(Színmű 3 felvonásban, a spanyol eredetiből fordította Győry Vilmos. Uj betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1883 március 24.-én.)
A zalameai bíró drámája abban a jelenetben tetőzik, a hol Pedro Crespo, felmagasodva megalázkodó helyzetéből, mellyel hasztalan igyekezett a könyörtelen Don Alvarot meglágyítani, szembeszáll a nemes úrral, aki elrabolta s nem akarja helyreállítani leánya becsületét és teljes „tisztelettel“ bitófát igér neki. Ez a hely a darab fókusza, ide futnak össze a cselekvény egyes szálai; innen járhatunk leghamarabb végére, milyen eszmét akart Calderon az alcalde példájában megtestesíteni. Mert szemben azzal a sokféle s nagyon is eltérő magyarázgatással, melyre a comedia heroicának ez a kitünő példánya alkalmat adott, nem egészen felesleges az alapvető gondolatot megvilágítani.
Az a modern szemüveg alatt feltűnt látszat, mintha Calderon Izabel szomorú sorsa által akart volna részvétet kelteni, magától foszlik szét. Nemcsak a cím s egyéb külsőségek bizonyítják ezt, hanem a színmű egész organizmusa. Izabel szereplése nem csupán passzív, hanem olyannyira jelentéktelen, hogy a költő csak egyszer látta szükségesnek előtérbe állítani, még pedig egy epikus természetű s a cselekvényt kiegészítő, de egyszersmind megállító jelenetben. De nem állhat meg ez a vélemény azért sem, mert ha Izabel esete foglalná le figyelmünket, nem találhatnók megnyugtatónak a befejezést. A zárda még a tizenhetedik századbeli spanyol felfogás szerint sem az a hely, ahová a fiatal lányok sokasága jobban kívánkoznék, mint a szent házasságba, de igenis, az a hely, ahol a szerencsétlen leghamarabb föllelheti a vígasztalódást, a megnyugvást és a békességet.
Nem jó helyen tapogat az a másik, sokkal elterjedtebb – s meg kell vallani megokoltabb – nézet sem, mely amolyan Zách Felicián-féle tragikumot keres e színdarabban és Pedro Crespoban csak a becsületében sértett és becsületéért síkra szálló apát látja. Ez a felfogás racionálisabb, mint az előbbi; sok van a darabban, ami mintha támogatná. Mellette szól a spanyol becsületkérdés ismert fanatizmusa is. De, nem is tekintve azt, hogy ha Pedro csupán becsületének bosszulója, akkor a drámának nincs következménye – mert hisz csak nem számíthatni bűnhődésnek azt, hogy a király megerősíti hivatalában – van egy erősebb ok is a darabban, amely e nézet helytelenségét, vagy részben hézagosságát kellőleg feltünteti. Vajjon miért tette Calderon hősét éppen bíróvá? Azután miért fenyíti meg Crespo fiát? Miért mondja a következő szavakat Juanról:
ha az ugyanazt tette, amit ő, – ha az huga becsületét boszulta meg, mint ő leányáét?
E kérdésekre csak akkor adhatunk választ, ha e két téves magyarázat elvetésével, ez előbb említett nagy jelenetet kellő figyelemmel kísérjük s abból következtetünk, amit itt hallunk. Pedro azért könyörög a kapitány előtt, hogy állítsa helyre leánya elorzott becsületét: vegye feleségül. Ami a helyzetet élére állítja: Alvaro tagadó felelete. Nem veszi nőül Izabelt, mert ez paraszt leány, ő pedig nemes ember; nem fél Crespo haragjától, mert ő kiváltságos, s nem tartozik a paraszt hatósága alá. Látnivaló, hogy Alvaro nemesi származásán fordul meg a dolog; ha Izabel szégyenét paraszt okozta volna, a becsületét őrző apa nem tehetne a drámában egyebet, minthogy összeadná leányát a bűntevővel. De ime: itt a nemes és a paraszt, aki jogtalanságot szenved, állanak egymással szemben. Az apa térdelt, de csak a paraszt egyenesedik fel, aki „rátartóbb s kevélyebb, mint Leonnak trónutódja“ s „tisztelettel“ vereti vasra a nemest, ama hatalom nevében, melyet társaitól, a parasztoktól, a néptől kapott, Crespo hát lényegében a paraszt, akit jogában megsértettek, s aki maga szerez magának igazságot. Ezen a helyzeten s ez által az ebben kifejezett gondolaton semmit sem változtatna, ha a sértés másnemű volna is. Ha Alvaro nem tesz erőszakot Izabelen, hanem Cresponak csak a buzáját gázolja le s azután ezért vonakodik kárpótlást adni, a darab alapjában ugyanaz marad. A jogtalanság számos elképzelhető esete közül a becsület ilynemű megbántását, a költő csak mint drámailag legerősebb motívumot választotta a már kész idea kifejezéseül. A zalameai bíró a nép önvédelmének drámája s azért tárgyában inkább rokon Tell Vilmossal, mint Galotti Emiliával.
Csak ezen az alapon magyarázhatjuk meg az imént felvetett kérdéseket. A nép képviselőjének bíróvá kell lennie, hogy birtokában legyen a hatalomnak, mely a parasztnak a maga védelmében egyetlen fegyvere. Ez által nemcsak a jogot és a méltányosságot, a törvényt is magához ragadja. A törvény értelmében ítéli el Crespo fiát, aki csak bitorolva élt a hatalommal, amelyet ő a törvény, a néphatározat szentesítése mellett használt.
A zalameai bíró tehát alapjában véve a feudalizmus követeléseinek a megtagadása. A jelenség Calderonnál, a középkori Spanyolország legspanyolabb költőjénél mindenesetre különös és egyedülálló. Az ő világa még egészen a feudális; történeti színjátékaiban éppen oly hűséges tükrét találjuk kora politikai állapotainak, mint autoiban amaz idők vallásos miszticizmusának. Az elkülönzés a nemesség és a parasztság közt csak A zalameai bíró lapjain van feltűnőben. De itt Pedro Crespo kiállja a versenyt Don Lopeval s a háttérbe szorítja Don Alvarot. Persze ez a szellemi áramlat a kor jellemző észiránya ellen olyan nagy mértékben korlátolt ennek ellentálló hatalma s a költő gondolkozásvilága által, hogy éppen csak a minimumra szorítkozik. Nézzük Pedro Crespot, vagy ha úgy tetszik: a népet a királlyal szemben – I. felvonás, 17. jelenet – ismét a feudalizmus árjában úszunk. A nép eszméje megsemmisül a korlátlan egyedurasággal szemben. II. Fülöp úgy jelenik meg az összecsapásra készült felek között, mint az ókori „deus ex machina“. Mindnyájan fejet hajtanak előtte s a költő rábízza, döntse a drámát jobbra vagy balra. A korlátlan egyedúr kegyes hangulatban van s a nép javára billenti a mérleget. A feudális szellem tehát A zalameai bíróban is uralkodó marad. Mindamellett a főideának az uralkodó szellemtől divergáló iránya eltagadhatatlan. Az egész darab ezzel van tele. Az ellenképek, melyet Crespo alakjához egyfelől Don Lope, másfelől Don Mendo szolgáltatnak, ugyanezt magyarázzák. Don Lope a hasonlatosságok, Don Mendo a különbözetek által világítja meg a bíró alakját. Amaz a nemes úr – erényeiben, emez – végső elsatnyulásában. A zalameai bíró amannak egálisává magasodik előttünk, emezt mélyen maga alatt hagyja. Főképpen Don Mendo szereplése beszél határozottan a költő intenciói mellett. Egyéb feladata nincs, minthogy éhenkórász hitványságával, és komikus hiúságával árnyékul szolgáljon arra a célra, hogy a Crespo erélye, hatalma és önérzetes büszkesége annál élénkebben fényeskedjék. Ime, megfordult a hősi színjáték egyezményes formája: a paraszt a hős, és a nemes a gracioso. Persze az a nemes, aki „szakasztott olyan arcra s termetére, mint a híres Don Quijote, akinek kalandjait nagy Cervantesünk megirta“.
Nem tekinthetjük tehát másnak A zalameai bírót, mint a tehetős, derék, megizmosodott parasztság és a dologtalan, elszegényedett és főképpen (Alvaroban) garázdává lett nemesség szembeállításának. Ez a darab kétségenkívül azt kívánta legelső sorban kifejteni, hogy az ilyképpen elaljasodott nemesség ellen a tulajdonában, jogaiban vagy becsületében megsértett parasztság a királytól nyert hatalma következtében jogosítva van az önsegély védelméhez nyúlni. A költői eszme kifejezése természetesen amaz idők szellemének megfelelően történt, oly megoldással, mely ma a szétvágással egyértelmű. Mennyiben érdekel hát e darab bennünket régi eszméjével, ószerű köntösében?
Amennyiben egy nagy, bámulatos karakternek példája századoknak szól. Pedro Cresporól ma is csak a csodálat szavaival lehet megemlékezni. Ez a jellem oly egyszerűen igaz s oly művészileg sokoldalú, hogy hasonlóan az Állhatatos fejedelem szelleméhez, mintha fénnyel környezetten vezetné a spanyol dráma legkiválóbb alakjait. A legnemesebb emberi tulajdonok: a jóság, a szeretet, az erély, a becsületérzés kifejezéseiből van szőve rokonszenves alakja. A legspanyolabb sajátságok: a mindenen túlható akaraterő és az okoskodó hajlam nemzeti szempontból is becsessé teszi. (Az előbbi vonásra az egész színmű, az utóbbira Juanhoz intézett bölcs szavai szolgálnak példával.)
Ilyen nagy és sok vonásból összefont jellemet személyesíteni még sokáig ambíciója lesz a merészebb színészeknek.