(Dráma 3 felvonásban, spanyolból fordította dr. Szalai Emil. Bemutató a Vígszínházban 1898 október 11.-én.)

Az a könnyfacsaró színdarab, melynek Echegaray az Őrült vagy szent címet adta, egy pokoli félreértésben tetőzik. Olyan félreértésben, amely bizonyára tőke volna a bohózatirónak, de a drámaírót csak nyugtalaníthatta. Hogy ezt a félreértést plauzibilissé tegye, José Echegaraynak egy meglehetősen komplikált s valószínűség dolgában kissé fogyatékos regényre, egy kivételesen jellemes, de egyszersmind kivételesen gyöngeélméjű hősre, végül igen sok színpadi ravaszkodásra volt szüksége, amely ravaszkodások közül még a világítási effektusok és a „jelképies“ színpadi csoportosulások sem hiányzanak.

Nézzük mindenekelőtt a regényt.

A gazdag Avendano úrnak nem volt gyermeke s úgy őt, mint feleségét igen bántotta az a gondolat, hogy kire is marad hát a kis ködmen? Annyira bántotta őket, hogy utoljára nem tudtak kitalálni okosabbat, mint azt, hogy: gyermeket csempésznek az Avendano-családba. Avendanoné magáénak színlelte egy Juana nevű dajka gyermekét s Avendano úr vállalta a dolgot. A gyermek felnőtt s ő a nagy vagyon ura; persze sejtelme sincs róla, hogy kétszeresen is kakukfiú. Ez nem is tudódnék ki soha, de Avendanonét furdalja az a gondolat, hogy a titok sírba szálljon vele s kevéssel a halála előtt levelet ír annak, aki őt anyjának véli, fölfedi ebben a levélben az igazat s ezt a kellemes meglepetést elrejti a médaillonjába. Az igazi anya, Juana, hatalmába keríti Avendanoné levelét, a célból, hogy halála órájában, először és utoljára, fiának nevezhesse azt, aki őt csak egy öreg cselédnek képzeli. A levél megszerzése abba a gyanúba keverte, hogy el akarta lopni a médaillont; be is csukták ezért, de Juana hallgatott s megelégedett azzal, hogy fia sohase tartotta őt bűnösnek. De íme, közeleg az utolsó óra; s Juana: vall, sőt bizonyít a levéllel. Teszi ezt abban a föltevésben, hogy az egész kettőjük, sőt egy pár óra mulva már egyedül a fia titka marad. Mert ha az egész világ előtt ismeretessé válnék a dolog, ez jókora csapás volna az ál-Avendanora; különösen most, amikor nagyobb szüksége van a vagyonára és a presztizsére, mint eddig bármikor. Mert férjhez akarja adni a leányát Almonze hercegné fiához s a hercegné bizony nem egyezik bele akárminő összeköttetésbe. Már pedig a kis leány belehal, de mindjárt, ha nem lehet azé, akit szeret. Tudja-e mindezt Juana vagy sem, mindegy; Juana egyáltalán nem gondol rá, hogy ha ő előáll a leleplezésével, fiának ez a kis „család elleni vétség“ aligha fog örömet szerezni. Szóval, Juana halálát közeledni érezvén, megmutatja fiának Avendanoné levelét s olyanformán szól „félre“, mint ahogy Nestroy hőse szólt, távozóban, a néphez: „Meinen Namen werdet Ihr nie erfahren!… Ich bin Kaiser Josef der Zweite!“ José Echegaray, Sardouval, azt tartja, hogy sohase árt, ha egy drámának valamely hosszadalmas regény a premisszuma. Amíg a cselekvést megelőző regény szép lassan, részletenkint kitudódik, a néző érdeklődésére bizton számíthatni; s azután a bonyodalmas, sötét mult olyan árnyékot vet máskülönben közömbös jelenetekre is, amely csak segítségére lehet a drámai hangulatnak. Sokkal inkább, legalább is sokkal korábban érezzük, hogy a helyzet komoly, ha az előttünk folyó szcénára bűnnel és veszedelemmel teli mult nehezedik, mint ha a végzet előttünk szövődik. S ebben van valami. De hasonló esetekben igen kívánatos, hogy a bonyodalmas premisszum elfogadható legyen s ne töltsön el bennünket eleve kételkedéssel. Az Echegaray regényében pedig igen kevés a valószínűség. Az a lelki szükség, amelynek Avendanoné enged, alig érthető; a Juana multját se tudja hihetővé tenni a szerző. Mindez nem fontos, de már jellemző. Ne felejtsük el továbbá, hogy Echegaray a többi antecendencia dolgában is követelőző. Ha nem hisszük el, hogy Inés okvetlenül belehal, ha nem adják Eduardohoz, nincs dráma. Ám jó.

De ha a mult kissé homályos, ami előttünk történik, az egyre hihetetlenebb. Echegaray így szól: Don Lorenzo Avendano a Don Quijote-ek nemes családjából való. Csupa igazság és becsület. Et si fractus illabatur orbis. Ez az ember, ha megtudja, hogy a nevét bitorolja, hogy a vagyona nem illeti meg, odadobja a vagyonát és a nevét s elmegy a bizonytalanságba, a nyomorúságba, dolgozni. Amiben még nincs semmi lehetetlenség. Vannak ilyen emberek. A legtöbb polgártársunk ugyan, a Don Lorenzo helyében, végső búcsút vesz haldokló anyjától, elégeti a famózus levelet s a temetés után hallgat, mintha semmi se történt volna, de vannak Don Quijote-ék is többen, mint képzeljük. Nem itt a hiba.

A Don Lorenzo cselekvése mégis hihetetlen, mert Don Lorenzo le van sujtva, kétségbe van esve s három felvonáson át folyvást a falba veri a fejét. Olyan pipotyának látjuk, hogy tőle csak azt találnók természetesnek, ha hallgat. Igen ám, de hisz nem olyan kis dolog ez! – magyarázza Echegaray. Ha a kötelességét teljesíti, nemcsak az említett javakról mond le, hanem feláldozza a gyermeke boldogságát, kiteszi magát annak, hogy anyját börtönbe juttatja (Juana ugyanis két felvonáson át haldoklik s a „család elleni vétség“ nem tréfa) stb. – Nos, ez rabulisztika. Ha Don Lorenzo nemcsak jellemes, de egyszersmind normális elméjű ember, nem olyan nehéz elszámolni a bajokkal, amelyek becsületes eljárásából következnek. Azt fogja mondani: A kis leány nem fog meghalni tüstént. Sőt bizonyosan túl fogja élni a csapást. Az ilyenekbe nem halnak bele a leányok, különösen, ha szerelmük éppenséggel nem reménytelen. Várjunk valamit a jövőtől is. S ha a párti összemegy, az is jobb a lelkiismeretfurdalásoknál. Kérdés, csakugyan olyan boldog lenne-e a kellemetlen Eduardoval? Némelyik leány jobban jár, ha pártában marad, mint ha férjhez megy. A haldoklót se fogják elzárni, ha véletlenül életben marad. És a többi. Szóval, ha lárma nélkül becsületes akar lenni, ez nem olyan nehéz. Azért nem kell a földhöz vágnia magát. De hol akkor a dráma, ha Don Lorenzo nem tompaelméjű s ha becsületessége nem csak arra való, hogy szónokoljon róla?

Elég az hozzá, Don Lorenzo két felvonáson át úgy viselkedik, hogy a távolabb állók méltán bolondnak nézik. Tessék még elképzelni, hogy megzavaró világítási effektusok közepett olyképpen ölelgette Juanát, hogy messziről úgy tetszett, mintha fojtogatta volna. Ez a kisebb stílű, kissé komikus félreértés preparálja a nagy félreértést. Család, jóbarátok, minden lében kanálok, azt hiszik, hogy Don Lorenzo megőrült; Don Lorenzo viszont azt hiszi, hogy családja be akarja záratni a bolondokházába, csakhogy ne kelljen visszaadniok a nevet és a vagyont. Ez a félreértés annyira szomorú, hogy szinte mulatságos. Mert ha Don Lorenzo normális elméjű ember, mikor észreveszi, hogy ápolókat küldtek hozzá az őrültekházából, nem kacag fel félig tébolyodottan, hanem megkérdezi a feleségét, hogy: ki volt az a túlontúl figyelmes férfiú, aki ennyire sietett gondoskodni orvosról és ápolóról? A felesége megmondta volna neki, hogy: Don Tomas. Erre Don Lorenzo egyszerűen azt tanácsolja Don Tomasnak, hogy jövőre ne avatkozzék a más dolgába, hanem töltse üres idejét otthon és a dolog rendben van. Ehelyett Don Lorenzo addig ágál, míg végül lefogják s elhurcolják az őrültek házába. Akárhogy szörnyűködjék szerzőnk, nem nagy igazságtalanság esik rajta.

Bohózatba illő csattanó, mely bosszant, ahelyett, hogy megrázna, szertelen tónus, hatásvadászó jelenetezés, lázat affektáló, de voltaképpen malomtaposáshoz hasonló mozgalmasság, lehetetlen vagy bábszerű alakok – ki várta volna mindezt José Echegaraytól? Bele kell nyugodnunk. Az Őrült vagy szentben két-három szép mondaton kívül alig van valami, ami eszünkbe juttatná, hogy ezt a darabot a Nagy Galeotto költője írta.