(Színmű 3 felvonásban, írta Sudermann Hermann. Első előadása a Nemzeti Színházban 1896 július 10.-én.)

Milyen hálás dolog volna ezt a darabot kifigurázni! Egy férj, aki megtudja, hogy a felesége meg akar tőle szökni – soha egy rossz szó se volt közöttük – s ahelyett, hogy büntetne, mint Odettenek a férje, vagy ölne, mint ahogy Klaudiusz feleségében cselekszik a férj, odaadja feleségének a kapukulcsot s azt mondja neki: „Urnő vagy a házadban; elmész, vagy itt maradsz, amint akarsz!…“ Egy férj, aki lehorgasztott fejjel hallgat, mikor a felesége elmondja neki, hogy nem tehet másképpen, kénytelen engedni egy idegen akaratnak, mely erősebb, mint az övé!… Egy vén bolond, aki ebben a szituációban nem tud egyebet mondani, mint hogy: „Ne menj el, maradj itt; majd meglátod, jobb lesz itt!…“ Egy férfi, akinek az imádott asszony azt mondja: „Engem tegnap megölelgettek; nem tehetek róla“ s aki erre ilyenformán felel: „Mikor elvettelek, azt hittem, hogy áldozata vagy valami gavallérnak; nem is reméltem, hogy ilyen kitünően állunk!…“

Csakugyan, néha igazán nehéz nem gúnyolódni. Ha az efféle témákról van szó, minden aktív szolgálatban álló színházi referensben feltámad a perszifláló hajlandóság, s ez a hajlandóság meglehet, csak háborog, de meglehet, kitör s elsöpör mindent, amit útjában talál. S valljuk meg, a csúfolódásnak volna némi mentsége. Csak egy tanár lehet annyira járatlan az élet nagy dolgaiban, hogy a lakodalma után is ilyen vastag tévedésben éljen a feleségét illetőleg; s viszont, csak egy vén német professzor lehet ennyire béketűrő, vagy ha vannak másféle emberek is, akiket hasonló béketűrésre kényszerít a vénség, a megszokás s a mellök kívánsága: csak egy vén német professzor tud béketűrő lenni ilyen felemelt homlokkal…

Szóval, ez a darab szinte csábít rá, hogy ha módunk van benne, kiparodizáljuk.

Mondjunk le erről az örömről. Másutt úgyis sok változatban olvashatjuk a darab persziflázsát és bármennyire csábít az alkalom, kissé fölöslegesnek tűnik fel ez a nagy nekibuzdulás, mert az egész darabból látni, hogy Sudermann előre látta csúfolódásainkat, s mindent megtett, ami egy íróművésztől telik, hogy meggyöngítse csúfondárosan kifejezett, de valójában komoly kifogásainkat.

Hogy a punctum saliensnél kezdjem, Sudermann nem akarja fenségesnek tüntetni fel az ő saját külön Bernardo Montilláját, aki megbocsát s nem mondja se azt, hogy: „Lám, milyen magasztos a bocsánat!“ se azt, hogy: „Lám, mire nem képes a határtalan szerelem!“, Sudermann csak azt mondja: „Lám, ilyen szegény, nyomorult emberek is exisztálnak, még pedig nem okvetetlenül a bűnös Babylonban, hanem a provincián, melyet boldognak mondunk!“

Nem akarja fölkelteni a csodálatunkat s lefegyverez a művészi becsületességével. Nem állít fel tételeket, nem szerepeltet egyszínű, egy dolgot kiáltó figurákat: a détailművészetével hat, elmond az alakjairól kis és nagy dolgot, amit egy jószemű, filozófálni szerető, a lelki válságokat kitünően ismerő, nagyon okos és előítéletek nélkül való német ember csak megláthat bennök. Talán sohase volt drámaíró (még Ibsen sem), aki ennyire hódolt volna a détailnak. S e tekintetben nagyon lelkiismeretes; a részletei majdnem kivétel nélkül igazak. Amivel nem akarom azt mondani, hogy mihelyt nagy vonással fest, azonnal szerencsétlen.

Röcknitz bárója, aki a szegény vidéki professzornéra ráerőszakolja az akaratát s aki a végső fordulatig valósággal hipnotizálja ezt a német Bovary Emmát, az újabb színműirodalomnak kétségenkívül egyik legjobb alakja. Erényeiben és bűneiben egyformán érdekes külsőségei s a hang, melyet használ, kivételesen szerencsések. Röcknitz báró apoteózisa és egyszersmind éles kritikája a porosz Junkernek, aki Sudermann szerint a rablólovagok ivadékának vallja magát, ama Ritterek ivadékának, akik mindent elvettek, amit akartak, de nyíltan, szemtől-szembe támadtak, kivált ha okvetetlenül szükség volt rá, hogy szemtől-szembe támadjanak. A nyíltság és a ravaszság, a nyers erő s a praktikus ész egy különös keveréke, mely mindenekelőtt: akarat, afféle kemény akarat, aminő a ragadozóké. Csupa tetterő és vállalkozás; folyton munkában van, de eközben ráér minden szoknyát megcsípni s éppen olyan szerencsés a munkájában, mint a szoknyák körül. Amellett kapzsi, s örökké kész mindenkit kizsákmányolni, legyen szó akár a zsidó erszényéről, akár valamelyik falusi hajadon erényéről. Nagy kupec s nagy asszony-bolondító; mind a kettőben a tiszta lelkiismeretlenség s a gyors elhatározások embere. Rusztikus és nyers, de eszes és ötletes: hatalmas és durva, de sok érzékkel a humor iránt; a fiatal Bismarck lehetett ilyen, vásott kamasz korában.

Ennek a Röcknitz bárónak egy kis málészájú felesége van, aki a báró szerint mindig alszik s akit férje mélységesen lenéz. Egy kis nulla, akinek Röcknitz a mindene.

Milyen más a tanárné! A másik ménageban az asszony az erősebb fél, aki szépségénél és észbeli felsőbbségénél fogva úrnője egész környezetének. A tanár boldog volt, hogy feleségül kaphatta s már tudjuk, minő kétségek között vette el. Ő nagysága viszont csak kényszerűségből mondott igent; nem volt maradása a házban, ahol nevelőnő volt, üldözték s becsületes akart maradni. A tanár véletlenül olyankor kérte meg, mikor a rossz órájában volt; a jó órájában nemet mondott volna. Öt év óta élnek, eltemetve a provincián, „boldogan“. Minő kétes boldogság! A férj özvegy ember, akinek három gyereke van, köztük egy vak leány; minden óráját elfoglalja a munka s már nem fiatal. Szegények, alig látnak embert s az asszony nevelőnő korában úri társasághoz szokott; szép volt, körülrajongták. Ah, az unalmas téli esték!… S a nyári esték, amikor rejtelmes vágyak támadnak az asszonyok kebelében!… Meg a messzi nagyváros!… Az elhagyott előkelő világ!… Mondom, egy német Bovary Emmáról van szó, aki szerencsésebb, mint a francia.

S a tanár is erősen hasonlít Bovary Károlyhoz. Milyen szegény, milyen alázatos s milyen félszeg!… Tessék még figyelembe venni, hogy az a fiatal ember, aki miatt az egykori nevelőnőnek nem volt maradása a nagyúri házban, éppen Röcknitz báró volt: s a dráma nyilvánvaló.

A báró akarja egykori ideálját s ez mint érett gyümölcs hullanék a Röcknitz zöld vadászkalapjába, de… s itt van a dráma bökkenője.

A báró ahelyett, hogy mint máskor szokta, jönne, látna, győzne, azt mondja neki: „Holnap elvárlak“, s a függöny legördül. Mindenki érzi, hogy ez a részlet nem igaz; a „holnap“ nem a bárónak, hanem Sudermannak kellett, mert különben: nincsen harmadik felvonás. S mégis, ezen a kis hazugságon sarkallik a darab.

Az a jelenet viszont, mely olyan sok paródiára ad alkalmat, bravurral van megcsinálva; a szánnivaló vén ember szavai igazán megkapók. S az asszony is érthető, ha marad. De innen már nincs kivezető út; a szerző zsákutcába vitt bennünket. Az asszony ma még maradt; vajjon holnap nem fog-e mást gondolni? S ha Röcknitz letesz róla, nem jön-e más udvarló s harmadik, negyedik? Egy szép nap bizonyára el fog tűnni a fészekből, mert hisz, ha hajlott is a férje szavaira, a lelkében semmi se változott meg. Olyanformán beszél ugyan, hogy amint Nora balra át-ot, ő most jobbra át-ot csinált, de ezt a változást nem látjuk.

Mindamellett a darab a maga egészében érdekes s egyes részleteiben szép. Az alakok mind egy szálig jók; Röcknitz maga is megmenti a darabot s megbocsáttatja a dráma minden alkathibáját.