(Shakspere S felvonásos komédiája, fordította Ács Zsigmond. Új betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1889 szeptember 6.-án.)

A Velencei Kalmár Portiája, mikor találós meséjét sem a marokkói, sem az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad ki:

Ezzel a mondással Shakspere mintha kommentátorai nagy tömegét akarta volna előre jellemezni.

Hogy egy pillanatra még Portiánál maradjak: később ugyanolyan joggal nevezhetné bölcs bolondnak a „szívkirályt“, Bassaniot is, mint ahogy csúffá tette a két herceget. Mert Bassanionak az okoskodása, mellyel a rejtelem nyitjához jut, nem különb, mint a két szerencsétlen hercegé. Ugyanazzal a hétköznapi filozófiával nyer, amellyel amazok veszítenek. Az ő elméssége is a közmondások bölcseségében tetőzik: „Nem mind arany, a mi fénylik“ és „Legjobb az egyenes út“-féle reflexiókban. A szép Bassanionak nem a feje, csak az orra jobb, mint a két hercegé. Mindegy; a siker igazolja Bassaniot. És a mai Bassanioknak is előny, szemben a többi bölcs bolonddal, ha legalább a szimatjuk jobb, mint amazoknak.

A modern marokkói és aragoni hercegek (a kommentátorok nagy részét értem), annyi raffinériával, éleslátással és szőrszálhasogatással elemezték a Velencei Kalmárt, hogy fényesen bebizonyították a legképtelenebb ellenmondásokat. Az ember elámul: mi mindent tudtak kisütni ebből a kitünő komédiából. Shakspere maga álmélkodna rajta leginkább: mi mindent tudtak beleolvasni.

Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a Velencei Kalmárban s mi az, amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá tettünk. Nézzük mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára) a Rialtora se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.

Mint azok a bűvös levélszekrények, melyek a legegyszerűbb mozdulatra egy egész sereg apró szekrénnyé bomlanak, a Velencei Kalmár a legprimitivebb elemzésre három külön darabbá válik, aszerint a három különböző anyag szerint, melyekből Shakspere dolgozott. Az első darab magában foglalja a három szekrény históriáját; a második darab a velencei zsidóról szóló balladát dolgozza fel; végre a harmadik darab: az ismeretes renaissance-novella az eltévedt, de igaz kezekbe jutott gyűrűkről. Tudvalevő, hogy ez a három darab nem forrt egybe a Velencei Kalmárban, csak együvé került; a szálak, melyek e három históriát összefűzik, az első érintésre szétfoszolnak; akármelyik darabot elő lehetne adni (pár szó változtatással) a másik kettő nélkül. Az első darab mintegy harmadát teszi a Velencei Kalmár négy első felvonásának, a második két harmadát; az ötödik felvonásban van a harmadik darab.

Nem könnyű megérteni, hogy a kommentátorok miért hanyagolták el olyan egyértelműen a harmadik darabot. Míg a másodikban csodás aranybányára találtak, míg az elsőben leltek egy elragadó arcképet (a Portiáét), ezt a harmadik darabot sokáig s majdnem kivétel nélkül cafatnak, vagy szebben szólva, fölösleges uszálynak tekintették a Velencei Kalmár fényes ruházatán. Az utolsó fölvonást jóformán csak kegyelettel nézték; sőt a legtöbb helyütt ki is hagyták Shylock darabja mellől. Sokáig divat volt a Velencei Kalmárt utolsó felvonása nélkül játszani. Csak újabban találkoztak egyszerű lelkek, akiknek az az ötletük támadt, hogy: „Ejnye, be kár volna nem is hederíteni erre a harmadik darabra!“… Amely ötlet pedig nem bolondság.

Mert ebben a harmadik darabban sok báj van. Két lovag készül nászát ülni. Mielőtt hozzájutnak kedveseikhez, elszólítja őket a kötelesség. Búcsúzáskor megfogadják, hogy jegygyűrűiktől nem válnak meg soha. De nem tudnak szavuknak állani. Elcsalják tőlük a gyűrűket: ismeretlen jóltevőik, akiknek a kérését lehetetlen megtagadni. Persze az ismeretlen jóltevők: a két átöltözött menyasszony, akik, mint travesztikhez illik, hamarább otthon vannak, mint vőlegényeik. Mikor a két lovag megjön, égve a vágytól, hogy vőlegényekből férjekké váljanak: követelik tőlük a gyűrűket. Dépit amoureux; fellegtelen szerelmi kötődés. A hölgyek (csalfán mondva az igazat) gyanusítják imádóikat s elingerkednek velük. Ezek nagy ártatlanul védekeznek, kötik az ebet a karóhoz, izzadnak és főnek, míg végre a jótékony asszonyi szív megszánja őket s talán meg is elégeli a komédiát, mert „az idő már későre jár“. Ez a szerelmi viszálykodás, mely késő éjjel folyik le, mialatt a kerítő hold égeti tolvajlámpását, tele van érzéki bájjal. Az asszonyok replikái igen gazdagok ötletben és fordulatban, a férfiak védekezésében csupa mohóság és fiatalság. Az ember érzi a délvidéki nyári éj meleg levegőjét; a díszlet flórája mögül Boccaccio örökkön fiatal szelleme vigyorog ki. S mintha a háttérből egy sycomore vetné előre árnyékát: az érzéki kép forró színeit megenyhíti az ábrándozó angol szelleme. Amivel ismét több egy bájjal, s végre is, mindez nem elemezhető, mindez egyszerűen gyönyörű.

Hajdan nagyon méltatták az elmésségnek azt a fajtáját is, mellyel Shakspere a három szekrény históriáját ékesgette föl. És pedig hosszú időn át méltatták. A három szekrény meséje ős, mint a világ. Az ó-kornak és a renaissancenak egyformán kedves témája.

Belmontban van egy gazdag örökösnő, akinek a kezét csak úgy lehet elnyerni, ha a kérő lovag kitalálja a titkát három szekrénynek. Az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik ólom; mindegyiken rejtelmes feliratok. Egyikben van a belmonti hölgy képe. Melyikben? Aki kitalálja, azé a Portia keze; aki nem találja el, az nem nősülhet meg soha, s titokban tartozik tartani, hogy melyik szekrényt választotta. Igy szól a gyermekes lelkű apa végrendelete. Portia is tudja a titkot, de (a mi szép, bár nem éppen drámai) szívkirályának sem árulja el. Akik jártasak a meseirodalomban, nem mennek tévútra, mint a marokkói és az aragoni hercegek; kitalálják a szívkirállyal, hogy az ólomszekrény rejti Portia képét. Ez minden és ez szépapáinknak mondhatatlan örömet okozott. Akkor még élt a hit, hogy ésszel hódítják a női szívet. És ésszel ki ne rendelkeznék?

Azóta kissé megingott a hit abban, hogy a férfielmének ilyen csodatevő hatalma volna. Ha nem is haladt előre a világ a női szív megismerésében, odáig eljutott, hogy ez a terrénum, ha nem is hozzáférhetetlen, de kiszámíthatatlanul süppedékes s hogy ennek a terrénumnak a megismeréséhez gyönge szerszám minden matematika és minden filozófia. Az egykor nagyratartott hódító szer kissé gyanússá lett. Ugy tünt fel, hogy ezt a kérdést többnyire egészen más, részben rejtelmes, részben nagyon is ismert tényezők döntik el. A példázat kevésbé érdekes, mert nem olyan biztató. Példázat ide vagy oda: a „miként“ határozza meg a szellemi bajvívás érdekességét. És a Velencei Kalmárban szerencsétlen és szerencsés kérők egyformán szerencsétlenül elméskednek. E tudákos galanteriák, a könyvmoly-udvarlók színehagyott szóvirágai, előttünk teljesen értelmetlenekké váltak. Nincs is e részben más érdekes, csak maga Portia, akiben, ha nincs olyan rettentő mélység, mint amekkorát beléje magyaráztak, van élc és természetes jókedv. Nagy ördög ez a Portia s egészben igen kedves gyerek. Nem Vittoria Colonna s nem is Madame Récamier, de méltó párja Pucknak, azaz Robin pajtásnak.

Hanem Portiáról minden időben elhódította a néző figyelmét Shylock, a Velencei Kalmár legelevenebben, a legtöbb nagyszerű vonással s legszínesebben festett alakja, aki a darab derekán dominál. A harmadik darabban egy uzsorást látunk, aki bosszút akar állni egy kalmáron, mert emez megvetőleg bánt vele s népével, vagy talán a leginkább azért, mert a kalmár oktalan pénzkölcsönzéseivel lenyomta a kamatlábat s így kárt okozott az uzsorásnak. A kalmárnak pénzre van szüksége s az uzsoráshoz folyamodik. Shylock kész a kölcsönt megadni, oly föltétellel, hogy a kalmár adóslevelet ir alá, melyben arra az esetre, ha pontosan nem fizetne, jogot ad Shylocknak, hogy emez egy font húst kivágjon testéből. A kalmárt szerencsétlenségek érik, híre érkezik, hogy hajói elsülyedtek; nem tud fizetni. Shylock ragaszkodik jogához. Az ügy a doge elé kerül, aki tehetetlen az uzsorással szemben, mert Velence, a kereskedőváros, ha rossz hírbe nem akar kerülni, kénytelen a Shylock jogát is tiszteletben tartani. Shylock már feni kését, mikor megjelen Portia, egy jogtudor álöltözetében s rabulista fogással oldja meg a csomót. Shylock kivághatja a font húst, de vért ne ontson, s egy szemernyivel se vágjon többet vagy kevesebbet, mint amennyihez joga van, mert különben úgy bánnak el vele, mint gyilkossal. A bosszúszomjas uzsorás felsül. S ráadásul, minthogy egy velencei polgár életére tört, lefoglalják a vagyonát is (megszökött leánya részére) s gyámság alá helyezik az öreg urat. S így amit zsidó furfang összegabalyított, asszonyi furfang oldja meg.

Akadt kommentátor, aki Shylockban mártirt látott; volt olyan, aki egy elnyomott faj tragikus képviselőjét fedezte föl benne; mások kitalálták, hogy a kapzsiság és a bosszú tragikus hőse; s a teljesség kedvéért rábizonyították azt is, hogy voltaképpen komikus alak. S mindezt bámulatos elmeéllel tudták vitatni.

A mártiromság abban állana, hogy megszöktetik a lányát, elütik a jogától, s elveszik a vagyonát. De csak nagyítóüveg segítségével lehet észrevenni ezt a mártiromságot. Leánya önként szökik s Shylock nem veszi nagyon szívére a dolgot. Nem a leányát siratja, hanem az ékszereit. A Tuballal való jelenetből ez kétségtelen. Ami a jogát illeti, ez a jog nemcsak képtelen, de semmis, mert erkölcstelen, minden klasszikus és modern jogi fogalom szerint. Minden mártiromsága vagyona elvesztéséből állhat, e mártiromság keserűségét is mérsékelheti a tudat, hogy vagyona annak a kezébe kerül, aki különben is örökölte volna. Az elnyomott faj tragikus képviselőjének is csak nagyzoló okoskodás tarthatja Shylockot. Századokon át szenvedett elnyomatásért, gyötrődésekért nem lehet bosszút állani ilyen kicsinyesen. Mert föltéve, hogy terve sikerül, mi az az egy font keresztény hús, vagy annak az egy kereszténynek az élete, szemben azzal a szenvedéssel, melyet népe kiállott? Shylockon különben csak a drapéria zsidó. De nem lehet a bírvágy és a bosszú tragikus alakjának se tekinteni. Ez a bosszúterv olyan képtelen, hogy lehetetlen komolyan venni. Shylocknak édeskevés kilátása van arra, hogy valaha talán valóságra válthatja a pokoli ötletét és mégis megengedi magának azt a fényűzést, hogy háromezer aranyat kockáztat meg, csak azért, hogy talán-talán, ha a kapanyél is elsül, mégis bosszút állhat. Egész számítása rossz. Mit tudja, hogy Antonio hajóiról rossz hírek fognak érkezni, hogy Antonio nem fog fizetni? Szó sincs itt tragikumról. Shylock ügyetlen intrikus, akinek a terve őrült, de akinek az indulatai hatalmasak. S ezeknek az indulatoknak az erővel teljes kifejezése, az az igazság, mellyel ezek az indulatok a külsőségekben megnyilatkoznak: ez már elég dicsősége akármelyik nagy irónak, még Shaksperenek is.