(Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 szeptember 20.-án.)

Ellida, egy világítótorony őrének a leánya, férjhez ment Wangel doktorhoz, akinek első házasságából két nagyocska leánya van. Férjhez ment hozzá, mert akkor éppen nem volt kosárosztó hangulatában, mert tiszteli, becsüli Wangel doktort s mert ez holtáig eltartja őt. De nem boldog vele; nem tud anyja lenni a gyermekeknek, utóbb a feleség kötelességeinek se akar megfelelni. Nem akar megfelelni azért, mert rájön, hogy lelke nem a férjéé. Ellidának multja van. Egyszer egy idegen hajóssal találkozott, aki a sarkvidék csodálatos szépségeiről beszélt vele. Ellida örömmel hallgatta a rozmárokról s más egyebekről szóló elbeszéléseket: a tengert járó ember képzeletében eggyé vált a tengerrel, szimbolumával annak, ami borzalmas és vonz. S az idegen eljegyezte őt. Összekötötte gyűrűjét Ellida gyűrűjével s a két gyűrűt bedobta a tengerbe jó messzire. Azután az mondta neki: „Most elmegyek, de majd egyszer eljövök érted.“ Azóta Ellida a tengeré. Minden gondolatát a végtelen foglalja le; gyermeke születik s a gyermek szeme színeket vált; olyan, mint a tenger, elborul, földerül; olyan mint az idegen szeme. Ellida megérti, hogy bűnt követett el, mikor feleségül ment a doktorhoz, mert hisz az önként adott ígéret szerinte jobban leköt, mint az esküvő formaságai s bezárja ajtaját férje elől.

Mindez „premissza“; mindez esztendőkkel azelőtt történt, hogy a függöny először felgördül, Nos, mi történik az után? A harmadik felvonás végén megjelenik az idegen s szól, mint vitéz Bor: „Jöttem érted.“ Wangel nem megy vele birokra, hanem elkezd feleségével tárgyalni, mint egy ügyvéd. De hiába, Ellida úgy érzi, hogy neki el kell mennie azzal az emberrel, mert hozzája tartozik, mint amaz a tengerhez, s mint ő is a tengerhez és a tengerlakókhoz, mert a tenger emberei külön faj, életföltételeik mások, mint a szárazföldi embereké. Ekkor Wangelnek az jut eszébe, hogy az asszony választhat. (Mintha már eddig nem választott volna.) A rabulistának ez a fogása imponál a tenger asszonyának. Ha ő szabad, ha ő választhat, akkor hát marad Wangelnél. Ami az első pillanatra úgy látszik, mintha mélységesen igaz volna, mert: nitimur in vetitum, s igen asszonyi: olyanra vágyódni, ami nincs. De akit a szavak nem kápráztatnak el, mint a hisztérikus és egy kicsit komédiás Ellidát, az fölismeri a közönséges színpadi fogást. Mert: szabadság ide, szabadság oda, hol maradt – a tenger? Az őserő varázsereje a pipogya férj egy szavára megszűnt?

A cselekvés, mint ebből is kitetszik, az idegen megjelenéséből s a „választás“ nagy szcénájából áll. A harmadik felvonás közepéig csak arról értesülünk, apró dózisokban, hogy mi történt előbb. Később is mellékalakok ügyei foglalnak le sok jelenetet. Ennyi cselekvés egy öt felvonásos drámára bizonyára kevés. De, ha egyéb nem, már a darab fölépítése is megérteti velünk: miért nyilatkozott Sardou olyan sok maliciával a norvég hódítóról, amikor ennek munkái Párisba is eljutottak.

Mert a színpad francia nagymesterének a hódító norvég drámaíró volt a legnagyobb konkurrense. A fjordokon elábrándozó excentrikus ősz, bár szüntelen poétizált és imponálóan komolykodott, tulajdonképpen a színpadi bűvészkedés terén produkálta a legborzalmasabbat. „Mi a szimbólum a színpadon?!… A ködösség semmit se tesz poétikusabbá… Ez a sok, „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes“ lélek nem a színpad lámpái elé való; a nézőnek tisztán kell látnia, s a szerzőnek úgy kell beszélnie, hogy ne lehessen félreérteni…“ Ilyenformán beszélt Sardou és sok visszhangra talált. Pedig a vetélytárs beszélt belőle, mert neki látnia kellett, milyen kápráztatóan ügyes ez a norvég, aki úgy tesz, mintha semmi se érdekelné, csak a tulajdon szárnyaló gondolata s mintha – ahogy költőhöz illik – mélységesen megvetne minden színpadi csalafintaságot.

Igaz, a Tenger asszonyának hosszú párbeszédei minden színességük mellett is fárasztók. De már maga az is bámulatos, hogy e kevés cselekvés földíszítésével s az elbeszélések ravasz összefonásával oly hosszú időn át ébren tudja tartani ha nem is az érdeklődést, legalább a figyelmet. Még több színpadi művészet nyilatkozik abban, hogy nem találhat ki olyan abszurdumot, amelynek hangulatot ne tudna csinálni: a tonus igazságával s a háttér részleteinek realizmusával. Ha analizálni akarnók a fentebb vázolt drámát: a szüzsé szappanbuborékként oszlik el előttünk. A legnaivabb nézőnek is eszébe jutnak kérdések, melyekre ez a dráma nem felel meg. Ha az idegen szerette Ellidát és viszont, ha mind a ketten úgy eggyé váltak a tengerrel, miért nem vitte el az idegen Ellidát magával a hajójára, ki a végtelenbe? Ellida, ha lelke a tengerjáró emberé, miért adja oda magát Wangelnek, akit nem szeret; a végtelenség leányának hogy juthat eszébe, hogy: „élni csak kell!“, hogyan gondolhat a jövőre, a penzióra, az elhervadásra stb.? Wangel, ha egy kissé korcsmázó jellem is, hogy tudta elvenni ezt az asszonyt, akiről lerí, hogy csak rossz mostoha lehet belőle, akitől mindent várhatott, csak szerelmet nem? Ellida nem volt szabad előbb, hogy a dokumentált szabadság egyszerre eloltja a végtelenség után való minden szomjúhozását? És így tovább. A kérdések egész raja tolul elénk, s e kérdésekre a darab nem ad semminő feleletet; mintha le is nézné kérdéseinket. S az Ibsen-fanatikusok hasonlóképpen. Együgyű kérdezősködés! Hisz a három fő-alak apró magánkörülményei egyáltalán nem számítanak! Ők megannyian nagy emberi indulatokat szimbolizálnak: ezek a részletek olyan kicsinységek, amelyekkel a pretor nem törődik; a néző képzeletére bízza a mese hézagainak a kitöltését. Ellida, Wangel és az idegen története lezajlik sok polgári családban; a tenger, a borzalmas, az olthatatlan vágy, az álomkép, aki várat magára, az örök félreértések és csalódások, a férj és a második feleség, az örök antipátiák a gyermekek és mostohájok, a második feleség és a halott asszony között, lekötöttség és szabad szerelem… Hisz mindez: szimbolum, a mese nem realitás, hanem stílszerű díszlet.

De ezt a sok szimbolizálást, amitől a szórakozni vágyó néző ösztönszerűleg idegenkedik, Ibsen úgy adja be közönségének, hogy mikor a fantazmagóriák régióiban kalandozunk, a néző akkor is azt véli, hogy valami realitás van előtte, realitás, amelyet csak félig ért meg s amely csak félig érdekli. Ibsen ezt azzal éri el, hogy míg a nagy dolgokban szabadjára fantaszta, a staffázst valóban mesteri igazsággal festi meg. Hangulatot tehát akkor kelt, mikor megragadni nem tudja a nézőt.