A faunban, Edward Knoblauch vígjátékában, először is: megjelenik a lord. Elvesztette, lóversenyen, azt az összeget, amelyet a menyasszonya hozományára előlegül kapott s ezen kívül egy még nagyobb összeget, ami nincs. A lord dzsentlmen; hogy ne legyen kénytelen megcsalni hölgyeket, egy uzsorást fog megcsalni. De az ettől kölcsönzött pénz csak a menyasszonya kifizetésére elég; hát mégis főbe kell lőnie magát. Becsöngeti az inasát és vicces utasításokat ad neki, hogy mit csináljon, ha majd őt holtan találja. A szolga egy pillanatra meghökken, de azután megérti, hogy ezért az emberért nem kár s megigéri, hogy mindent teljesíteni fog, a lord nyugodtan főbelőheti magát. De jön lady Alexandra is, a lord unokanővére, aki szüffrazsett, mert ez a sport nagyon jó soványító kúrának. Lady Alexandra meg a lord, anélkül, hogy tudnák ezt, szeretik egymást. Azért a lady kéri a lordot, hogy legyen olyan szíves, ne ölje meg magát, de a lord könyörtelen s minthogy a Lady a hiányzó pénzt nem tudja kiguberálni, elismeri, hogy: bizony, hja persze, akkor hát más nincs hátra, itt a sírás nem használ, szervusz öregem, alásszolgája. A lord egy darabig még vár, de se a derék inas, se az okos lady nem siet vissza, megakadályozni az öngyilkosságát; a lord tehát hosszasan piszkálja a fogát, azután még hosszabban végrendelkezik, úgy a vagyonáról, mint arról, hogy hányadik osztályú temetést kíván s melyik cipőjében földeljék el, majd búcsúzó levelet ír fűnek-fának, tisztelteti a nagypapát, tisztelteti a nagymamát, kérdezteti, hogy van a Samu bácsi… s végre-valahára megjelenik a faun. Ebben a faunban a legérdekesebb az, hogy részint látomás, részint valóságos faun, ahogy a nézőnek jobban esik. A lord, bár az utóbbi karakterét is gyanítja, így szól magában: „Nini, egy rokonszenves hallucináció!… Az élet még ki nem élvezett örömeinek visszahivogató megtestesülése! De minthogy huszadik századbeli ember vagyok, illik egy kissé kételkednem a jelenés valóságában.“ Beszédbe ereszkedik a faunnal – hiszen ráér! – kikérdezi, vallatja s felszólítja, hogy igazolja természetfölötti voltát. A faunnak, mint minden csirkefogónak, valamennyi irata rendben van. Elmondja, hogy került Angliába, hol tanult meg angolul s mi van a lexikonban a Faun szó magyarázataképpen. Hogy pedig valóságos faun s nem puszta látomás, bebizonyítja azzal, hogy kiáll a lord pisztolyának a golyója elé és megmondja, hogy az utolsó versenyt, amelyet a lord már otthagyott, melyik ló nyerte meg. „Na ja – szól a lord – az már más, ha nem egyszerű kis látomás!…“ A néző pedig azt kérdezgeti magától: „Ki az ördögöt tesznek itt bolonddá?!…“ A faun most kapacitálni kezdi a lordot, hogy: ne vesse el magától az életet, hiszen az élet oly szép, das Leben ist doch zu schön!… „Nekem mondja, a tanárnak?! – felel a lord. – Aber theuer!“ A faun bíztatja, hogy majd szerez ő pénzt!… még pedig olyan formán, hogy mindig megmondja a lordnak, melyik ló fog nyerni. Ő ezt tudja a szellő suttogásából, a méh döngicséléséből, a bogár zümmögéséből, a ló patájának a szagából, a ló nyerítéséből. („Hiszen ha a lovak tudnák, hogy melyikük fog nyerni!… Akkor a tapasztalt turf-róka minden versenyeredményt leolvasna róluk!…“ – sóhajtják a földszinten sokan.) Így a lord lekráglizhatja a többi lóverseny-játékost; a veséjüket is kiszedheti. „Ez már derekabb dal a többinél“ – mondja a lord Shakspere Cassio-jával. És szerződést köt a faunnal, aki nagyon szeretné közelebbről is megismerni az embereket, de ezt nem érheti el a lord nélkül, mert: csak kell, hogy valaki bemutassa nekik?! Abban alkusznak meg, hogy a lord mindenben engedelmeskedni fog a faunnak, viszont a faun nem hagyja el a lordot addig, amíg ez ki nem adja neki az elbocsátó levelet. És ezzel vége az első felvonásnak.

Nyilvánvaló, hogy ez nem a mindennapi életnek a mása és hogy az alakok annál fantasztikusabbak, minél aggodalmasabb szkepszissel követeli a lord, hogy a faun legitimálja magát és minél verejtékesebb fáradozással bakugrándozza ki a faun ezt a maga-igazolást. De ha Molnár Ferenc nagy sikert tudott elérni a vágy személyesítésével, ha a Niobe szerzője nagy hatással szerepeltethette együtt a mithológiai alakot és a mai embereket, akkor e két kitünő ötlet felhasználásának a jogát Edward Knoblauchtól se lehet elvitatni. Az is kétségtelen, hogy: igenis, elképzelhető érdekes és hatásos, tartalmas és költői vígjáték, amelyben a mese mellékes és lehet akárminő képtelenségek sorozata, – amelyben az alakok is mellékesek és lehetnek akárminő fantasztikusak (paradoxonoknak a személyesítései is, mint Shawnál látni), – amelyben a fődolog: nem az életszín s nem a jellemzés, hanem az, hogy mit mond a szerző és hogyan, mekkora tartalmassággal, mennyi elmésséggel, milyen érdekesen mondatja el mindezt.

De ezt a vígjátékot nem találhatjuk meg a Faunban.

A második felvonásban az történik, hogy a faun, dongó-követek útján szerezve tippeket, a színfalak közt sok pénzt nyer a lordnak, a színpadon pedig sikeresen versenyez a Reichsrath obstruktoraival. Hihetetlen bőbeszédűséggel szónokolja végig az egész felvonást, hol kenetes prédikációkat tartva, hol pedig szotizokkal traktálva az elébe vetődő hölgyeket és urakat, akik minden gorombaságot lenyelnek, mert a faunt hercegnek hiszik s egy hercegnek mindent szabad. Mikor goromba, akkor útszéli igazságokkal áll elő. Fölfedezi, hogy a nagyvilági emberek nem őszinték, hogy a szüffrazsettek nem születtek családanyáknak, hogy a konvenciók hazugságok, hogy a házasságot nem csak szerelemből kötik, hogy az emberek képmutatók és szeretik a pénzt, hogy mindenkiben benne lappang az érzékiség, stb. stb. Amikor pedig prédikál, vagy ismét banalitásokat mond egy feltaláló lelkesedésével (ilyeneket, hogy: milyen szép az erdő, a madárdal, a holdfény meg a tücskök cirpelése s milyen szomorú, ha a civilizált emberben az önzés néha még a természet szavát is elfojtja!…) vagy nyilvánvaló hamisságokat, például, hogy az erkölcsért vissza kell menni a dicső természethez, – holott a természet maga az amoralizmus, csupa kegyetlenség az élettel szemben s ami emberi erőfeszítés szóra érdemes, az mind: csupa emancipálódás a természet ridegsége alól.

De Knoblauch darabjában nincs, aki a faun szóárjával szemben megkísérelné a vitát vagy meg merné jegyezni, hogy: „Mindezt már ezer és ezer évek óta tudjuk!“… és így a faun háborítatlanul protezsálja a természetet meg az életörömöt, mindaddig, míg el nem áll a színész lélekzete. Végre, miután sokáig rágta két szerelmes fülét, akik különben érdekházasságot kötöttek volna, miután meggyomrozta az uzsorást s miután érzékivé csókolta a hideg Alexandrát – aki egy szüffrazsettben bámulatos naivitással nem is sejtette, mi fog történni vele, ha rogyásig csókoltatja magát fogadásból – a második felvonás végén befejezi a darab cselekvését.

A harmadik felvonásban már csak az történik, hogy: a faun megutálja az embereket; rimánkodni kezd a lordnak, hogy bocsássa vissza a természet ölébe; a lord, aki a faun tippjeivel betegre nyerte magát, megadja az engedelmet s a faun boldog bőgéssel rohan el.

Nagyon érthető, hogy a Faun ügyeskedésével és bakugrásaival mulattatja a sokaságot, de az már kevésbé, hogy okos, művelt, kitünő emberek is találkoztak, akik költészetet fedeztek fel benne. Mi mindent nem jelent számunkra ez a rendkívül nyúlékony szó: „költészet“. (1913 január.)