(Színmű 4 felvonásban, Förster átdolgozásából fordította Sziklai János. Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 március 8.-án.)

Lope de Vega, nem lehet tagadni, meglehetősen haszontalan úriember volt. Tizenöt éves korában élcel a fogantatására, s megénekli azt a féltékenységet, mellyel anyja az idősb Vega urat gyötörte. Valamivel később hasznot húz a szeretői féltékenységéből. Doroteajában van egy jelenet, melyben a hős Fernando, valami szörnyű Rittersgeschichtet hazudik a szeretőjének, hogy a szegény leány ékszereit megkaparítsa; a leány szánalmában, szerelmében oda is adja ezeket az értékeket, amire Fernando kereket old, még pedig végképpen; a leányt faképnél hagyja, az ékszerek árával pedig apró szerelmi költségeit fedezi. Lope de Vega egyik munkáját sem szerette annyira, mint ezt a Doroteat; úgy hivatkozik rá, mint arra a munkájára, melynek anyagát a maga életéből merítette Mindamellett szívesen elhinnők – egyéb adatok híján, – hogy a Marfisával való furcsa jelenet puszta fikció. De fájdalom, Fauriel, a kitünő tudós (a színi kritikusok nagy őse) bebizonyítja, hogy ez a história csakugyan megesett Lope de Vegaval. Tehát a lelki finomság nem tartozik költőnk jellemző tulajdonai közé. Élete viszontagságos. Hol katona, hol titkár egyik vagy másik nagy úrnál. Hamar házasodik, hamar megcsalja a feleségét, s mikor a szegény Isabela, akivel a féltékenység minden kínját megízleltette, elköltözik erről az árnyékvilágról – hamar vígasztalódik. 1588-ban útra kel a győzhetetlen armádával, s egyik verset a másik után írja a szép Filis dicséretére. A győzhetetlen armádát elverik, mint a kétfenekű dobot, s Lope de Vega, nem valami díszes kalandok után, pártfogótól pártfogóhoz vándorol, a mindennapiért. Később pappá lesz; felavatják familiar de Santo Oficionak, az Inquisitió tartalékos tisztjének. Immár az eklézsia gondoskodik róla, s ő maga élhet kedves foglalkozásának, hasonlóan Madrid védőszentjéhez, Földmíves Szent Izidorhoz, aki olyan kegyes életet élt, hogy az angyalok leszálltak az égből s felszántották helyette a földjét, mert a szent ember a kegyes gyakorlatok miatt elhanyagolta az ekét. Földmíves Szent Izidort Lope de Vega nem kevesebb, mint három színdarabban aknázza ki. Van rá ideje és módja; a familiar de Santo Oficio nem kénytelen szakítani a világgal és gyönyöreivel. Sőt inkább, mint Ticknor írja, ezt az egyházi állást olyannak tekintették, mely mindenekfelett arra való, hogy tehetséges embereknek jövedelmet nyújtson s egyszersmind szabad időt az irodalom művelésére. Lope él a szabad idővel. Időközben meghal a fia, aki második házasságából származott. A gyászesetet tengeri idillben énekli meg, minden nagyobb meghatottság nélkül. Annál több érzelmességgel tüntet abban a költeményében, melyben törvénytelen leányáról, Marceláról énekel, aki tizenhat éves korában fölvette az apácák fátyolát. Az a nagy lelki megelégedés, mellyel e versében a ceremónia fényéről áradozik, az a nagy gondosság, mellyel a király és Seza herceg megjelenésének leírására kiterjeszkedik – Delobellere emlékeztet. Később kifejezést ad a nemzeti gyűlölségnek s Sir Francis Draket, a legjobb angol tengerészt, ki éppen akkor veszett el, elrágalmazza egy epikus költeményben, a Dragonteaban. Majd megtámadja az estilo culto művelőit, noha ő maga is közéjük tartozik. Cervantest, kinek Algériában tanusított hősi viseletére s szenvedéseire megindulás nélkül gondolni alig lehet, Cervantest, akit számtalanszor meglopott – Lope egyik darabjában alaposan csúffá teszi, a nevén említve, nyilvánságosan. Nem, a mi Lopenk nem volt valami nagy gavallér.

Nem volt valami jeles költő sem. Rendkívül könnyen tudott verselni, leleményes fej volt, s valamely csodálatos, igazán rendkívüli improvizáló tehetségnél fogva, páratlan termékenységet fejtett ki. Hamarább írta meg a munkáját, mint más a tervét készíti; egy-egy színdarabja három-öt napig készült; s följegyezték róla, hogy egyszer két hét alatt öt darabot írt. Igy nem csoda, ha ugyan igaz, amit Montalván állít, hogy egyéb munkáin kívül ezerszáz színdarabot írt; az ezerszázból háromszáz egynehány, ami megmaradt, mindenesetre valóság. De e sok írásnak végtelen sok az alja. Persze a sok között akad egynehány kellemes látnivaló, amelyeket ma is érdemes hébe-hóba megnézni. Lope ízléssel és jó anyagból dolgozott. S mert egész lélekkel közönsége kedvét kereste (hatszorosan elzárva Terentiust és Plautust), még ma is hathat némelykor. A mai közönség nem különbözik annyira a három századdal ezelőtt élt közönségtől, mint a mai egyes ember az akkoritól. Az összesség mindig inferiorisabb, mint az egyes; s az összesség mindig lassabban fejlődik, mint az egyén. Lope a konvenciónak dolgozott konvencionális eszközökkel. A fődolgot, amit drámaírónak ismernie kell, az emberi szívet nem ismerte. Honnan is ismerte volna? A gyémántot csak gyémánttal lehet megismerni.

És mily példátlan siker! Ez az ember, akinek a lelki finomság ugyancsak nem volt a legerősebb oldala, – ez az író, aki maga a megtestesült középszerűség, – a legnagyobb irodalmi dicsőséget élvezte, mely valaha embernek adatott. A maga korának valóságos irodalmi pápája volt, irodalmi pápa, akit éppen úgy elismertek a királyi kastélyokban, mint a viskókban. VIII. Orbán pápa elküldte neki a Szent-János-rendet, theológiai doktorrá tette, s életjáradékot utalványozott neki; a király oly fénnyel állíttatta ki színdarabjait, hogy egyes előadások mesés költségbe kerültek, a birodalom nagyjai pártfogóiból barátjaivá lettek, a tömeg az utcán utána rohant, s Madrid asszonyai a balkonhoz siettek, mikor a nagy Lope végigment az utcán. Színdarabjai temérdek vagyont hajtottak neki, s mecenásaitól még több jóban részesült. Híre elhatott idegen országokba is; darabjait még életében lefordították olaszra, franciára. S emlékét jó sokáig őrizte a nép; munkáinak egyes részletei mind e mai napig nem törlődtek ki az alsóbb néposztály emlékezetéből; vallásos románcait ma is éneklik a madridi koldusok. Halála olyan nagy esemény volt, mint mikor a föld valamelyik hatalmasa száll a sírba, Ezernyi vers és apotheozis jelent meg halálának hírére. Temetése kilenc napig tartott. Három püspök tartotta a gyászszertartást és Spanyolország legelső nemesei követték koporsóját. A sokaság zokogva kísérte utolsó útján. Lánya – az apáca – kívánságára a hosszú temetési menet ott vonult el a zárda előtt, hogy Marcela még egyszer láthassa apjának arcát… Százszor szerencsés ember! Még szerették is. Vannak végzetek.

Azoknak a kivételes sikereknek, melyeket Lope megért, kulcsát abban találhatjuk, hogy Lope egyformán hívséges és kitartó szolgája volt az Egyháznak és a Színpadnak. Akkor, Spanyolországban, az Egyház és a Színpad szövetségesek voltak. Ami a Színpadot illeti, kénytelen, de készséges szövetségese a hatalmas Egyháznak. A Színpad, mely addig csak tengődött, szívesen teljesítette a szolgálatot, melyet az Egyház tőle követelt, mert emez lelket, életet öntött belé. Nagy fa árnyékában pihenni jó. Viszont az Egyház céljaira a Színpad még többet tehetett, mint a szószék, mert a circenses a népnek uralkodó szenvedélye volt. Ez okból az Egyház nemcsak hogy erélyessen ügyelt a szépművészetekre, hanem aktív befolyást is gyakorolt a színészek előadásaira. Akkortájt mindennaposak voltak az olyan látványosságok, melyekről ma bajos volna eldönteni: vallási szertartások voltak-e inkább, vagy színházi előadások? Lope rendezett olyan processziókat (a király ment az élén), mely félig vallási körmenet, félig látványosság volt. Egyházi ünnepek, nagyúri házasságok, s hasonló alkalmatosságok idején a színi előadás volt a programm legfontosabb száma, amely nem annyira külön szám volt, mint az egyházi szertartás egy függeléke. Másrészt a színpadon a vallásos elem dominált. Oly annyira, hogy az akkori színpadra gondolva, sekrestyébe képzelhetjük magunkat. Mikor a színpadi Szent Antal elmondja „Confiteor“-ját, a közöség térdre hull, mellét veri és „mea culpa“-t kiált. Mindezeknek a félig vallási, félig profán ceremóniáknak mestere Lope. Minden ilyes látványosságnak a lelke; az egyikben, mint pap, a másikban, mint bohóc vesz részt. (Följegyezték róla, hogy a gracioso-szerepeket gyakran maga játszotta a darabjaiban, s hogy a körmeneten, mely III. Fülöp és Ausztriai Margit házasságát ünnepelte, bohóc-jelmezben vett részt.) A „junta poetica“-kon, az irodalmi versenyeken, melyeket az Egyház felügyelete mellett rendeztek, a legtöbbször Lope volt a győztes, a legájtatosabb s a legünnepeltebb író. Becses ember volt az Egyházra nézve, de a nép előtt meg valósággal providenciális férfiú volt: az egyetlen, a kimeríthetetlen produkáló, aki a nép őrült színházi szenvedélyét kielégítette. Hogy micsoda mohósággal lesték akkor a színpadi látnivalókat, s mennyire megragadtak mindenféle alkalmat a circenses élvezésére: mutatja az a példa, mellyel Lope maga szolgál egyik darabjában. Ebben a darabban (Los cautivos de Argel) az algériai keresztény foglyok tágas börtönükben színi előadást rendeznek, hogy III. Fülöp házasságát megünnepeljék. A börtönben is! Ezek a viszonyok érthetővé teszik, hogy Lope a maga idejében providenciális férfiú volt, érthetővé, hogy olyan dicsőségre tett szert, mint a föld nagyjai. S azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a dicsőség majdnem csorbítatlan maradt, hogy a spanyol irodalomnak Lope mai napig egyik legnagyobb alakja. Bármily rikító Lope fölületessége Cervantes mélysége mellett, bármennyire megalázza Lope sekélyes szóáradatát Calderon ereje és művészete, bármily érdekteleneknek tűnnek fel Lope dialogizált anekdotái Tirso de Molina darabjai mellett, melyekben minden csupa drámaiság: Lopet klasszikussá tette az idő. És minden klasszikus szent. Az igazán nagyok munkái is szentek és szentek a többiek könyvei is. Szentek a Voltaire szava szerint: mert senki sem mer hozzájuk nyúlni. Lopet detronizálni roppant fáradságba kerülne. Hátha éppen a háromszáztizedik darabja az, melyből kiderül, hogy nem lehet detronizálni? Hátha nem is a közönséges darabjaiban, hanem valamelyik autojában lappang a remeke? (Ezek is vagy négyszázan vannak.) Nem, inkább hajoljunk meg háromszázados dicsősége előtt és ne keressük az ismeretlen remeket.

E réven valószínűleg még jó sokáig fog élni a Lope hírneve. Népszerűsége, ha meghidegülten is, meg fog maradni Spanyolországban. És koronkint külföldön is látni fogjuk egyik-másik darabját, amelyet azután illő tisztelettel hallgatunk. Habent sua fata… S ha meggondoljuk, hogy a kigúnyolt Cervantes így vígasztalhatta magát: „Az utókor igazságot fog szolgáltatni!“ Az utókor! Van is utókor! Utódaink gyarló, sötétben botorkáló, örökkön tévedő emberek, mint magunk. A bölcsek kövét ők sem fogják a zsebükben hordani.

Nos, ha „utókorunk“ a Király és pórban akarta a Lope remekét megtalálni, ugyan rossz helyre nyult. Ez a darab egy a Lope dialogizált anekdotái közül, amilyet temérdeket írt. IV. Henrik, inkognitóban, meglátogatja egyik alattvalóját, a boldog, elégedett és büszke Jean Gomardt. A paraszt – úr a szemétdombján – méltóságosan viselkedik Páris bírájával szemben, de viszont elmondja előtte, loyalitásból mi mindenre volna képes. A király próbára teszi emberét. Jean Gomard megállja a sarat. IV. Henrik azután egy kicsit kinyújtózkodik, méltósággal tromfolja le Jean Gomardt – könnyű neki! – s végre elárasztja kegyességgel, ami Jean Gomardnak édeskeveset ér. A paraszt lányát összeházasítja egy gróffal, a fiát lovaggá teszi. Agyonboldogítja őket, mert bizonyos, hogy szét fognak zülleni. Ez az egész. Efféle anekdoták abban az időben nagyon divatosak voltak. Nem mintha napirenden lettek volna: hanem a nép szerette, ha ilyen ábrándokkal vígasztalták. Keserű kenyere volt az akkori spanyol Jean Gomardoknak. (Az eredeti darab Spanyolországban játszik.) A királyoknak és a parasztoknak ez a fraternizálása akkor még nagyobb képtelenség volt, mint monstanság. (És ebből a szempontból a darab nem igen avult, sőt inkább javult.) A zsarnokság idején azonban a nép mindig gyártott ilyen vígasztaló mondákat, nem sejtve, hogy az ilyen anekdotákban rá nézve van valami nagyon megalázó.

A jellemzés ebben a darabban sokkal primitivebb, hogysem sokat lehetne vele foglalkozni Ezek marionette-figurák, a helyesebb, a csínosabb marionette-figurák közül. A szavak símák, könnyen folyók, színtelenek, üresek, konvencionálisak, ezerszer hallottak, mint azok az átdolgozott imák, melyeket régi imádságokból szabadon állítnak össze a serdültebb ifjúság használatára. Ah, Lope, kár volt annyira bálványozni a közönséget, s különösen kár volt olyan jól elzárni Plautust és Terentiust!