feladat, hogy szegény Herbault-t ki kell szabadítani a fogságból, ismét új alakot vezet elénk. Ez Le Houssel, a milliomos, akinek hibája: a pénze. Azt hiszi, hogy pénzen mindent meg lehet vásárolni. S mikor Helén azzal a kéréssel fordul hozzá, az egyetlen tehetős barátjukhoz, hogy kölcsönözzön nekik háromszázezer frankot – ennyi kellene a Jacques kiszabadításához – menten előáll a szerelmével s azzal, hogy mi az ára ennek a „kölcsön“-nek. Herbaultné erre nagyot néz s kiutasítja a jó barátot. Most Le Houssel bámészkodik el: arra nem gondol, hogy ez is lehetséges. És könyörögnie kell, hogy Helén elfogadja a kölcsönt, minden föltétel – s megbocsásson, minden reménynyujtás nélkül. De Le Houssel megteszi ezt; az ő becsülete az, hogy belátja, ha galádul viselkedett.

Herbault ez egyszer nem vehető rá, hogy elfogadja ezt a kölcsönt. De nincs is rá szükség, mert Brassacot is elcsípték s Brassac ideálja, egy perui grófnő, az egyetlen, aki nem bízta rá a pénzét, megjelenik, kirántja Brassacot a pácból s kártalanítja a becsapottakat. De előbb még egy nyolcadik alakkal kell megismerkednünk. Ez a fogházigazgató, akinek az intézetében Herbault és Brassac ülnek s akinek a büszkesége az, hogy az ő fogháza olyan nagyúri kényelmet nyújt, mint a világ legjobb hôtele s hogy az ő fogházában nincsenek rabok, csak urak. Ez az alak s vele az egész utolsó felvonás: pompás karrikaturája annak az állítólagos humanizmusnak, melyet a frakkos banditákkal szemben az egész világon tanúsítanak.

Még az epizódisták közt is sok a mulatságos alak. A groom, aki kölcsönt ad a rosszhiszemű kölcsönkérnek, mert bizonyos benne, hogy be fogja vasalni a tartozást; a fogházfelügyelő, Pervenche első szerelme, aki végül feleségül veszi a kis kokottot, meghajolva az előtt az okoskodás előtt, hogy a fődolog a házasságban ez: „a férj előtt senkise ismerte legyen a feleséget“ és a többi, mindezek a figurák éppen annyi ötletre, mint emberismeretre, életbölcsességre és szatírikus erőre vallanak. Hogy mit ér Alfred Capus, mint moralista, – más kérdés; de hogy a kép, melyet napjaink erkölcseiről elénk állít, találó, finom, elmés és szórakoztató, azt bajos letagadni.