(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Lévay József. Új betanulással adták a Nemzeti Színházban 1886 október 10.-én.)

A Makrancos Hölgy témájának legeslegmélyén nagyon komoly és nagyon ismeretes örök igazság rejlik. Ezt az igazságot Stendhal a szerelemről irt könyvében a következő paradoxonnal fejezi ki:

Egy tó partján két úr sétál. Nevezzük őket A.-nak és B.-nek. Vitatkoznak a szerelemről. A. úgy tartja, hogy a nők csak azokat a férfiakat szeretik igazán, akik őrülten, meggondolatlanul, amint ma mondanók: idegeikkel szeretnek. B. az ellenkező véleményen van; azt vallja, hogy a szerelemben is okosnak, számítónak, körültekintőnek kell lenni. Ezenközben észreveszik, hogy a tavon egy úr meg egy hölgy csónakáznak valami kis lélekvesztőben. Embereink folytatják az akadémikus vitát. Egyszerre csak azt látják, hogy a csónakázó úr fölemelkedik, derékon kapja a hölgyet s belehajítja a tóba. „Meg kell menteni!“ – ez a gondolata A.-nak is, B.-nek is. A. habozás nélkül beugrik a vízbe s úszni kezd a fuldokló hölgy felé. B. körülnéz; nem messzire egy kikötött ladikot pillant meg; ott terem, nekidől az evezőnek s kimenti a hölgyet, később pedig A.-t is, aki már-már ott veszett a habokban. Feltéve, hogy ez a jelenet mély benyomást tett a megmentett hölgyre, olyan mélyet, hogy embereink valamelyike iránt szerelem fakad szívében, kit fog szeretni? A.-t, aki életét kockáztatta miatta? Vagy B.-t, aki nem kockáztatott semmit, de megmentette a haláltól? – Nem. C.-t fogja szeretni, azt, aki beledobta a vízbe.

Ajánlás: Ha azt akarod, hogy a nők szeressenek, légy urokká. A szerelemben csak tirannus lehetsz vagy rabszolga. Boldogok a tirannusok és jaj a rabszolgáknak. (És az újabb moralisták talán így kerekítenék ki a doktrinát:) Igyekezzél áldott tirannus lenni, amolyan Perikles-féle.

Mióta emberek élnek, szeretnek és írnak, ezt a szerelmi sarkigazságot és az ehhez fűződő mellék igazságokat miriád és miriád formában fejezték ki. A szerelemben szerencsések a gyakorlatban vallották ezt az elvet; filozófok és vallásalapítók, szociológok és költők, mindenkor tekintettel voltak azokra a tapasztalatokra, melyek ezt az igazságot kiabálták, valahányszor csak a két nem egymáshoz való viszonyáról tünődtek. A moralisták iratainak fele csak ezt a sarkigazságot hirdeti; mindannyian felfedezik százszor, kezdve Szent Ágostontól, aki abszolut uralmat ajánl s óva int: „… ne dederis mulieribus essentiam tuam“ – Gyp-ig, aki – nő létére – ezer novellában figyelmeztet, hogy az asszonnyal úgy bánj, mint a paripával, melyet jól kell tartani abrakkal s melytől nem kell kimélni a vesszőt. Ez a sarkigazság az emberiség közkincsévé vált, mint a nehézkedés törvényének ismerete, részét teszi annak a néhány száz gondolatnak, annak a parva sapientianak, mellyel mundus regitur, mióta áll.

Természetesen bővében vagyunk a variációknak is, melyeket ebből az ismert témából komponáltak. Az irodalomban ezek a variációk hemzsegnek a legtömegesebben. Belőlük kapjuk a legelső doktrinát, melyet az iskolából kijövet megtanulunk. Megtalálhatjuk őket ötezeréves keleti elbeszélésekben. Megismertetnek velük a legszimplexebb Mentorok, akik nem éppen Minervák. Az epikuri élet tücskei ezt cirpelik a toga virilist magukra öltő ifjak fülébe:

– A nő olyan, mint az árnyékod. Szaladj utána, elfut előled. Fuss előle és nyomon követ. – Ne heverj Omphale lábánál, mint egy halvány apród, ki királynőjének lábvánkosán tesped, egy rangban a kedvenc agárral, hanem igázd le a fúriákat. – Légy, mint Don Juan, nézz hidegen a jajongó, kezöket tördelő asszonyokra, áldozataidra; mennél irgalmatlanabb vagy, annál jobban fognak imádni. – A dió törve, az asszony verve jó.

Hanem mindig akadnak, akiknek semmi sem szent, még a közmondások filozófiája sem; akik szélmalomcsatákat vívnak a sarkigazságok ellen. Akik így vitatkoznak:

– Ezek a paradoxonok azt vallják, hogy a nő csak másodrendű lény, akit bizonyos lelki tornával kell céljainkra idomítani. Szóval megállapítják az erősebb nem nagy felsőbbségét a másikkal szemben. Quo jure? Tudom, hogy az agyformációra szokás hivatkozni. De ez nevetséges. Legfeljebb a különbséget lehet megállapítani; ámbár ez se lehet valami horribilis. Ami a fődolgot, az agy működését illeti, – mi az, amit a tudomány erről bizonyosságként mondhat?! Sötétség és sötétség. Vagy az a pszichológia bizonyítson valamit, amely most még a dadogás korát éli? Ki mondhat ellent, valami pozitívvel, ha megkockáztatom azt a föltevést, hogy az erősebb nem általánosan elismert felsőbbsége annak az ős-korszaknak a mindinkább visszafejlődő maradványa, mikor még csak a muskulusok döntöttek s az intelligencia keveset határozott?! Ki bizonyítja be, hogy a nőnek az a rabszolgaszerű gyöngesége, mely meghódol a kemény kéznek, nem történelmi, hanem természeti produktum? A nő fejlődése a történelemben, az alárendelt helyzet ellenére is, nem lassubb, mint a férfié. Tegnapelőtt még csak nőnemű lény, tegnap női alak s ma már női individuum. És ha a nő sorsát ma is a férfi formálja, ez nem szükségképpen a szellemi inferioritás, hanem talán a társadalmi helyzet, a történelmi eredmények folyománya. Mikor eszembe jutnak Jacqueline Pascal, Fanny Mendelssohn, vagy Madame Récamier, meg még egy pár tucat kivétel: fellázít az a tétel, mely természeti törvénynek vallja, hogy a női gyöngeség a zsarnok, az idomító, a szelidítő szerepét kényszeríti a férfira… annyival inkább fellázít, mert nem lehet tagadni, hogy van valami a dologban!…

Az ilyen újkori Don Quijote-knak az érzékenységét a Makrancos Hölgy bizony nem igen kiméli.

Látunk egy lányt, aki az első öt sorban exponálja a jellemét, elárulván, hogy barátja az erősebb szólamoknak. Amit mond, nagyon hidegen hagyja a mai nézőt, – mi már egyebeket is hallottunk a legújabb színműirodalom kisasszonyaitól – de környezete nem győz eléggé csodálkozni rajta, hogy Kata mily bősz és konok. Ne felejtsük, hogy Shakspere korában a polgári nő helyzete még meglehetősen alárendelt. A szabad beszéd, az amerikaias modor, – mint most jellemeznők – a nyerseség a nő ajkán – mind: horrendum dictu; mert a férfi még erősebben ül tirannusi székében, mint manapság. Tehát Kata oly bősz, hogy csodájára jár egész környezete. Apja, csakhogy túladhasson rajta, elvégzi, hogy ifjabbik leányát, a szende Biankát, akinek három kérője is van, nem adja férjhez mindaddig, míg Katát el nem viszik a háztól, nehogy a bősz leány a nyakán maradjon. A kérők tehát kerítenek Katának jövendőbelit. Ott van Petruchio úr, aki elveszi az ördög nagyanyját is, csak hozománya legyen. Katának van. A két ellenfél szemben áll. Petruchio tullicitálja a Kata gorombaságait s észrevéteti magát. Kötődik vele – néha kissé kocsis-stilben – s úgy tesz, mintha elragadónak találná. Katát ingerli a „félbolond“ s végre is kijön a sodrából. A menyegzőt megtartják. Petruchio a Don Caesar de Bazan rongyos köpenyegében jelenik meg a lakzin, azután elcipeli feleségét otthonába, egy sereg szolga közé, akikkel úgy bánik, mint a kutyákkal, csakhogy a felesége előtt megmutassa az erélyét. Kata holdkórosként engedelmeskedik. Itt következik az „asszonyszelidítés“, amelyhez, Petruchio szerint, ha valaki jobban ért, mint ő, ám álljon elő a maga módszerével. A Petruchio metódusa az, hogy mindenféle nyájas ürügy alatt kiéhezteti a feleségét, nem engedi aludni, megsétáltatja a kimerülésig és ruha helyett bókkal fizeti ki – mindaddig, míg a szegény asszony beadja a derekát, holdnak vallja a napot, szép leánynak az öregembert, hogy férje-urának ellent ne mondjon, végül pedig prédikálni kezd a férjnek tartozó engedelmességről két más asszony előtt, akik nem részesültek ilyen jó nevelésben. Ime, ez a shaksperei Makrancos Hölgy.

(– És ő nevet ezen! – mondhatják az újkori Don Quijotek.)

Legalább ez az, amit a textusból kiolvashatunk. „A férfi örök gonoszsága a maga primitív nyerseségében.“ Ha azonban elmélázunk a sorok közt, a kép nagyban megváltozik.

Mert íme, ez a Petruchio, minden hozományhajhászata, minden szájhősködése és durvasága mellett sem olyan szörnyű legény, mint amilyennek első pillanatra látszik. Sőt inkább kedves, eredeti fickó, akinek helyén van a szíve is, az esze is s akinek a durvaság csak eszköze, de nem második természete. Petruchio kötődésében nagyon gyöngéd is tud lenni. Az „asszonyszelidítés“-re sem annyira a hozományért vállalkozik, mint inkább a leányért. Már akkor, mikor még Katát nem is látta, nagyon megtetszik neki mindaz, amit a leányról hall. Utóbb látja, hogy jól sejtett: Kata nagyon helyre, jóravaló leány, amerikaias modora mellett is. Csak ekkor vállalkozik Kata megfékezésére; eddig csak a kiváncsiság ingerelte. Viszont Katának is megtetszik a különös udvarló; Petruchio módos, derék, urias legény, szép és férfias, elegáns és szeretetreméltó. A mód, mellyel Katához közeledik, eleinte meglepi, utóbb izgatja s végül lefegyverezi a leányt, aki nem szokott ehhez a szabad és merész, vidám és enyelgő hanghoz, mert eddig csak Gremiókat látott. Büszkesége fel-fellázad; restelli, hogy ez az ember ily könnyen túljár az eszén; de másrészt jólesik neki, hogy kifognak rajta és hogy ez az ember fog ki rajta. És mikor Petruchio a materiális eszközökhöz nyúl: Kata már meg van „szelidítve“; a negyedik felvonás már csak teljesebbé teszi a komikumot és a vacsora-jelenet még éppen csak a pontot rakja fel az i-re. A darabnak vége van már a harmadik felvonásban. Ami következik, az már csak a derék angolszásznak szól, aki teli torokkal nevet Kata utolsó felszisszenésein és tökéletes önmegadásán.

A Makrancos Hölgy csak ebben a sorok közt is tartalmas formájában lehet érdekes a mai színpadon. Azért előadásában két dologra kell különösen ügyelni. Egyik az, hogy Petruchio kedves, megnyerő, elegáns, játszi, pompás legyen – mert különben ez az asszonyszelidítés cirkuszi mulatság. A másik pedig az, hogy a párja igazán komikus legyen – mert ha Kata érzelmes hangokat hallat, akkor vége a komédiának; pedig a Makrancos Hölgynek komédiának kell maradnia, hogy ne csak mulattasson, hanem egyszersmind gyönyörködtessen, gondolkodóba ejtsen és – elbűvöljön.