(Vígjáték 3 felvonásban, írta Don Juan Ruiz de Alarcon, fordította Győri Vilmos. Első előadása a Nemzeti Színházban 1891 szeptember 9.-én.)

Alarcon a spanyol drámairodalom aranykorában élt. Lope de Vegát, kinek egyik legtehetségesebb tanítványa volt, csak négy esztendővel élte túl; s ha részese nem is, de tanuja volt a legnagyobbszerű sikereknek, amelyek valaha drámaírók osztályrészéül kijutottak. Mikor A hazugját megírta, a spanyol irodalom hihetetlenül gyors fejlődésének éppen a tetőpontján volt; s Alarcon azzal a meggyőződéssel komponálhatta természetesen ömlő redondilláit, hogy vígjátékot írva, a nemzeti művelődés leghatalmasabb faktorának lesz a munkása. A színháznak talán sohase volt nagyobb jelentősége, mint ebben a korban. Főmulatsága, uralkodó élvezete volt az egész népnek; s a vallási és politikai tényezők kénytelenek voltak megalkudni vele, ha hatni akartak a népre, melynek szívéhez ebben az időben csak a színész szólhatott. A színház szenvedélye volt a társadalmi osztályok mindegyikének; a nagyurak, akik kényelmes páholyokból nézték az előadást, s a szegény emberek, akik fedetlen helyen, forró nap alatt, egymáshoz préselve, három maravédiért szemlélték (a többnyire nappal játszott) komédiát: egyformán bolondjai voltak Tháliának. Ez a mánia oly hirtelen keletkezett, oly általánosan elterjedt, s oly lassan szünt meg, mint valami nagy epidémia. Mikor Lope de Vega föllépett, Madridben csak két csűr-féle helyiség volt, ahol egy pár halódó vándor-színész produkálta magát; akkor meg, mikor Alarcon meghalt, Madrid tele volt színházzal, a színészek otthon voltak s játszottak a nagyúri palotákban is és a komédiások száma csupán a fővárosban meghaladta a kétezret. S ez a temérdek múzsafi mind nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. A Don Quijote olvasói emlékezhetnek rá, amit Sancho Pansa mond, hogy: „a színészeket mindenki dédelgeti, tenyerén hordozza, protezsálja, magasztalja; a legtöbben közülök, ruházat és magatartás dolgában, valóságos hercegek“. S ha már a színésznek is jó dolga volt, a drámaírót még inkább megbecsülték. Olyanformán tekintettek rájok, mint ma a miniszterekre szokás. Lope de Vega a pápa áldásával s fejedelmi kegyekkel elhalmozva szállott sírjába. Tehetségesebb tanítványainak egy-egy sikerült vígjáték vagy egy-egy alkalmi darab magas tisztségeket, kitüntetéseket s nagy társadalmi poziciót szerzett. Igy nem csoda, hogy csak a XVII. századból nem kevesebb, mint harmincezer spanyol színdarab maradt ránk.

Alarcon munkái e harmincezer színdarab legjava részéhez tartoznak. Alarconnal szemben csak a posteritás kezd igazságos lenni. Kortársai közül, a leggyöngébbeket is számítva, egynek se volt a színen mostohább sorsa, mint neki. Míg Lope többi tanítványai: Tirso de Molina, Montalvan, Antonio de Mendoza, Valdivielso és Mira de Mescua sikert sikerre halmoztak, Alarcon sohase tudott népszerűvé lenni. Az utókor megadja neki azt az elkésett elégtételt, hogy a költői stilust, a verselés tisztaságát, természetességét és festői voltát illetőleg magasan túlszárnyalja Lopet valamennyi tanítványával egyetemben s csak Calderonban talál méltó versenytársra. De vígjátékainak nemcsak ez az egy érdeme van. Előkelő helyet foglal el Alarcon kortársai között a jellemzés művészetét, a kómikai leleményt s az ötletbőséget tekintve is. Bizonyára méltó rá ma is, hogy színre hozzák; s a művelt néző, aki képes megérteni és akceptálni az elavult színpadi konvenciókat is, Alarcon vígjátékaiban csak élvezetet találhat.

A hazugjának a hírét inkább imitátorai tartották fenn, mint a tulajdon sikere.

A hazug, vagy az igazság is gyanus, eredeti címén: La verdad sospechosa az a bizonyos spanyol comedia famosa, melyből a halhatatlan Corneille Menteurjét kreálta, lerakván ezzel a francia klasszikus vígjáték alapjait, amint hogy néhány esztendővel korábban megteremtette a francia klasszikus tragédiát a Ciddel, amelynek anyagát hasonlóképpen spanyol írótól: Guillen de Castrotól kölcsönözte. De a Menteurön kívül egész sereg vígjátéknak lett szülőjévé a Verdad sospechosa, többek közt a Goldoni Bugiardojának is, s általában a legtöbb olyan vígjátéknak, mely a hazudozást teszi nevetségessé. Ennyi meglehetősen ismeretes volt a Verdad sospechosáról. Ami magát a munkát illeti, erről már nem mondhatjuk, mintha szintén ismeretes lett volna régebben is. A hazug eredeti formájában nem hatolt el idegen színpadokra. Könyvalakban se sokat forgott a közönség kezén; eddigelé mindössze egy német fordítása foglalkoztatta a spanyol drámairodalom iránt érdeklődőket. Ruiz de Alarconnak, amint életében nem, halála után, az irodalmi halhatatlanság versenyterén sem volt szerencséje. A közönséget sohase birta meghódítani. Nemcsak hogy rendre buktak a legügyesebb vígjátékai, köztük A hazug s ennek pár-darabja: Las paredes ojen (A falak is hallanak) és hogy későbbi munkássága jóformán csak a közönséggel meg a szerencsés vetélytársakkal való polémiák hosszú sorából állott. Az utókor se sietett a mellőzött költőnek elégtételt adni; s meglehet, hogy Corneille nélkül (aki mellesleg szólván, azt hitte, hogy Lope de Vegából merít) ma már a nevét se ismernők Ruiz de Alarconnak.

Pedig A hazug nagyon kedves vígjáték.

Ez az első darab, mely a magyar közönséggel Lope de Vega iskoláját, tehát a spanyol dráma egyik legnagyobb korszakát valamelyest megismerteti. Mert különös, de az idegenben a spanyol drámának legelőbb is a hanyatlási korszakát kezdték megismerni. Tudvalevő, hogy a német színpadot s vele együtt a miénket is először a dekadencia legnagyobb alakjának: Moretonak El desden con el desdenje hódította meg, valamennyi spanyol darab közül. A Közönyt közönnyel után megismertük Moretonak egy másik érdekes vígjátékát: El lindo Don Diegot is, majd kedvet kaptunk megbarátkozni Moreto elődjével, a legnagyobb spanyol drámairóval: Calderonnal is. Calderon három remekműve: La vida es sueno (Az élet álom), El principe constante (Az állhatatos fejedelem) és El alcalde de Zalamea (A zalamei bíró) meg tudta hódítani a nagyközönséget is, mely a többi spanyol darabot csak kevéssé értékelte. Végre kisérletet tett a Nemzeti Színház Lope de Vega egy darabjával is, amelynek idillikus részletei szintén tetszettek. De a Lope de Vega és Calderon közötti korszak, melyet a Tirso de Molina, Mira de Muesca, Antonio de Mendoza és Ruiz de Alarcon nevei tettek fényessé, mindeddig ismeretlen maradt előttünk.

Alarcon életéről keveset tudni. Ismeretes, hogy Mexikóban született, hogy 1622 táján jelent meg Madridban, hogy a fiscal del real consejo de Indias zsíros hivatalát viselte, hogy míg Antonio de Mendoza egyik diadalt a másik után aratta, neki a színen sohasem volt szerencséje, s hogy végre 1639-ben halt meg.

A Verdad sospechosa, mely emlékezetét megóvta a teljes feledségtől, stíl, elmésség, ötletek és karakterfestés tekintetében is kiállja a versenyt kortársai jobb munkáival, talán a Tirso de Molina két remekművét leszámítva. Nagyon ügyes kis vígjáték ez a Verdad sospechosa. Hőse (ha ugyan lehet beszélni a hazugság hőseiről is) megnyerő, szimpátikus fiatal ember, akinek azonban egy rettentő hibája van: az, hogy szüntelen hazudozik. Különben bátor, lovagias érzésű, derék fiú, de a fantáziáját egy cseppet se tudja fékezni. Mert Don Garciát ma inkább költőnek mondanák, mint hazugnak. Don Garcia bámulatos leleményt fejt ki mindenféle regény kitalálásában, amivel eleinte nem igen van más célja, mint dicsekedni vagy kellemeteskedni. Később, mikor korábbi hazugságai ellene fordulnak, már védekezésből is kénytelen tovább hazudozni s ebben a küzdelemben, melyet az igazság ellen folytat, egyre nagyobb és nagyobb zsenialitásról tesz bizonyságot, de hiába, mert a tények mind hatalmasabb és hatalmasabb ékesszólással cáfolják meg. A darab pointje azután az, hogy mikor már senki se hisz neki, sehogy se tudja elhitetni, hogy egy főbenjáró dologban jóhiszeműleg tévedett s ennek következtében örökre elveszti azt a nőt, akit igazán szeret. Persze, kevés a kilátás rá, hogy ez Don Garciát ki fogja gyógyítani csunya mániájából. A megrögzött hazug azzal a sóhajtással végzi, hogy hazudhatott akárhányat, mindig kivágta magát, de mikor, életében először, igaz volt a szerelmében, íme, csúful megjárta.

A vígjáték meséjét apróra elbeszélni nagyon bajos volna, mert a Don Garcia hazugságai meglehetősen komplikáltak. De lényegében mondani el annál könnyebb. Ime, egy pár szóval. A tiszteletreméltó, derék Don Beltran fia, Don Garcia, aki különben jóravaló, vídám, szeretetreméltó, nemesszívű és lovagias fiatalember, igen csunya hibát hoz haza a salamancai egyetemről. Don Garcia hazudik, sőt hazudozik, mindig hazudik és hazudozik dicsekvésből, hencegésből s talán maga se tudja miért. Kissé élénk a képzelme s ami csak megfordul a fejében, az ott van a száján is. A derék Don Beltran kétségbe van esve. Arra gondol, hogy ha megházasítaná a fiát, az élet komoly gondjai talán leszoktatnák Don Garciát diákos rossz tempójáról. S mindjárt ki is szemel számára egy nagyon kedves menyasszonyt, Jacintha kisasszonyt. Jacintha véletlenül éppen az, akibe Don Garcia igazán szerelmes, de az úrfi, egy félreértés következtében, meg van győződve arról, hogy azt, akit ő szeret, Lucreziának hívják. Tudni se akar tehát apja házassági tervéről, s hogy minden további erőlködésnek elejét vegye, azt hazudja apjának, hogy ő már nős, hogy kényszerítették a házasságra s hogy a felesége áldott állapotban van. Csakhogy a turpisság kiderül, s napfényre kerül Don Garciának minden egyéb hazugsága is. Ugy, hogy mikor Don Garcia végre előáll az igazsággal, senki se hisz neki. Se az apja, se a leány, se a többiek. Mert hisz azt erősíti, hogy Lucreziába szerelmes és ime, Jacintha előtt térdepel le. Hogy jóhiszeműleg tévedett s hogy most az egyszer semmi hazugság sincs a fejében, nem tudja elhitetni többé senkivel. Jacintha férjhez megy egy másikhoz s Don Garcia ám boldoguljon Lucreziával, hogyha tud. Igy veszti el a hazug azt a nőt, akit szeret, a tulajdon hibája következtében, a mi bizonyára elég morális befejezés. A végszó frappáns. Don Garcia felsóhajt: „Hányszor vágtam ki magamat mindenféle hazugságból! S mily igaz volt hő szerelmem! És tessék, ebbe az első igazságba milyen csúfosan belevesztettem!“ A javulásra tehát csekély a kilátás.

A vígjáték cselekvénye mindenesetre sovány, különösen a mai elkényeztetett, raffinált nézőnek. De a Don Garcia jellemzése sokért kárpótol. Az a bámulatos találékonyság, melyet Don Garcia a hazugságban kifejt, szinte panachet ad neki. Don Garcia impozánsul, szédítően hazug; valóságos hérosz a hazugok között. Az, hogy hazugsága majdnem önkéntelen és teljesen ártatlan, nagyon komikussá, az pedig, hogy különben sok jótulajdonsága is van, – Don Garcia vitéz, nemesszívű stb. – nagyon kedvessé teszi. Maga a darab élénk s végig elmés. Az a jelenet, mikor Don Garcia bolonddá teszi nagyon bizalmatlankodó apját, meg az a másik, mikor lóvá teszi az intimusát is, a ki tudója minden huncfutságának – igazán fényesek.

Alarcon vígjátékírói leleményét és ügyességét semmi se bizonyíthatja jobban, mint hogy a főalakja kezdettől végig érdekes, következetes s minden hazugsága mellett is folyvást szeretetreméltó marad. De különben is ebben a vígjátékban sokkal több fantázia, ötlet és invenció van, semhogy a ránehezedő fátumot egész teljességében megérthetnők.

De azért meg kell állapítanunk, hogy A hazug nálunk sem hatott. Ennek a fatális jelenségnek egyik oka bizonyára a darab tónusában van. A spanyol vígjáték tónusa olyannyira idegen nekünk, hogy az ezzel fölkeltett antipátiát csak a drámai cselekvés gazdagsága győzheti le. Ezzel a tulajdonsággal pedig A hazug nem dicsekedhetik.

De ha A hazug Madridban olyan formában került volna színre, mint nálunk: Ruiz de Alarcon aligha kerüli el az uborkával való megdobáltatást, ami a madridi színházakban nem tartozott a szokatlan dolgok közé. (Minél jobb sora volt a népszerű drámaírónak, annál rosszabb a bukottnak.) És hiába állott volna ki a színház kapujába a gratulációkat fogadni, amint így bizonyára megtette, ha csekély eredménnyel is: mert a mosqueterok, a spanyol színházi közönség hangadói, alkalmasint a testi fenyítésig fajuló kritikai megjegyzésekkel illették volna. Ez a vígjáték ugyanis, így, magában, kissé sovány táplálék egy színházi estére. A spanyol közönségnek az ilyen kis vígjátékokat nem tálalták fel csak így szárazon, a maga rövidségében és pusztaságában, hanem mindenféle drámai töltelékkel bővítetten, vagy többféle körítéssel felcicomázottan: bevezető románccal, elmés prológussal (loaval), az egyes jornadák között entremesekkel (közjátékokkal), táncokkal, danza habladaval és egy kis zarabandaval, a mi kiadósabb volt, mint ma a közönséges ballet-betét. Ehhez a szokáshoz minden drámaíró alkalmazkodott; Alarcon is. S ha az akkori darabok, a legjobbak is, előttünk kissé vázlatosaknak tetszenek, legnagyobb részt ennek a szokásnak lehet tulajdonítani.