(Vígjáték 3 felvonásban, írta Moreto, fordította Győry Vilmos. Új betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1892 február 12.-én.)

A mi Molièrenak Marivaux, az Lope de Vegának Moreto A tanítvány, aki erőtlenebb, de finomabb, kevésbé bőséges, nem oly zseniális, de szubtilisabb, mint a mester.

Csakhogy Lope de Vega nem csupán mestere Moretonak, hanem egyszersmind forrása is. Marivaux, aki egy századdal később érkezett, mint Molière, a világért se nyúlt volna a nagy mester anyagához, ellenben Moreto, aki úgyszólván kortársa volt Lopenak, – Lope nagy sikerei s a Moreto darabjai között csak néhány évtized van – Moreto két kézzel markolt bele a Lope kincsesládájába. Általában Moreto nagy tolvaj hírében állott. Egy abból a korból maradt karrikatura úgy ábrázolja, amint aggódva néz az ajtóra, hogy nem lepik-e meg s nagy buzgalommal gyömöszöli tele a zsebeit a kollégái műveiből kivágott lapokkal. Drámaíró könnyen kerül plagizátor hírébe, de Moretot különösen kitüntették ezzel a gyanusítással.

Nem is alaptalanul. Csakugyan onnan vette az anyagát, ahol találta. Így Valiente Justicieroja közönséges plágiuma Lope Infanzon de Illescasának. A Közönyt közönnyel, spanyolul El desden con el desden című vígjátékát, azt a darabját, mely nevének a mi századunkban új fényt szerzett, szintén Lope egy darabjából lopta, a Milagros del desprecioból. Lopetól szerezte másik ismert vígjátékát El lindo Don Diegot (A szép Diegot). Hanem hát: habent sua fata libelli. Míg a nagy Lope eredetijeit még az irodalomkutatók is elfelejtették, a plágiumok vagy tíz német s egy sereg másnyelvű fordítás révén bejárták a mi korunk minden színpadját, s a Közönyt közönnyel diadalmasan foglalt helyett a „nagy műsor“-ban. Moreto ugyanis remekművet lopott a Lope szalmájából.

Meglehet, egy kissé tudtán kívül. Az elmúlt századok remekeit mi már alig tudjuk elfogulatlanul nézni. Nemcsak azt látjuk bennök, amit az író tett bele, hanem azt is, amit magunk teszünk bele a nekünk legkedvesebb képzetekből. Századok, íróemberek ezrei, és nézők milliói munkáltak közre, hogy olyan képzeteket keltsenek fel, amelyek nekünk különösen kedvesek. A Vesta-láng ma is ugyanaz; de talán már nem az az olaj ég bennök, amit meggyujtójuk tett belé.

Nézzük csak a darabot. Barcellona grófjának van egy szép leánya, Diana, akinek hiába udvarolnak, kellemeteskednek Spanyolország legjobb, legszebb gavallérjai: semmi áron sem akar férjhez menni. Borzad a szerelemtől és a házasságtól, mert ez szerinte a nő rabszolgasága. Egy kissé pedáns, de nagyon kedves, s meg van győződve a maga igazáról. Különben tökéletes Éva leánya.

A lovagok majd kétfelé szakadnak, hogy kedvében járjanak, ami szeretetreméltóan primitív asszonyismeretről tesz tanúságot. Asszony- és általában emberismerő azonban a darab gráciozója: Pollila, aki megjegyezvén magának annak idején, hogy a szőlőt nem akkor kívánta meg, mikor a tőkén bőségben hevert előtte, hanem akkor, midőn télen elérhetetlen spárgára volt akasztva, fölfedezi azt az ősi, ma már banálissá vált igazságot, melyet úgyszólván a drámai sarkigazságok egyikének lehet mondani. Ehhez képest Polilla azt tanácsolja szerelmes gazdájának, hogy titkolja el szerelmét s játssza a közömböst Dianával szemben. Világos, hogy így belé fog szeretni. Az úr szót is fogad, s bár ő a legkomolyabb szerelmes, kijelenti, hogy ő hideg, mint a jégcsap, s csak udvarol és mókázik.

Dianát természetesen bosszantja az, hogy Carlos, Urgel grófja ennyire fumigálja az ő szépségét, s fölteszi magában, hogy ezt az urat meg fogja őrjíteni. De Carlos jól játssza szerepét, s addig izgatja Dianát, míg a hideg szépség maga válik szerelmessé.

Ez a szerelmi küzdelem érdekes, művészien rajzolt, a jellemzés bővelkedik finomságokban s a darabnak van egy fényes, gyönyörű jelenete, mely ritkítja párját a vígjáték-irodalomban.

Carlos szerelmi hevében már-már elsieti a dolgát s abban a hitben, hogy Diana mindjárt kapitulálni fog, föltárja szívét s lángoló vallomásban tör ki; Diana triumfál, de Carlos még idejekorán észreveszi magát s mikor hölgye nagy osztentációval visszautasítja, figyelmezteti, hogy csak komédia volt az egész. Diana azt hiszi, hogy beugrott s vérig felingerelve, megalázottan hagyja el a szerelmi csatatért. A tulajdon fegyvereivel vereti meg magát, mikor már a győzelem a zsebében volt.

A Közönyt közönnyel új keletű sikerét bizonyára első sorban ennek a pompás jelenetnek köszönheti, mert eklatánsan csak ebben nyilvánul a vígjátékíró kiváló jellemző ereje. Ismételjük, jellemzésbeli finomságok vannak a darabban bőven, de vannak ilyenek a Szép Diegoban is, melynek sikere meg se közelíti a Közönyt közönnyel példátlan drámai karrierjét.

S annak magyarázatára, hogy valamennyi spanyol darab közül mért éppen csak ez az egy vígjáték jutott hozzá az európai diadalmenet szerencséjéhez, egy kitünő jelenet, ha az bármily tökéletes is, magában véve még nem volna elegendő. Hozzá járulhatott ehhez a kivételes sikerhez a Közönyt közönnyel egy olyan tulajdonsága, melynek talán a legtöbb része van a maradandóságban, tudnillik: szerencsés anyaga, mely módot nyújt rá, hogy gyakoroljuk rajta szimbolizálási passziónkat.

Egy úr, aki ellenállhatatlannak képzeli magát, ha akármilyen remekül jellemzett is, soha se érdekelhet bennünket annyira, mint ez a két alak: a hideg kacér, akit a saját fegyvereivel vernek meg, meg a férfi, aki kiküzdi a lány szerelmét; mert ez az örök téma, mely mindnyájunkat közelről érdekel.

Minél gyakrabban látjuk a Közönyt közönnyelt, annál jobban tetszik, mert annál inkább feltünik a Makrancos hölgygyel való rokonsága, amely darabnak mintha csak egy déliesen színes, napsugaras pendantja volna; s annál inkább meggyőződünk róla (vagy annál inkább belebeszéljük magunkba), hogy Diana az örök asszonyinak egyik legkedvesebb s legderüsebb reprezentánsa, s hogy Carlos (a szerelem e pirosszalagos Robinzonja, aki a fából tüzet tud kicsalni) tulajdonképpen az örök ember, nem a beau male, hanem a férfi, aki lelkének, eszének és szívének erejével akarja megnyerni a nőt, aki az ő sorsa és rendeltetése.

(Petruchionak bizonnyára van egy nagy felsőbbsége: az, hogy neki nincsen Polillája.)