Az újabb irodalomban szinte tipikus alak az irodalmi „marchand de frivolités“. (A „frivolité“ szó itt éppen úgy jelentheti a finom kézimunkát, mint a könnyű portékát, a jelentéktelen holmit, a haszontalanságot, sőt a frivolitást is.) És amióta ez a kalmárkodás nemcsak megszokott, hanem egyszersmind gyorsan gyümölcsöző valami, gyakori jelenség az irodalmi „marchand de frivolités“ megtérése vagy mondjuk: színváltozása is. Az íróban, miután hosszabb időt töltött a léhaság szolgálatában s ezzel fényes hírnevet, talán vagyont is szerzett, egyszerre egészen más ambíció támad fel. A komolyság felé fordul, sőt elérzékenyedik. S mintha azt mondaná: „Voltaképpen ez az igazi én-em, a sokáig eltitkolt nemesebb hajlandóságom, amelynek eddig csak azért nem éltem, mert nem volt módom benne. Ha tudniillik mindjárt a komolykodással kezdem, megkockáztatom azt, hogy sohase válhatik belőlem nevezetes ember: a közönség nem szívesen figyel egy ismeretlen írónak komoly szavaira, annak a kezéből azonban, aki a sokaság mulattatásával már hírnevet szerzett, beveszi a komolyság piluláit is. Most már megengedhetem magamnak ezt a fényűzést.“ S mint azok a meggazdagodott self made-man-ek, akik nem voltak válogatósak a vagyonszerzésben, céljukat elérve egy nagyot kanyarodnak, a közhasznú tevékenység, a pazar jótékonykodás s más honores virányai felé: a már fényes nevű irodalmi „marchand de frivolités“-k egyszerre csak a halhatatlanságnak vagy legalább is az akadémiának kezdenek dolgozni. Mint az ördög, ki vénségére remetének megy, a hirhedt Vie Parisienne írói közül a legtehetségesebbek és a legmerészebb szájúak az erény meg a jóság áldozópapjaiként végzik, s miután az akadémia csúfolgatásában őszültek meg, ha véletlenül maguk is bekerülnek az akadémiába, az erény-díjról ők írják a legfinomabban zengő jelentéseket.

Meilhachoz és Halévyhez, Donnayhoz és Lavedanhoz, Marcel Prévosthoz meg a többi Saulusból Paulussá lett kitünőségekhez, most Flers és Caillavet csatlakoznak.

Ezek az elmés, könnyed szavú írók, akiknek a színpadi kézügyessége a híres sebészprofesszorok biztos kezére emlékeztet, már a L’Amour veilleben nagyot komolyodtak, hogy a Théâtre Françaisban is helyet foglalhassanak; s azóta írt darabjaik: a Le Roi és a Papa, mintha feledtetni igyekeznék a Les Sentiers de la Vertu, a L’Ange du Foyer, Miquette et sa Mère, Le Sire de Vergy meg a Les Travaux d’Hercule kicsapongásait, azzal, hogy ugyanaz a hang itt már más életfelfogást hangoztat s nem azt, amelynek Flers és Caillavet a feltűnést, a nagy sikereiket és hírüket köszönhetik. De Primerose kisasszony már egyenesen az akadémiára kacsintgat. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy Flers és Caillavet – már Primerose kisasszony után írt és – legutóljára előadott darabjukban, a L’Habit Vertben mintha gúnyolnák az akadémiát. A L’Habit Vert csak szelíd kötődés; incselkedése: inkább enyelgés és kacérkodás; „Haragszom rád“-játék: „Haragszom rád, mert olyan zöld a frakkod!“… Szatírája annyira mosolygós, mintha a haragos szatírikusok már alig várnák, hogy megengeszteljék őket; mintha már csak azért rosszalkodnának, hogy emlékeztessenek egy kissé a multjokra, számítva rá, hogy az akadémiának is, a legfinomabb közönségnek is kedvesebb az előkelő megtérő, mint az, aki mindig igaz volt.

De büntetlenül nem tölthetnek éveket Vénusz barlangjában a Tannhäuserek; a multját mindenüvé magával viszi az ember.

És amikor nagyon is gyöngéden, diszkrét meghatottsággal, titkolgatott elérzékenyedéssel akar beszélni, ízléssel kerülgetve az érzelgősséget meg a kenetes hangot, akkor árulja el magát legkönnyebben a pörge nyelvű tömeg-mulattató, aki a legnagyobb munkásság éveit a léhaság csiklandozgatásával töltötte el s akinek eközben vérévé vált a mókázó beszéd.

Primerose kisasszonyban Flers és Caillavet a lehető legfehérebb darabot, de egyszersmind a képzelhető legfinomabb munkát tervelték, amely elbájolja a gyöngédszívűeket, meghódítsa a szigorúakat, de a szkeptikusokat is lefegyverezze. Tiszta levegőjű, finoman illedelmes, nemes érzésekről szóló darabot, előkelő, elragadóan kedves, derék és jó emberekről, akik mind szép lelkek, akik azonban imponáljanak annak a nagy közönségnek is, amely a tisztességet unalmasnak, az érzelmességet pedig együgyűnek találja. Eszükbe juthatott, hogy Meilhac, a megtérésekor, az Attachéval jelent meg, aki annyira finomlelkű, hogy semmi szín alatt nem akarja feleségül venni a nagyon gazdag hölgyet, akármennyire imádja is ezt; és eszükbe juthatott Halévy, aki miután húsz évig sétáltatta meg az irodalomban a rettenetes Cardinal-családot, Constantin abbét keltette életre, hogy ez bocsánatot eszközöljön ki számára az előkelőktől és az akadémiától. A felhőben járó attachénak Amerikából érkező s különben praktikus üzletemberré modernizálásával máris könnyűnek tűnhetett fel előttük a feladat; Constantin abbénak jólelkűséggel és milliókkal hájas környezetét is használható miliőnek találhatták; csak éppen a jámbor és kissé totyakos Constantin abbét kellett átformálniok olyan modern főpappá, akinek az érzelmességét jókora szkepszis, a radikálizmussal szemben nagy türelmesség s valamelyest, de elég rosszult titkolt hitetlenség mentse.

Ez a ravasz számítás azonban, amely minden elképzelhető lelki diszpoziciót ki akart elégíteni s a közönségnek mindegyik elemére hatni kívánva, azon igyekezett, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon: csak félig-meddig vált be. A fehér darabon Flers és Caillavet minden ügyessége és elméssége ellenére is megérzik a meggyőződés és az őszinteség hiánya; az, hogy a szerzők maguk is hihetetlennek tartják a meséjöket vagy legalább is holdvilágfalóknak, érthetetlenül oktalanoknak tekintik a főalakjaikat és hogy kételkedésel, hidegen okoskodták ki mindazokat az érzelmességeket, amelyeknek diszkrét előadását kínos feladatként sózzák rá a főalakjaikra.

A Meilhac és Halévy-féle reminiszcenciák náluk így alakulnak színdarabbá: a hótiszta Primerose maga ajánlja fel kezét Pierrenek. De Pierre, abban a hiszemben, hogy a vagyona elveszett, finomlelkűségből lehazudja szerelmét s nem fogadja el a feléje nyújtott kezet. Mikor azután vagyonának nagy részét mégis sikerül megmentenie, Primerose már zárdába vonult s Pierre hiába tudatja vele, hogy (így mondhatná:) „csak a legrosszabbkor érkezett téves információ okozta, ha szerelméről cáfoló nyilatkozatot tett közzé“, Primerose, bár még nem tett fogadalmat, kosarat ad neki, mert az Úr menyasszonyának tekinti magát s azt hiszi, az Egyházat most már nem illenék cserben hagynia.

De (amint Budapesten mondani szokás:) pont ekkor történik meg Franciaországban a kongregációk megszüntetése és az, hogy Combes Emil úr, becéző nevén: Combes tata, a radikálisok öröme, szétkergeti a szerzeteseket meg az apácákat. Pierrenek az első gondolata az, hogy szembeszállva az új törvénnyel és Combes tatával, egymagában is meg fogja védelmezni Primerose zárdáját, de miután ezzel az ötlettel szerencsésen elintézte a felvonásvég kérdését, okosabbat gondol s a régi jó recipe szerint más hölgynek udvarolva igyekszik Primerosenak a szívére hatni. A sokszázados csodatévő szer ezúttal is beválik; Primeroseban fölébred a féltékenységnek az a fajtája, melyben az öntudatlan hiúságnak és az irígységnek majdnem akkora szerepe van, mint a szerelemnek s a darab végén, leszámolva azzal, hogy az Egyház majd csak ki fogja heverni az ő elvesztését, már újra a földé, amely itt természetesen Pierret jelenti.

A mesének ebből a kivonatából is látni, hogy Flers és Caillavet Primerose kisasszonyban két gyertyát gyújtottak, nem az ördögnek, hanem a szenteknek, az akadémiának, az előkelőknek vagy ha úgy tetszik: a vieux jeu-nek. Az egyik az a koncesszió, hogy: a „csuhások“ is emberek és ha talán parancsoló állami szükség volt, hogy a Combes tata „providenciális“ keze szétoperálja az államot és az egyházat, a szerzetesrendek eltörléséről szóló törvény szomorúságot okozott sok olyan jó léleknek is, akik nem vétettek senkinek a világon. A másik gyertya… nos, ugyan meddig mehet el a szkeptikus, amikor engedményt akar tenni az ósdi felfogásnak, a babonának, azoknak az embereknek, akiket a régi világ ittfelejtett s akiknek a létezése már anakronizmus? A szkeptikus megengedi, hogy az olyan ártatlan lélekben, amilyen a Primeroseé, igenis, elképzelhető a mély és tartósan ugyanegy lény felé irányuló, hűséges és tiszta szerelmi érzés is, amely, ha öntudatlanul szintén csak földi, nagyon is földi érzelem, azért nem kevésbé megható és gyönyörködtető.

De vajjon érdekelheti-e egy minden viszontagságot legyőző, hű szerelemnek a története a közönségnek azt az elemét is, amelyet a mozi már ugyancsak elkényeztetett?! Vajjon nem szisszennek-e fel azok, akik a Flers és Caillavet szövetséget a M. de la Palisse és a Le Sire de Vergy óta tisztelik, ha a régi események csúfolgatásáról híres szerzők új darabjában egyszerre csak Héloïset a nagyon is mondaine-életet élő apáca-növendék kackiás öltözetében látják, Abailardt pedig frakkban, de mind a kettőt a régi komolyságában?! Vajjon nem fogja-e ezek szerelmi regényét nagyon is édeskés históriának találni az a közönség, amelyet a legszorgalmasabban éppen Flers és Caillavet tanítgattak arra, hogy ezen a világon minden, de minden csak csúfolódás anyaga?! S még hozzá azt is érezhették Flers és Caillavet, hogy ők csak legújabban kezdenek érteni a tiszta szerelemhez, nem volna tehát csoda, ha rosszul intonálnának, amikor a még jól meg nem tanult románcot kezdik énekelni és sokan úgy találhatják, hogy: nini, ezek a gyakorlatlan kezdők nagyon is magas hangból kezdték! Ők maguk vehették észre legelőször, hogy Primerosenak és Pierrenek az ajakáról szinte csöpög a szirup.

Hogy ezen a közönség fenn ne akadjon, a régi Flers és Caillavet nem tagadhatták meg magukat. Nem állhatták meg, hogy Héloïseunkat és Abailardjukat körül ne bástyázzák mindazzal, amiben közönségüknek valaha öröme telt. Azért beállítottak a darabjukba: 1. egy paraszt-apácát, aki csak egy szegény kis némber s akinek a feladata (és egyetlen hivatása), azt illusztrálni, hogy ha a csuhások is emberek, viszont a legtisztább hitű s csak a jótettnek élő ártatlan lények emellett igen közönséges teremtések lehetnek, – 2. két arisztokratát, akik a korlátoltságot és a rövidlátást képviselik, idősebb és ifjabb kiadásban, – 3. egy öreg nagyúri dámát, aki a morál kérdéseiben annyira türelmes és elnéző, mint a Pailleron finom elméjű Réville hercegnéje s szavai, ráadásul, a nagyobb hangsúly kedvéért, olyan viharos szerelmi multat sejtetnek, aminőt a Régence legelszántabb hölgyei élhettek, – végül, 4. egy hasonlóképpen bölcs és hasonlóképpen még ki nem hamvadt tüzű, fölötte eszes, javakorbeli bíborost.

Mindez meg is teszi a hatását. De minél csípősebb ez a pikáns mártás, annál inkább feltűnik, hogy az, amit „garníroz“, nagyon is rászorul az ízesítésre. Minél józanabb vagy közönségesebb Primerosenak a környezete, annál inkább feltűnik, hogy a főalakok érzelmessége mennyire hamis hangokat ad. Azután a néző nem győz eleget csodálkozni azon, hogyan nevelhette Primeroset ilyen tökéletes angyallá ez a minden hájjal megkent környezet és ez a bíboros, aki minden elődje közül a legjobban Dubois bíborosra emlékeztet.

Ez a bíboros különben is gyanus. Minduntalan azt a kérdést juttatja a néző eszébe, hogy vajjon nem a Montmartre brasseriejeiben töltötte-e a fiatalságát s nemcsak a Flers és Caillavet álarc- és jelmezkölcsönző intézetéből szerezte-e a bíborosi kalapját? Mert az igazi bíborosok nem úgy szoktak viselkedni és kivált nem úgy szoktak beszélni, mint Primerose bácsikája. Ha minden áron le akarja beszélni búslakodó hugát arról, hogy a zárdába menjen, ezt még meg lehet érteni, bár (amint láthatjuk) nincsen igaza, ha attól tart, hogy Primerosenak a zárdában rosszabb dolga lesz, mint otthon; mert, íme, a kolostori élet szórakozást és egy kis eledést ad Primerosenak s hamarabb megenyhíti szerelmi bánatát, mintha csalódása után otthon a keringőző párok körül forgolódnék, irígy szemmel nézve ezek örömét. Érthető még az is, ha a bíboros később, amikor látja, hogy Primerose és Pierre egybekelésének nincs komoly akadálya, egy házasító asszony buzgalmával fáradozik azon, hogy Primerose „engedjen az élet hívó szavának“. De az igazi bíborosok nem beszélnek olyan cinikusan, mint azok az egykori bohémek, akik valaha a „Chat noir“-ban tették le a vizsgálatukat és nem mondanak oly ostobaságot, hogy: „Ha valami ostobaságot kell elkövetnünk, még legjobb, ha az Istennel követjük el, mert vele a dolgot mindíg rendbe lehet hozni.“ Lehetnek istentelen papok; még gyilkos papok is akadnak. De olyan papok, akik minden második szavukkal a vallás dolgait figuráznák ki, nincsenek. Olyan bíborost, aki az Istenről viccel, Flers és Caillavet csak a saját darabjukban láthattak.

Az elmésség sokat kiment, de Primerose kisasszony ugyancsak rászorul erre a mentségre. Flers és Caillavet ez alkalommal egy kissé elvétették a számításukat. Régi közönségük hűségét jobban próbára teszik, mint valaha, mert ennek sok a jóból, amit Primerose és Pierre szavalgatnak neki; azt a közönséget pedig, amelyet előszörre Primerose kisasszonynyal akartak meghódítani, inkább megrőkönyítik, mint elbájolják, mert ez a közönség mindjárt észreveszi, hogy bíborosuknak lólába van. (1913 február.)