Rantz, mikor államtitkárrá nevezik ki, szakítani akar Lianenal, akivel tizenhét évig élt vadházasságban, mert megúnta és most már terhére is van. Azért, miután a barátaik előtt kocsis és kofa módjára veszekedték ki magukat, kiadja neki az útját és félmilliónyi végkielégítést küld neki. Lianet ez kétségbeejti; ez a sok vihart látott kokott, aki hajdan egészen közönséges hetéra volt, olyan végzetes szerelemmel szereti az aggulni kezdő parlamenti törtetőt, hogy elkeseredésében minduntalan medeai hangokat hallat. Van neki egy törvénytelen fia, Maurice, akinek egy derék pincér volt az apja. Ezzel a fiúval eddig nem sokat törődött; a tífuszában nem ápolta, Mauricenak csak a cselédlépcsőn volt szabad feljárnia hozzá, ha hallotta, hogy az anyja egyedül van; a gondoskodása Mauriceszal szemben arra szorítkozott, hogy ellátta pénzzel, mert ügyelt rá, hogy a fiú érzékei kielégüléshez jussanak, de erre azután annyira ügyelt, hogy nem győzte a lelkére kötni a fiának meg a fia babájának, akit megindultan cirógatott, hogy buzgón szeressék egymást, hiszen ez az egyetlen jó dolog a világon!… Bajában végre eszébe jut ez az elhanyagolt fiú; hirtelen fölfedezi, hogy ő anya is s a fiának sírja el szerelmi bánatát meg azt, hogy milyen olthatatlan szerelmi vágyakozással csüng Rantzon. Mi több, azzal is megtiszteli most már a fiát, hogy egyenesen azért megy el hozzá, hogy öngyilkosságot kisérelhessen meg nála. Ezt a Mauricot pedig a cselédek, akik úgy látszik, kitünő pedagógusok, rendkívül érző lelkű fiatalembernek nevelték. Nem túlságosan önérzetes ugyan, mert nem csinál semmit, csak lóversenyre jár s abból a pénzből él, amelyet anyja Rantztól kap, de mindenkinek vannak gyöngéi. Maurice tehát, aki eddig úgy tudta, hogy anyja már több szerelmi elhagyatottságát és ezen való bánatát sikerrel győzte le, miután meggyóntatta anyját s ennek szerelmi előéletéről alaposabb és részletes információt szerzett, – magától édes szüléjétől! – elhatározza, hogy viszonozni fogja mamájának róla való gondoskodását s vissza fogja szerezni neki azt a férfit, aki nélkül nem tud meglenni.

Ezt két, nem egészen tisztes oktalansággal akarja elérni. Véletlenül bizonyítékai vannak rá, hogy Rantz valaha, kezdő politikus korában, egy kis lóversenycsalást követett el. Meg akarja zsarolni tehát Rantzot; ha nem fogadja vissza a mamáját, akkor kíméletlenül leleplezi. A szerelmi bánatában szublimissé váló Liane ugyan elcseni fiától és Rantzhoz juttatja ezeket a kompromittáló iratokat, – minden egyébbel, amit mostanában tőle kapott, az ékszereivel és a félmilliós csekkel egyetemben! – de Maurice még idejében újra kezébe keríti érzelmességtől csepegő zsarolása eszközét és neki szegzi a revolvert Rantznak. A fenyegetőzés azonban nem hat. A viharedzett panamista bízik abban, hogy az ilyen csekélyebb szépségfolton már nem akad fenn a világ, kineveti a naív ifjút s Maurice kénytelen a másik revolveréhez folyamodni. Van Rantznak egy törvénytelen leánya (ebben a darabban a törvénytelen gyermekekből egész gyűjteményt kapunk, minden nevezetesebb megokolás, probléma-feszegetés stb. nélkül), akit most készül férjhez adni. Ezt a balga szűzet már korábban is érdekelte papája kedvesének a fia, de most már olyan olthatatlan, végzetes szerelmi vággyal ég Mauriceért, mint ennek az anyja az ő papájáért. Minden áron rá akarja kötni magát imádottja nyakára; közvetetlenül az esküvője előtt elmegy Mauricenak a lakására, hogy még narancsvirágostul kínálhassa fel neki magát. Azután addig ismételgeti Mauricenak, hogy: „Tehet velem, amit akar!“… amíg ennek eszébe jut, hogy a dühösen szerelmes leánykát is fel lehet használni papájának a megzsarolására. A cél szentesíti az eszközöket; mit ez a kis zsarolás, mikor a fiúi szeretet nagyszerű megnyilvánulásáról van szó!… Minthogy ő más leányért eped, nem él vissza a balga szűz ajándékozásával, hanem a leányt – aki előbb a kávéházban várakozott sokáig a fatális szerelemre s most a legénylakásban cselekszi ezt türelmesen – magánál fogja éjszakára, azután bezárja, magához veszi a lakás kulcsát, elmegy Rantzhoz, és azt mondja neki, hogy: vagy visszaveszi Liane mamát, vagy a leánya, mint leány, nem jön ki Maurice lakásából. A finom Rantz erre is vállat von, azután arcába vágja Mauricenak a származását, meg azt, hogy most is olyan ruha van rajta, amely az ő pénzéből került ki és kiutasítja a fiatal zsarolót. Erre Maurice térdre esik és zokogva kezd könyörögni neki, hogy ne hagyja el az anyját. Rantz pedig, aki szembeszállott a meghurcoltatással, s akit nem nagyon alterált a leánya sorsa sem, ezen annyira megindul, hogy azt mondja a szegény ifjúnak: „Jöjjön!…“ Kiderül, hogy az érző szívek versenyében ő a legérzőbb szívű, ha nem is néztük ki belőle. De – még utóbb – az is kiderült, hogy rendkívül alkalmatlannak találja a nemes érzésekben oly gazdag ifjút. Annyira elérzékenyedik, ha csak látja is, hogy kénytelen eltávolítani. Azért abban állapodik meg Lianenal, akit ismét keblére ölelt, hogy Mauricet elküldik egy braziliai bányába, igazgatónak, huszonnyolcezer frank évi fizetéssel. (Szép üzlet lehet, amelyet ilyen előképzettséggel igazgatnak!) Oda magával viheti a kedvesét is, hogy ne kelljen annyira szomorkodnia, a mamájától távol. Liane, akinek most már nincs szüksége a fiára, azon való örömében, hogy visszakapta a férfiját, szívesen beleegyezik abba, hogy a fiát, aki visszavezette hozzá a kedvesét, elhanyagolt s tisztességes keresetre nem képes gyermekét, akinek a megélhetéséről előbb csak úgy gondoskodott, hogy az utolsó gyűrűjét is visszadobta Rantznak – ezentúl nem fogja látni többé. Helyette, vígaszul, egy nyolc éves kis fiút kap ajándékba Rantztól, hogy a ház ne maradjon törvénytelen gyermek nélkül. Maurice pedig könnyű szívvel mond le forrón szeretett, imádott mamájáról, mert vele lesz a babája s végre is ez a fődolog és elfogadja a kegyelemkenyeret attól a kipróbált vén panamistától, aki őt olyan csunyán lefőzte, de azután mégis csak megkönyörült rajta. Nehéz volna hamarjában megmondani, hogy ebben a Szerelem gyermeke című drámában mi több: az-e, ami utálatos is, vagy az, ami csak hazugság. Ne is keressük.

Két jelenete mutatja a színpadot jól ismerő, ügyes drámaírót: az a jelenet, amelyikben Rantz hajba kap Lianenal a barátaik jelenlétében, meg az, ahol Liane Rantznak a lakásán dühöng, tör-zúz, döngeti az ajtókat, sír, s tombol, ahogyan csak hiszterika tud. Ezt a két jelenetet igaznak lehet találni, de egyszersmind közönségesnek is. De a darab minden jelenete mutatja a ravasz színházi mesterembert, aki addig ugrándozik gyorsan a cselekvés egyik fordulatától a másikhoz, minduntalan apró meglepetésekkel traktálva a nézőt s addig beszél terjengősen, áradozva, de a szóáradat hatalmas gördülékenységével, a színpadi ékesszólás forró szavakat lihegő s fojtogatott indulatot mímelő színlelt tüzével, míg végre is belopja sablonosságainak ügyes keverékét a sokaság érdeklődésébe. (1911 december.)