(Dráma 5 felvonásban, fordította Beőthy László. Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 április 29.-én.)

Azok a finnyásak, akik sportszerűleg űzik a legkülönbözőbb fajtájú és értékű színdarabok egyforma szavakkal való lekritizálását, így vagy ilyenformán mondhatják el a Farsang utólja meséjét – kettős öngyilkosságról szóló rendőri hírré devalválva Hartleben darabját – amint következik:

Egy katonatiszt, abban a hitben hogy a kedvese megcsalta, megfogadja becsületszavára, hogy örökre szakít a leánnyal. Kiderül azonban, hogy a leány nem csalta meg. Erre a katonatiszt újra nyájaskodni kezd vele, s minthogy ennek következtében a hadsereg kötelékében nem maradhat, másképpen pedig nem akar vagy nem tud megélni, öngyilkosságot követ el, magával vivén a halálba kedvesét is, mint a borbélylegények szokták.

Nincs a világirodalomnak olyan remeke, amely kibírná az efajta kivonatolást és „ismertetést“-t. Igy le lehet szólni akármit; olcsó mulatság ez, amelyhez nem kell különös elmeél. Ha azonban igazságosak akarunk lenni s ehhez képest nem hallgatunk a malicia és a kényelemszeretet csábításaira, hanem annyi figyelmességgel adózunk a színdarabnak, amennyire a szerző rászolgált: a Farsang utólja című „Offizierstragödie“ meséje is egészen másképpen fog festeni, mint az a rendőri hír.

Ime tehát a részletek:

Hans Rudorff hadnagynak az apja is, a nagyapja is katona volt; nagyapja Mars-La-Tournál esett el, arcképe ott függ a tiszti kaszinó falán. A harmadik generációban a hős tábornok katonai erényei kissé megfakultak. Hans egy kicsit föllengős természetű; nagy zenebarát, aki a kaszárnyában harmóniumot tart; titokban verseket is ír, amiért – semmi se maradhatván titok – a társai lemosolyogják és kiviccelik.

De van Hansnak egy nagyobb hibája is. Az, hogy komolyan belébonyolódott egy liaisonba, melyet társai hozzá nem méltónak és veszedelmesnek ítélnek. Kedvesévé tette Reimann Gertrúdot, aki egy mesterember özvegyének a leánya. Kezdetben maga Hans se vette komolyan ezt a viszonyt, de azután látta, hogy Trautéja a Gretchenek fajtájából való, s igazán, egész lelkével, ragaszkodik hozzá. Ez nem imponál mindenkinek, de imponál azoknak, akik Wagnert és a szép, érzelmes verseket kedvelik. Szóval Hans is beleszeret a leányba, s abban a gondolatban él, hogy ha kedvesét nem is teheti feleségévé, nem fognak elválni soha. Természetes, hogy minél komolyabbá válik a „futó viszony“, Hans tiszttársai csak annál kevesebbre becsülik Gertrúdot, akit pajtásuk megrontójának tekintenek.

Még kevésbé tetszik az állapot Hans családjának s különösen nagyanyjának, a hős tábornok özvegyének, aki fő-fő mozgatója a történőknek s mint ahogy az istenség lebeg a vizek fölött, láthatatlanul uralkodik a dráma alakjain. A szerző leplezetlen iróniával mutat rá, hogy ámbátor egy egész kaszárnya „schneidig“ katona mozog és handabandázik előttünk, ezt a temérdek férfit, ezt a büszke, cifra népséget, mely különb helyzetet és nagyobb tiszteletet arrogál, mint más emberfia, véges-végig egy nyolcvannyolc esztendős öregasszonynak az akarata foglalkoztatja.

A vezényléshez nagyon is hozzászokott nagymamának, aki, hogy Hansot megházasíthassa, a szerelmeseket mindenáron el akarja választani egymástól, még két másik unokája is van az ezrednél: a két Ramberg fiú. Ezek, hogy a nagymamának kedvében járjanak, Hansnak pedig, akarata ellenére is, szolgálatot tegyenek, katonákhoz nem méltó intrikát eszelnek ki „a család érdekében“. Menti vagy legalább is magyarázza tettüket az, hogy: nem tudják, mit cselekszenek. Nem minden tiszt nagy lúmen, s valóban látni eféle Rambergeket.

Hansnak egy hónapra Erfurtba kellett mennie, szolgálati ügyben, a fegyvergyárba. Ahogy az „Ueber Land und Meer“-nek sok olvasója megtenné, kedvesét ez időre unokatestvéreinek oltalmába ajánlja. A két Ramberg fiú rútul visszaél ezzel a bizalommal. Körülfogják a Trautét, Hansról beszélnek vele és tőrbe ejtik a következőképpen: Rábirják, hogy Hansnak a születésnapját ünnepelje meg velük s apró hazugságokkal elcsalják egy tiszttársuknak: Grobitsch főhadnagynak a lakására. Ott előbb le akarják itatni, de mivel így nem érik el a kitűzött célt, azzal állanak elő, hogy Hans megbízta őket, tudassák vele, hogy Hansnak meg kell házasodnia s így szakítaniok kell. Gertrúd erre a hírre elájul, ájultan fekszik reggelig s mire magához tér és elrohan, már el van veszve, mert többen látták Grobitschnak a lakásán.

A premisszáknak, melyekből Hartleben kiindul, itt van a sebes pontja. Valóban a Traute naivitása túlságos; akármilyen Gretchen, gondolnia kell rá, hogy az ilyen kirándulást könnyen félreérthetik. És mi szüksége volt erre a születésnapi mulatságra? Csak nem képzelte, hogy ezzel örömet okoz a kedvesének? Az a hosszú ájulás is homályos és gyanús. Még kétségünk is marad. Az a makacs hallgatás, melyet Grobitsch egy félesztendő multán sem akar megtörni, egyébként is magyarázható, de előttünk arra vall, hogy a Ramberg fiúk a koronát is föltették intrikájukra s Traute maga se tudja, mi történt vele. Mindezt nem tudjuk meg tisztán; ami e jelenetről bizonyos, az egy kicsit hihetetlenül hangzik. De erre a szerző azt felelhetné, hogy: így vagy úgy, a leány mindenképpen áldozat, s nem bűnös; ami pedig a meggondolatlanságát illeti, ennyi meggondolatlansághoz egy naív Gretchennek, s ennyi föltevéshez egy katonahistória írójának mindenesetre jussa van, mert ha az emberek folyton-folyvást okosan cselekednének, egyáltalán nem történnének drámák, s ha a néző a szerzőnek már a premisszáiba is beleköt, akkor nincs drámaíró, aki megértethesse, amit mondani akar.

Mert még folyton a premisszáknál tartunk, s mint látni fogjuk, ez a darab egyik sajátsága. Hogy ez a sok előzmény nem fojtja-e meg magát a drámát? Nem; utóbb meggyőződünk róla.

De lássuk tovább a drámaelőtti idők történetét. Gertrúd, aki a fatális születésnap előtt hűségesen írt Hansnak, nem ad több életjelt. Megtörte ez a csapás és kiváltképpen: mélyen sértette a női lélek és a szerelmes szív jogos méltóságérzetét, hogy puszta üzenet útján kellett értesülnie arról, amit különben meg tud érteni. Viszont Hans azt hiszi, hogy Gertrúd gyalázatosan megcsalta. Sokan látták Grobitsch lakásán; úgy beszélnek róla, mint szemétnépről. Grobitsch hallgat s Hans kétségbe van esve. Látni se akarja többé kedvesét, pedig érthető volna, ha még egyszer, utóljára, szóba áll vele, E helyett ivásnak adja magát, kártyázik, adósságokat csinál, szolgálatát elhanyagolja s olyan életmódot folytat, hogy végre idegbajba esik. Mikor a legnagyobb bolondságokat csinálja, az ezredese, aki tud a botrányról, magához hivatja s ünnepiesen megfogadtatja vele, tiszti becsületszavára, hogy örökre szakít a leánnyal, aki e sok baj okozója s aki oly méltatlan hozzá. Hans, abban a hitben, hogy úgyis vége van mindennek; gondolkozás nélkül leköti szavát. Félesztendei szabadságot kap, kigyógyítják s hazamegy a nagymamájához.

A nagymamája azután végképpen megpuhítja. Megismerteti azzal a kisasszonnyal, akit feleségül szánt; a kisasszony, Schmitz kereskedelmi tanácsos leánya, csinos leány és kitünő parti. Hansnak tetszik is, nem is; de ez vagy az, neki már mindegy. Az „Ueber Land und Meer“ olvasója végre is meghajlik a nyolcvannyolc éves nagymama vasakarata előtt. Eljegyzi a kisasszonyt, mikor a szabadsága letelik, visszamegy az ezredéhez, magával vivén a menyasszonya arcképét. Úgy egyeztek meg, hogy nemsokára, farsang utólján, menyasszonya és ennek rokonsága meg fogják látogatni a tiszti kaszinóban. S a függöny felgördül.

Mert az első felvonás csak most kezdődik, amikor Hans visszatér ezredéhez. E naptól fogva, farsang utóljáig, az ötfelvonásos dráma rohamosan, pár nap alatt zajlik le. A darab első felében azt látjuk, hogyan tudja meg Hans lassankint, sok részletben az egész igazságot. Az ember azt képzelné, hogy ez több, hosszú elbeszéléssel járván, igen unalmas lehet. Szó sincs róla. Ez a szokatlan kompozíció amilyen sajátságos, olyan érdekes. És ha egyéb nem bizonyítaná, ez a különös, s nagy drámaírói érzékre való szerkezet, amellyel Hartleben igazán művészien, egyre nagyobb érdeklődést keltő jelenetekben bogozza ki előttünk a mult történetét, kétségtelenné teszi, hogy a „Rosenmontag“ szerzője nem közepes tehetségű drámaíró, hanem színpadon is az az erős valaki, akinek sok finomsággal írt, mély humorú novelláiban mutatkozott. Mozgalmas jelenetek, s szinte lázas párbeszédek kaparják ki az igazságot előttünk és mialatt Hans először néz farkasszemet Grobitschcsal, kit kedvese elcsábítójának tekint, mialatt jövendőbeli apósának fölfedi, hogy viszonya nem szimpla katona-szórakozás volt, mialatt a becsületes Harold, Hans barátja, a Rambergek fecsegéséből megtudva a valót, fölháborodásában önkéntelenül felnyitja Hans szemét, mialatt Hans az inkvizíciót megkezdi, folytatja és bevégzi, kérdőre vonva Grobitschot, és kivallatva Gertrúdot: pompás miliő-rajzot kapunk, a porosz tisztek kaszárnya-életének jellemző vonásokban gazdag, eleven, színes képét.

A harmadik felvonás végén a tragédia már kikerülhetetlen. Grobitsch, aki katona tout simplement, minden „Ueber Land und Meer“ nélkül, s aki arra a kérdésre, mi történt a Trautéval való találkozáskor, néma maradt, mint a szfinx, megtudja, hogy Hans újra beszélt Trautéval s erről katonai kötelességéhez képest jelentést tesz az ezredesnek. Ezt még ki lehetne mosni valahogy, ha ugyan ennyiben maradna a dolog. De Hansnak esze ágában sincs belenyugodni sorsába. Harold adott szaváról beszél előtte s ő így felel: „Tudod mi a szív becsülete? Szeretni azt, aki bennünket szeret!“ S meggyőződvén róla, hogy Trautéval milyen rettenetes igazságtalanság történt, szerelme nagyobb erővel támad fel, mint valaha. Harold elborzadva hallja barátjától, hogy ez, föllángolásában megszegte a szavát. Még a becsületes Harold is szeretné eltussolni a dolgot. „Szerencsétlen! Tudja-e valaki?…“ Hans fölegyenesedik: „Mit?!… Engem Rudorff Hansnak hívnak! A nagyapám képe itt függ a kaszinótok falán. Mit törődöm vele, hogy tudja-e valaki vagy nem?!“ Tehát vége. „Akkor hát eredj ki Amerikába s légy pincér!“ – indignálódik Harold. És amikor látja, hogy barátja gyógyíthatatlan, komolyan rá akarja birni, hogy lépjen ki a hadseregből s kezdjen új életet. Ad neki pénzt, mindenben segítségére lesz. De Hans nem fogadja el az ajánlatot. Ha nem tudott úgy élni, ahogy katonához illik, meghalni tud úgy. Kár, hogy nagyon is ragaszkodik a szerelmi boldogságnak még néhány órájához s ezalatt a verselő ismét kitör belőle. Azért kár, mert Traute így megtudja a szándékát s addig könyörög neki, míg ráveszi, hogy őt is vigye magával a halálba. Ez már nem illik ahhoz a Rudorffhoz, akinek a nagyapja mindenkoron példát ad a tiszti kaszinónak. Elég az hozzá, mire a menyasszony családja farsang utólján megérkezik, két holttestet találnak a hadnagy szobájában.

Mi volna ebből a tanulság? Hogy vannak, akik – mert nagyon érzékeny lélekkel születtek – kiváló postatisztekké válhatnak, de legyen bármennyi katona-ősük, mindig alkalmatlanok lesznek a katonai pályára? Aligha. Inkább talán az, hogy a katonai becsület parancsolatjai túlságosan merevek s könnyű szerrel idéznek elő tragédiákat, mert lépten-nyomon összeütközésbe kerülhetnek azzal, amit szerzőnk „a szív becsületé“-nek nevez. Ez még Rudorff Hans esete után is bizonyításra szorul. Hogy az ezredes nagy oktalanságot követett el, midőn, kissé indiszkrét jóakaratból, Hansnak a becsületszavát kérte; hogy Hans is nagy oktalanságot cselekedett, midőn, nem sejtve, hogy egy „Bubenstreich“ áldozata, becsületszavát adta olyan valamire, amit megtartani később nem állott módjában, mert a szív hatalmasabb úr, mint a becsületszó s „erős, mint a halál“, – hogy a katonatisztek világában az ilyen oktalanság nem éppen ritka kivétel s „Bubenstreich“ is történik néha-néha: mindebben szerzőnknek igaza lehet, de ezzel még semmit se bizonyított. Meglehet, hogy a katonatisztek között sok az üreslelkű (s talán azért, mert ez a hivatás csak a test tréningjét követeli, az elme miatta parlagon heverhet), meglehet az is, hogy arra, akinek gazdagabb a lelki élete, ez a hivatás sok penitenciát ró, de végre is a katonatisztnek első sorban csakugyan a jellemben való erősségre van szüksége s nem éles észre vagy szép érzésvilágra. Szerzőnk, ha tőle függne, bizonyára maga se tenné enyhébbekké a katonai becsület törvényeit; ezek a törvények nem tűrhetik az enyhítő körülményeket, a kegyelmi paragrafusokat, a megalkuvást és a rabulizálást. Ha nem szigorúak és merevek, nincs értelmük. Már pedig, amíg e világnak szüksége van katonákra, szüksége van arra is, hogy ennek a státusnak a státusban meglegyen a maga külön – s szigorú – kódexe. S ha így van, ha nem az intézményekben van a hiba, hanem esetről-esetre az emberekben, akkor mit bizonyít a Farsang utólja?

Ha semmit is, maga a dráma gondolatának merészségével, hangjának és alakjainak igazságával, a részletrajzban való becsületességével s színszerűség dolgában való ritka jelességeivel: érdekes, megkapó és mélyebb benyomást keltő – ha ugyan jól játsszák.