Marjorie nénikének édeskevés köze van az irodalomhoz, ha ugyan az „irodalom“ szóba bele nem értjük a többrendbeli ponyvairodalmat is; még mint színházi ipartermék se annak a közönségnek szól, amelynek tetszését Londonban Pinero, Barrie s kivált (a nálunk különben túlbecsült) Shaw szokta meghódítgatni. Ez a darabot London lelkiszegényeinek szánta szerzője; annak a közönségnek, mely a jobb angol szerzőket, az igazi színműírókat meg sem érti. Zangwill meg a hozzá hasonlók színműveit azokban a londoni színházakban, amelyek nemcsak mindenekelőtt, hanem csakis üzleti vállalkozások, az a szegény nép látogatja – nem az épülésére, hanem örömmel elegyes szórakozására – amelynek szellemi élete a legnaívabb álmodozásra szorítkozik. Örömtelen, robottal teli életet élő elárúsító kisasszonyoknak, akik két pohár rum kimérése közben füzetes regényeket olvasgatnak édes, bájos Penészvirágokról, akiket hercegek kérnek meg a pálinkásboltban, vagy Erős Jánosokról, akik győzelmes verekedéseik jutalmául királykisasszonyokat kapnak feleségül, meg ezekhez a sápadt kisasszonyokhoz hasonló más, szomorú alakoknak – nemcsak szórakozás, öröm is a Marjorie nénike-féle színdarabokat látni. Illuzióik táplálékát, gyermekes hitük és reménykedésük igazolását, a keresett narkotikumot találják meg benne. Az édes méreg örömöt is nyújt annak, akit lassan megőröl.

Tehát bizonyos tekintetben hasznos munkát végeznek azok az íróféle emberek, akik olcsón árulják az ilyen örömöket a szegény sokaságnak? Nem hihető. Inkább, úgy látszik, ezek a szellemi kuruzslók, akik a gyermekes illuziók táplálgatásával szereznek maguknak keresetet, ugyanúgy csak éppen áltatják és csak éppen megrövidítik a klienseiket, mint azok a valóságos kuruzslók, akik azt hirdetik, hogy ők a legsúlyosabb betegséget is meggyógyítják három nap alatt, potom pénzért. A művelt ember tudja, hogy a minden emberben benne élő és több-kevesebb energia-kifejtésben megnyilatkozó természetes előretörekvésnek éppen olyan kérlelhetetlen törvényei, feltételei vannak, mint amilyen kérlelhetetlenek a természet törvényei. A műveletlen embernek is csak javára válhatik, ha minél hamarabb megtudja ezt, mert ez a tudat csak a rendelkezésére álló energiának minél teljesebb kifejtésére sarkalhatja. Ha meg is örvendezteti vele, aligha tesz jót a szegény emberrel, aki megerősíti abban az illuziójában, hogy előrehaladásának akadályain nem csupán erejének kifejtésével juthat keresztül, – aki azzal áltatja, hogy például a szerelem úgynevezett mindenhatóságának valami olyan bűvös ereje van, amely előtt minden korlát és sorompó kártyavárként omlik le és hogy az embernek már a puszta fizikumában, a férfinak testi erejében és a nőnek szépségében benne van a legsímább és a legmesésebb boldogulás minden föltétele s annak a lehetősége, hogy a társadalmi létra legaljáról a tetejére juttathatja az embert, – aki elhiteti vele, hogy a dolgok rendje volna az, ami valójában a legnagyobb ritkaság, mert csak számtalan erő és számtalan szerencsés körülmény összetalálkozásának eredménye lehet. És ne is szóljunk az emberek egyenlőségének az illuziójáról!… mintha nem volna bizonyos, hogy minden ember más erőmennyiség!…

De hát hogyan lehet táplálni a kártékony illuziókat? A babonákban való hit ápolásával, a realitás figyelmen kívül hagyásával. Marjorie nénike szerzője is kívül helyezkedik mindazon, amire az ember- és az életismeret tanít. Mindjárt első szavával átnyújt a nézőnek egy bokrétát, amelybe mintha nagy gondossággal gyűjtötte volna össze mindazt, ami legkevésbé valószínű. Egy hercegkisasszony él-hal a népért; példát akar adni a szegény leányoknak; derogál neki, hogy apja pénzéből kell élnie; azért beáll egy szanatóriumba ápolónőnek, hogy maga keresse meg kenyerét és ott addig ápolgatja egyik betegét, az ifjú, de máris híres munkáspárti képviselőt, míg egymásba szeretnek. Az első lélekzetre el kell hinni a következőket: hogy ez a hercegkisasszony nem tudta megérteni és nem volt senki, aki megértetni tudja vele, mennyivel okosabb dolog volna az apja pénzéből élni, mint szükség nélkül vállalni a nehéz kenyérkeresettel járó sokfajta kellemetlenséget és megaláztatást. Hogy erre főképpen a nép iránt való rajongása bírta rá, noha gondolhatta volna, hogy ezzel nem sokat használ a népnek és noha a neveltetésénél fogva nem könnyű kitalálni, mi keltett benne ekkora áldozatra kész, heves rokonérzést az iránt a sokaság iránt, amellyel csak akkor juthatott valamelyes érintkezésbe, ha ez véletlenül beverte az ablakaikat. Hogy ez a hercegkisasszony nem félt, nem riadt vissza az ápolónő súlyos és utálatosságoktól sem ment munkájától, mert hiszen ha a szanatóriumban jobb helyzete is van az ápolónőnek, mint a kórházakban, a szanatóriumban sem azért tartják az ápolónőt, hogy a betegekkel cicázzék. Hogy képességet és erőt érzett magában mindarra, amire vállalkozott. Hogy véletlenül aféle szanatóriumba került, ahol olyan mulatozás folyik, mint a zenés kávéházban. Hogy ez a különben minden tökéletességgel megáldott hölgy mindjárt az első napon nem szökött meg ebből a különös szanatóriumból, ahol beteg és szolga egyforma tolakodással közeledik feléje és ahol meglehetősen védtelenül áll sok olyan illetlenkedéssel szemben, amely neki, ha annyira finom lélek, mint halljuk, csak alkalmatlan és rendkívül kellemetlen lehet. Hogy ez a fölötte nemes érzésű és finom gondolkozású hölgy a sajátságos szanatóriumban olyan hancúrozást visz végbe, amely annak a veszedelemnek teszi ki, hogy őt magát is el fogják helyezni egy más szanatóriumba, de olyanba, ahol az idegbajosokat komolyan kezelik. Hogy a csodálatos szanatóriumban a csodáslelkű hercegkisasszony olyan alakoskodást, színészkedést, komédiázást, ugrabugrálást ereszt meg, amely a mamáját abba a gyanúba keveri, hogy annak idején Fregoli igen nagy hatást tett rá és hogy egyetlen doktor sem ütődik meg azon, milyen élénken emlékeztet ez a modern gondolkozású ifjú hölgy, aki hercegkisasszony és műkedvelő ápolónő, a régimódi színésznőkre. Hogy végre, miután a maga körében sohase látott fiatalembert, aki felkelthette volna a szimpátiáját, az első percben, mielőtt a szemébe nézhettek volna egymásnak, beleszeret egy bekötött szemű úrba, akit csak arról a kedves tulajdonságáról ismer, hogy nem hajóépítő fiához illő tisztességgel, hanem halsütői durvasággal bánik az ápolónőjével, mert öregasszonynak tartja.

És azután a meginduló színjáték eseményei! Mikor a beteg meggyógyul s leveszik szeméről a kötést, a híres munkáspárti vezér látja, amit a hangból nem tudott kitalálni, hogy az ápolónő, akitől eddig borzadt, irtózott, fiatal és csinos hölgy. Visszarántja szemére a kötést; már beleszeretett, igazán „első látásra“. Egy perccel előbb csak menekülni óhajtott, annyira undorodott ápolónője hangjától és kezének érintésétől; most már mindenáron maradni akar. És ebben a mókás szanatóriumban persze maradhat is. Második felvonás: Marjorie nénike, amint Budapesten ma szokás mondani „megfőzi“ a híres pártvezért s a jeles politikus, aki különben nem titkolja, milyen nagy vágya minél előbb kariért csinálni, habozás nélkül kész rá azzal nehezíteni meg az előretörtetését, hogy megkéri a fiatal ápolónő kezét. Harmadik felvonás de Marjorie nénike próbára teszi kérőjét. Elviszi a volt dajkájához – akinek a teje különben a hercegkisasszony jellemének egyetlen magyarázata – ezt az anyjaként mutatja be s a röhejfakasztóan ordináré asszonyság, aki annak idején furcsán festhetett és meglehetősen hiába élt a hercegi palotában, elhiteti a kérővel, hogy Marjorienek egyik testvére teherhordó, a másik marhabéltisztogató, a harmadik most is a börtön lakója, szóval, hogy jövendőbelijének a családja legkevésbé se vonzó alakokból áll. De ebben a sajátságos néptribunban nincs semmi finnyásság s diadalmasan állja ki a megpróbáltatást. Ekkor végre előáll Marjorie nénike azzal, hogy ő voltaképpen hercegkisasszony, amire a szerelmes ifjúban fölébred úgy a hős, mint a stréber. Hogy ő, a munkáspárti vezér, az ünnepelt szónok egy hercegkisasszonynak férjévé bénuljon, ezt nem viselheti el a tettereje és hogy az ezzel együtt járó nehéz helyzet, a csúfolódást provokáló kontraszt útját szegheti a kariérjének; hát inkább hősiesen lemond imádottja kezéről. Negyedik felvonás: de ott van a jólelkű s egyszersmind kissé számító hercegi család és miután a szerelmes ifjú a gyakorlatban is bebizonyította hősiességét azzal, hogy elébe állott a sztrájkoló munkások golyóinak, a fantasztikus hercegi pár egy kis szelíd erőszakkal rátukmálja leánya kezét az ifjú pártvezérre, akiből elvégre még miniszter is lehet. Miért ne? Ha nem mindig fél a saját párthíveitől.

Ezekben az eseményekben éppen olyan kevés a valószínűség, mint azokban a népmesékben, amelyek a csodákat nem a szimbolizálás céljára, hanem csak magáért a csodálatosság kedvéért emlegetik. A realitásra, az életre, ebben a darabban semmi se emlékeztet azon a motívumon kívül, hogy az ifjú pártvezér kancsal volt s azért operáltatta meg magát, mert rontotta szónoklatainak hatását, hogy amikor szava dörgésével a világot akarta kiforgatni a sarkaiból, ugyanakkor mindig a káposztáskertbe nézett.

Az alakok régi almanachokból kinyírt figurák vagy azzal az útszéli humorral jellemzett groteszk, de nem felvidító karrikatúrák, amelyekkel az olcsó füzetes vállalatok ajándékozták meg az inkább csak a mennyiségével, mint a minőségével ható irodalmat s amelyeknek a legalsóbb angol néprétegekben még ma is van közönségük. A drámai szerkezet gyöngéiről nem érdemes szólni; az a közönség, amely Marjorie nénike történetében élvezetet talál, e tekintetben nem követelő. Tréfa, móka, ötlet van a darabban, de ezek a legkevésbé se válogatottak: mintha egy nem éppen kiváló élclapnak valamelyik igen régi évfolyamából hallgatna a néző szemelvényeket, a legheterogénebb dolgokról.

Olyankor, ha a Shaw sikereit magyarázgatjuk, úgy szoktuk emlegetni a londoni közönséget, mint az irodalmi gourmet-k gyülekezetét, amely az ötletek merész röptét s a vagdalkozó persziflázs éles gúnyolódását mindennél többre becsüli s ügyet sem vet az avultas színházi regulákra. Amikor pedig a Marjorie nénikéhez hasonló angol darabok kerülnek elibénk, amelyeknek egyetlen jótulajdonságuk, hogy bizonyos mesterségbeli ügyeskedéssel készített színpadi ácsmunkák, amelyek csak a legkevésbé művelt közönség igényeit elégíthetik ki, szeretetreméltónak nevezgetett szimplicitásukkal és jámbornak látszó tömegbolondításukkal: minthogy az angolokat minden áron magasztalnunk illik, azzal dícsérgetjük az angol közönséget, hogy milyen irígyelnivalóan egészséges, milyen jókedvű, milyen igénytelen! Pedig fölösleges ebbe az ellentmondásba esnünk, mert a Marjorie nénike-féle darabok londoni sikereit eléggé megmagyarázza az, hogy Londonban is vannak műveletlen néprétegek, mint mindenütt a világon s ennek a tömegnek éppen az ilyen portéka kell, amely hízeleg ösztöneinek, vágyódásainak, gyermekes reménykedéseinek, megerősíti az illuzióba vetett hitét s könnyen érthetőségénél fogva az ízlésének is megfelel. De ezt a portékát igazán nem érdemes importálni. (1911 november.)