(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1890 április 18.-án.)

„Ez a darab mértéken túl norvég!“ – mondta valaki a bemutatón s mintha ez a mondás jellemző volna arra a hatásra, amellyel Ibsen darabjai Budapesten találkoztak.

Az az új stílű jellemzés ugyanis, hogy valami: „norvég“, tudvalevőleg ilyenformát akar jelenteni:

– Milyen szép! Milyen elragadó szép!… Ámbár nehéz volna megmondani, mi benne a szép, de éppen azért szép, mert ilyen bizonytalan érzetet keltő, mert nyugtalanító, mert megzavaró… És mennyire igaz! Mily rettenetesen igaz!… Ámbár csak azért tűnik fel oly szertelenül igaznak, mert különösen váratlan és idegenszerű, mert a hihetetlenségig meglepő, mert álmélkodásba ejti az embert!… Szóval gyönyörű!…

Mindezt Ibsen budapesti rajongói néha így mondják röviden: „Mennyire norvég!“

A közönség mindig odaadó csodálója minden exotikumnak. Minél kevésbé érti meg az exotikus merészségeket, annál szívesebben lelkesedik értök. Igy okoskodik:

– Lám! Az ember azt hinné, hogy ez képtelenség, pedig hát úgy látszik, éppen ez a jellemző! Persze, ott, azon a vidéken másféle emberek laknak, mint mi!… Istenem, mennyire igaz lehet ez!… Mennyire igaznak kell lennie!… – mert hisz egészen más, mint a mi ismeretes, közönséges, lapos igazságunk!… Oh, be gyönyörű!…

De a Társadalom támaszaiban vannak jelenetek, amelyek egyike-másika kissé túlságosan szépnek és túlságosan igaznak tűnhetik fel.

Ibsen a Társadalom támaszaiban egy nagyszabású képmutatót akar festeni, aki hatalmas struggleforlife-er, ahogy a Daudet Paul Astierja óta mondani szokás. A dráma az volna, hogy ez a nagystílű „self-made-man“ elszörnyed a tulajdon létének a „hazugságától“ s nyilvános gyónásban keres vezeklést.

Bernicknek hívják. Konzul Norvégiának valamelyik tengerparti városkájában.

Bernick úr viselt dolgai a következők:

Megcsalta az édesanyját és a hugát. Kitudta őket a kis vagyonkájukból.

Pénzért házasodott. És pedig elég csinos nyíltsággal. Olyan házhoz járt „háztűznézőbe“, ahol két leány volt. Először az idősebbnek udvarolt, de mikor megtudta, hogy egy gazdag nagynéni a vagyonát a fiatalabbra akarja hagyni, egyet gondolt s megkérte a kisebbiket, akit meg is kapott. A nagyobbik leány, mikor megtudta Bernicknek ezt az elhatározását, fölkelt ülőhelyéből és pofonvágta a közös vőlegényt.

Elhódította egy vándorszínésztől a feleségét, aki azután egy kis leánynak adott életet. A vándor-színész meglepte a szerelmes párt; Bernick kénytelen volt kiugrani az ablakon. Hogy ezt a botrányt elpalástolja (mert ha a dolog kitudódnék, le kellene mondania a szép pártiról), ráveszi a menyasszonya öccsét, hogy a stiklit vállalja magára. Pedig ez nem kis vállalkozás. Mert az a következése, hogy az önfeláldozó sógornak ki kell vándorolnia Amerikába (a faképnél hagyott menyasszonnyal), természetesen, hogy „új életet kezdjen“. Tönnesen János vállalja ezt.

Milyen ostoba ez a János! – ütődünk meg. De van-e mélységesebb emberi vonás, mint az ostobaság? – magyarázzuk meg magunknak a lelkesedésünket.

Bernick nem volna tökéletes hamis „csőd“ nélkül. Úgy látszik a „csőd“ szülőhazája Norvégia. De Bernick itt is magasabbrendű lénynek mutatkozik, mint a Björnson Tjälde-je. Mikor fizetésre képtelenné válik, azt a hírt terjeszti el, hogy a fizetésre kész összeget ellopták tőle. Hadd higyjék, hogy a most már „föld nélküli“ János volt a tolvaj! Tehát: becsapja a sógorát, csal és tolvajnak rágalmazza a sógorság mártírját.

Mikor a darab kezdődik, még nagyobb huncfutságon töri a fejét. Vicinális vasutat akar építeni. Tavaly még ellenezte a dolgot, mert a vállalat idegeneknek vált volna hasznára, most azonban lelkesen üti mellette a vasat, mert az ő zsebének fog gyümölcsözni. Derék norvég honfitársai mindamellett nem kételkednek benne, sőt ellenkezőleg bálványozzák. Ő a „társadalom“ „legfőbb támasza“, az első törvényhozó és ítélő bíró morális dolgokban, stb. stb. Miért? Mert promenádot csináltatott a városnak. A derék norvégok!

De itt következik a dráma.

Mikor a társadalom legfőbb támasza a legerősebben munkál rajta, hogy becsapja a társadalom többi támaszát, beüt a menykő. Megérkeznek az amerikaiak.

A nem éppen szívesen látott vendégek kompromittálni kezdik Bernicket. A társadalom cölöpjei megfordulnak árkukban s elfordulnak a konzultól. Az ujságok rátámadnak.

Még más baj is van. A bélyeges János el akarja venni Dinát, a megboldogult vándorszínésznőnek Bernicktől való felnőtt leányát. Micsoda botrány! S még hozzá János elkezd handa-bandázni; fenyegetőzik.

Bernicknek egy bibliai ötlete kerekedik. Gyöngéden gondol a Dávid király és Urias esetére s elhatározza, hogy az alkalmatlan sógort és sógornőt visszautaztatja Amerikába, egy rozzant hajón, amely majd szíves lesz elsülyedni.

(Bizonyára csak növelheti az exotikumokért lelkesedő elragadtatását, hogy ez a Bernick a legnagyobb gazember, akinek író valaha életet adott. Bernickhez képest Rocambole valóságos Murillo-angyalka.)

De, íme, a fordulat.

Az a hír érkezik, hogy Bernicknek a tizenhárom esztendős szökevény fia ugyanazon a hajón van, amelyet a konzul a sógorság kiirtásának a céljára rendezett be. Oda van a fia! S erre a hírre a nagy bűnös megtörik. A fiú megkerül ugyan, sőt kiderül az is, hogy a szeretett rokonok se a rémbárkán utaztak, de Bernicknek a színváltozása már megtörtént. Meggyónik nyilvánosan, Jánost igazolja s a vicinális vasutat áldozatul viszi az eszmények oltárára.

Bernickben a következetesség akkora, hogy még akkor is, mikor megtér, becsapja a kompanistáit. Bizonyosak lehetünk benne, hogy haldokolva meg fogja csalni a papot. Ne sokat higyjünk a megváltozásában: Bernick recidivistának született.

Különös, hogy az egyetlen jelenettel, mely csakugyan drámai volna ebben a kietlen darabban, milyen üzleti gyorsasággal végez a költő. Arról a jelenetről van szó, amikor Bernicknek hírül hozzák, hogy Olaf az „Indian Girl“-ön van. Alig hogy megvan ez a kis, drámainak tetsző konfliktus, a szerző siet vele, hogy megnyugtasson bennünket. Pedig Bernicknek a pálfordulása közvetetlenül ennek a hírnek a hatása alatt sokkal magyarázhatóbb volna, mint akkor, mikor már minden dolga jobbra fordult. A gyöngéd érzés, melyet a számító üzér meglehetősen páncélozott szívében táplált, amúgy is Hugo Viktor-szerű.

Sok szép vonás van a Dina Dorff s a konzul hugának alakjában. A szcenéria ügyes; a darab egésze azonban sokkal elnyújtottabb, semhogy unalmassá ne válnék.