Flers és Caillavet Papája a legkülönb színműirodalmi árúcikk, amit mostanában Párisból hozatni lehet. A még nem vénülő, de mindinkább finomodó Flers és Caillavet ebben a mostanáig legértékesebb darabjukban a törvénytelen gyermek sorsán humorizálnak, párisi fölületességel, de egyszersmind azzal a színjózansággal és életbölcsességgel, amely a gall szellemnek mindig dicsősége volt. A néha agyonpatetizált, máskor pedig zavaros filozofálgatásokkal meglehetősen kompromitált témáról nekik mindössze ennyi a mondanivalójuk:

A társadalom megbántotta a törvénytelen gyermekeket, de a törvénytelen gyermekek ezért ugyancsak megbosszulták magukat a színdarabokban és az irodalomban. Természetes gyermekeknek is hívják őket, de csak a születésük pillanatában természetesek; azontúl a legtermészetellenesebben viselkednek, követelőző, furcsa, sötét mivoltukban. Pedig, föltéve, hogy anyagilag tisztességesen gondoskodtak róluk, semmi okuk se lehet a panaszra, mert nyugodtabban, zavartalanabbul, nagyobb békességben élhetnek, mint azok, akik a családban nőttek fel. Annyira, hogy ha felnőtt korukban családot adnak nekik, adoptálják, törvényesítik őket, ez csak terhet ró rájok, megrövidíti őket a szabadságukban, a békességükben és csak kis vagy nagy kellemetlenségeket szerezhet nekik. Ime a Jean esete. Az apja, Larzac gróf egyszer hazakisért egy hölgyet és ott maradt nála négy évig… Jean megszületett, az anyja még kicsi korában meghalt, az apjának nyolc évig Japánban kellett élnie a követségnél és amikor onnan visszatért, akkor se kereste fel a fiát, mert nem akarta belekeverni a maga kalandos életébe. De anyagiakban gondoskodott róla, birtokot juttatott neki s a fia még huszonöt éves korában is egyedül él ezen a birtokon, annak a munkának, amelyet a legjobban kedvel, dolgosan, igénytelenül, megelégedetten, nagy nyugalomban. Az apjának csak akkor jut eszébe, hogy fölkeresse fiát, amikor észreveszi, hogy öregedni kezd, mert először történt meg vele, hogy egy nő nevetni tudott rajta. De mit nyer vele a fiú, hogy az apja adoptálja? Csak azt, hogy ez a fordulat kiforgatja a megszokott és neki kedves életből, az apja rá akarja oktrojálni a maga életmódját, a rangjához méltó életmódot és végül még a menyasszonyát is elüti a kezéről, mert ő egyszerű, derék, munkás, falusi ember, az apjában pedig, aki mindig csak a nőknek, az udvarlásnak, a szép dolgok kultuszának és a bókfaragásnak élt, még öregedése idején is több a hódító vonás, mint ő benne. Persze, ezt a megoldást már Jean maga diktálja rá menyasszonyára és apjára… ő maga kényszeríti őket egymás karjaiba… némi lemondással, de már egy másik szerelem reményében… belenyugodva abba, hogy: „szülék és gyermekek közt mindig az volt a viszony, hogy az egyik feláldozta magát a másikért… ezt hívják szeretetnek. Rendszerint a szülő áldozza fel magát a gyermekeiért. Hát most az egyszer megfordítva lesz… nem tesz semmit… alapjában véve mindegy“. Szóval főképpen nobilitásból mond le, mert ebben a darabban mindenki nobilis és kedves… még a rendkívül finom apa is, bár ennek az önzésében van egy kis hajlandóság még a brutalitásra is… de a legnobilisabb lény mégis csak a törvénytelen fiú.

A Papa alakjai valamennyien régi ismerőseink. Ez a fiú is a régi Fils Naturel, közel rokona a Fourchambault-család Bernardjának, a Demimonde Nanjacjának és az Agglegények Nantyájának; Jocas abbét Constantin abbé néven ismerjük; számtalan változatban láttuk már Georginát is, akit nem az erény, nem az elvek tartanak meg a tisztességben, hanem a jó ösztöne, az, hogy a jobb sorsra érdemes fiatalságának önkéntelenül el kell nevetnie magát, amikor véletlenül megpillantja, milyen csunyává tette a merénylő öreget nagy igyekezete, arcának feldúltsága s összefésültségéből való kiborzolódása… De a legjobb ismerősünk: Larzac gróf, aki félig a régi Olivier de Jalin, Mortemer és Ryons úr, a Nők barátja, félig pedig a Père prodigue.

Mindezek a régi ismerőseink azonban, ha nem is továbbfinomodott érzésvilággal, de divatosabb ruhában jelennek meg előttünk és olyan nyelven szólnak hozzánk, amelyet jobban értünk, mint a felsorolt régi színpadi alakok szólásmóját, amely a mai közönségnek már szinte eufonisztikus beszédként hangzik. (Semmi se vénül olyan hamar, mint a színpadi nyelv, mert hiszen ennek kell leginkább tartania a rokonságot az utca nyelvével, amely minden természetes beszéd közül a legtermészetesebb beszédnek tűnik fel a sokaság előtt.) És Larzac gróf nemcsak megvesztegetően kedves, hanem igazán ragyogóan elmés is. Annyira sugározza az elmésséget, minden második mondatában, hogy ez már majdnem sok a jóból; s a Papa meghallgatása után valami olyas utóérzésünk van, mint annak a gyermeknek, aki többet lakmározott a krémes édességből, mint kellett volna s hamarosan nem tud szabadulni a kesernyés szájíztől. (1911 december.)