Az ostrom budapesti bemutatója nagy érdeklődéssel találkozott, de ezt az érdeklődést inkább a szerző neve keltette fel, mint maga a mű. Budapesten, ahol a nagyközönség semmit se értékel jobban a színpadon, mint a mozgalmat, a fordulatosságot s általában az ügyeskedést, Bernstein igen népszerű színműíró.

Az ostromban azt látjuk, hogy egy politikus, akit, mikor pártvezérré s miniszterré küzdötte fel magát, erkölcsi halottá akarnak tenni fiatalkori botlásának felkutatásával, hogyan fegyverzi le megtámadóját. Ugy, hogy barátai körében kezdi szimatolgatni, vajjon ezek közül melyik lehet az a rejtőzködő ellenség, aki értelmi szerzője és titokban financiális támogatója az ellene egy zuglapban indított s nyilván határozott céllal folytatatt sajtó-kampánynak; mikor azután az okoskodás rávezeti, melyik barátjának áll útjában s érvényesülése kit hátráltat az előmenetelében, ő is felkutatja ennek a barátjának multját, kövér panamákat talál benne, megszerzi a barátja ellen szóló, megsemmisítő bizonyítékokat, az orra alá dörgöli ezeket a barátot játszó ellenségnek s rákényszeríti ezt, hogy pénzzel, amivel szította, szerelje le az ellene folytatott háborút, mert ha a botrány következtében elbukik, viszont ő is meg fogja fojtani tisztelt barátom uramat. Ez fogcsikorgatva adja meg magát s intézkedik, hogy a zugfirkász, aki csak eszköze volt, a biróság előtt tökéletes elégtételt adjon a megtámadottnak.

Itt van a darab veleje; ez a foglalatja Az ostrom középső és legérdekesebb felvonásának.

Számoljunk le vele, micsoda életbölcsességeket tartalmaz ez a kis mese.

Mindenekelőtt azt, hogy: aki fiatalkorában egyszer megbotlott, ettől még igen tisztességes ember lehet, vagy legalább is: a könnyelmű ifjúból derék ember válhatik, aki hasznos tagja a társadalomnak. Ha tehát egy ilyen valaki harminc évi derék munkával expiálta a fiatalkori botlását, meg kellene védelmezni attól, hogy azért a fiatalkori megtévedésért, amelyet az érdekeltek azonnal megbocsátottak neki s amelyet minta-élettel iparkodott elfelejtetni, harminc évi tisztes munka után is pellengérre állíthassa akármelyik gazember. Hogy meg lehessen bélyegezni az egész világ előtt, amelynek harminc éven át csak a javára szolgált, meg lehessen szégyeníteni a családja előtt, amely mindent neki köszönhet, s tönkre lehessen tenni kitartó munkásságának, harminc évi érdemszerzésének minden eredményét, csupán azért, mert első fiatalságában, a meggondolatlanság, a könnyelműségek idején, volt egy negyedórája, amikor nem volt elég erős.

Ez régi, kedves témája a költőknek is. Az élet ugyan arra tanít meg bennünket, hogy ilyen igazságtalanság csak nagyritkán történik, mert azok közül, akiket a rossz negyedóra megtántorított, csak igen kevésben van annyi erő, hogy utóbb talpra tud állani, a legtöbbnél, sajnos, az első elbotlást nyomon követi a második meg a harmadik, minthogy itt is csak az első lépés nehéz: de amíg elvétve, kivételesen, mégis meg-megtörténik néha ez az igazságtalanság, addig a költőnek szent joga, hogy újra meg újra reklamálhasson annak érdekében, aki már nem csak a bocsánatra szolgált rá, hanem azt is kiverejtékezte, hogy becsülés illesse meg. A téma ellen tehát nem lehet semmi kifogás és ha Bernstein véletlenül csak azzal foglalkoztatja a nézőt, hogy egy szerencsétlen negyedóráért harminc évvel később micsoda szenvedéseket kell kiállania az ő politikus Valjean Jánosának, olyan drámával állhatott volna elő, aminőket a költőknél találunk.

De Bernsteinnál ez csak a kiinduló pont. Az ő Valjean Jánosa nem mártírja a társadalomnak; az ő hőse nem hagyja magát. S a második életbölcsesség, mely Bernsteinnak a meséjéből kimosolyog, már ez: Segíts magadon s az Isten is megsegít! A harmadik pedig: Legyetek okosok, mint a kígyók! Azután: A barátod legtöbbször versenytársad is, tehát az ellenséged, mihelyt az érdeke úgy hozza magával. Az ellenséget pedig a maga fegyverével kell megölni. Azért, ha az ellenséged a multaddal akar megfojtani, szép csöndben, hogy ne is gyanítsa, mit művelsz, ásd fel az ő multját. Mérget vehetsz rá, hogy szörnyűségeket találsz benne, mert mindenkinek vaj van a fején… amely legutolsó életbölcsesség már nem lehet nagyon szimpátikus azok előtt, akik tudják, hogy nem csak gazemberek vannak a világon.

Mit cselekszik Az ostrom hőse a néző szemeláttára? Gyanusítani kezdi magában egyik barátját, de tovább is nyájasan mosolyogva szorongatja a kezét. Míg folyvást a barát képében mutatkozik előtte, kémekkel felkutattatja ennek az embernek multját. Megvásárolja egy megszorult gentlemantől azokat az okiratokat, amelyek ellenségének bűnét bizonyítják. Azután kelepcébe csalja és gáncsot vet neki. Mikor amaz elárulja magát, gyomrozni kezdi, torkon ragadja s addig szorongatja a gégéjét, míg amaz hanyatt vágódik s egy utolsó nyekkenéssel megadja magát. Ekkor kiszedi a letepert ember méregfogait s végül kiemeli a beleit: Voilà!… Tapsoljatok!

Akármilyen elvetemedett gazemberrel bánik el, ez az „eljárás“ nem teheti szimpátikussá előttünk. Még csak érdekessé se. Azt, hogy harminc évig derék munkát végzett, nem láttuk, csak hallottuk, tőle magától. De hogy sintérmunkát végez, azt látjuk; ez már előttünk történik a színpadon. Miért érdeklődjünk hát sorsa iránt különösebben? Azért, mert nem hagyja magát, mert furfangos, mert túljár a másiknak eszén, mert a gazemberrel gazember módra küzd meg? – Igen – mondja Bernstein. Tehát nyilvánvaló, hogy ez a darab: az élelmesség dicsőítése. Már pedig ez még magában véve nem mindenkit lelkesít.

„Bocsánat – mondhatná valaki – ezt a nagy jelenetet nem etikai nézőpontból kell megítélni. Azért, hogy a megtámadott tisztességes ember a gazemberrel gazember módra bánik el, vagy hogy nem húz keztyűt, mikor a rárohanó fenevadat lesakterolja, azért ez a küzdelem, két agyafúrt ember küzdelme, két ész párbaja, érdekes lehet, sőt a maga nemében szép is. És minden itt dől el, hogy érdekes és szép-e az a párbaj, amelyet Bernstein darabjában látunk?“

Nos, ez a küzdelem izgató hatású lehet azokra nézve, akiket izgat két kakas viaskodásának látása is, de Bernstein Az ostrom nagy jelenetében nem igen mond többet, mint amennyit Gaboriau közöl olvasójával, mikor Lecocq úrral valakit leálcáztat. Vagy hogy újabb példára hivatkozzunk: Nick Carter cselekszik és beszél úgy, ahogyan Az ostrom hőse, amikor az intrikust le- és kiteríti. Ügyesen derít fel egy nem nagyon érdekes régi eseményt, logikusan következtet és vitatkozik, el tud kerülni minden nagyobb ízléstelenséget, de ennyi az egész; olyasmit, ami megvilágítaná, hogy régente mi ment és most mi megy végbe a színpadon élet-halálharcot vívók lelkében, Bernstein minél kevesebbet mond a nézőnek.

Igaz, a drámának van még egy másik szála is – talán főképpen azért, hogy a nem éppen vonzó cselekvés sivárabb jeleneteinek hatását valamelyest megenyhíthesse egy-két női szereplőnek megjelenése – de a drámának ebből a másik szálából se fejlődnek ki érdekesebb vagy legalább olyan jelenetek, amelyek méltán számítnak a néző szimpátiájára. Itt egy fiatal nőről van szó, aki igaz szerelemmel szereti Az ostrom öregedő hősét s még akkor is rendületlenül hisz Méritalnak ártatlanságában, amikor ebben már Méritalnak a gyermekei is kételkednek. Bernstein annál kevésbé tudja megmagyarázni, hogy Renée, akit Mérital a fiának szánt, egyszerre csak szerelmet vall neki és elárulja, hogy nem apósául, hanem férjéül kívánja – mert amivel ez az öregedő ember a legnagyobb hatást teheti egy fiatal nőre, a sokat emlegetett lelki kiválósága meglehetősen a színfalak közt marad. Mérital hódító tulajdonságai közül csak éppen az eszességét hozza a színpadra; s a néző a körmönfont Mérital igazolható, de nem éppen gyönyörű színpadi szereplése láttán sehogy se értheti meg, hogy ha már Renéet jobban vonzza az ötven éves ember, mint a fiatal, mért éppen ezt az öreget választja, aki ugyancsak verejtékezik és rugdalódzik előttünk, hogy a fiatalkori lopása titokban maradjon? Éppen ilyen bajos megérteni a mi Méritalunkban azt a fenséget, amellyel megilletődve és elérzékenyedve azon, hogy milyen rendületlenül bízik Renée az ő multjának tisztaságában, önként vallja meg Renéenek – akkor, amikor a mult feltámadó kisértetének már kitekerte a nyakát – hogy: de igen, ő valaha vétkezett. Hogy Renéenek a szerelmét csak megerősíti ez a nagylelkű nyíltság – mely az eszes Mérital előtt annál fölöslegesebbnek tűnhetik fel, mert hiszen csak izgalmakat, aggodalmakat, csalódást, a legjobb esetben is: csak rossz érzést szerezhet vele a szerelmesének – ez már könnyebben megérthető, kivált abban a furcsa nőben, akit úgy látszik, jobban vonzanak az öreg urak, mint az ifjúság. Ha valaki már ilyen természettel született, nem lepheti meg az embert azzal sem, hogy ha a nagylelkűség rohama egyebekben is krónikusan jelentkezik nála.

A dráma tehát abban a fenséges elhatározásban kulminál, hogy a hős a benne vakon bízó nőnek akkor vallja meg a multját, amikor már senki se vádolja s amikor a vallomása legalább is fölöslegesnek tűnik fel és mégis megvallja, mert szerelmesének vak bizodalmában megnyilatkozó lelki nemessége tökéletes őszinteségre és egy kis vezeklésre kényszeríti. Ez a bonyodalom pedig egy másik fenséges elhatározással oldódik meg: azzal, hogy Renée most már még jobban fogja szeretni öreg szerelmesét, aki a boldogsága kockára vetésével is képes volt a legteljesebb nyiltságra, hogy még a hallgatásával se csalja meg azt, akit élettársául kíván. Az egyik fenséges mozdulat nem könnyen érthető, mert Mérital előbb nem éppen az idealizmusával tündökölt, a másik is váratlan, mert Renéenek előbb nem igen volt módja tájékoztatnia a nézőt arról, hogy mennyi heroizmus rejtőzik a lelkében és mindaz, amit e közt a két fenséges gesztus között a darabban látunk, akármi, csak nem fenséges.

És nem is lehetne egykönnyen megérteni, miért traktálja a szerző közönségét ennyire elidegenítő, szinte visszataszító jelenetekkel, ha nem volna ismeretes, hogy ennek az ügyes technikázással készített darabnak megírásában Bernsteinnak a szubjektivitása is szerepelt. Az ostromban felel azoknak, akik szemére vetették, hogy valaha katonaszökevény volt. Ezért válik hőssé Mérital, aki ifjúságában elbotlott s ezért annak az életbölcsességnek a hangoztatása, hogy: „Csak lassan a váddal, mert mindenkinek vaj van a fején!“… Különös, de ez a csunya darab: egy kissé líra. (1913 február.)