Helyre, helyre! Kezdődik az első felvonás! A nézősereg dübörögve foglalja el helyét a félkörösen magasba fölsorakozó padokban. Színlapot nem osztottak. Közepe felé jár a félévi bérlet, játszók és nézők már körűl-belűl ismerik egymást.

A főszereplő, aki egyedűl beszél is, cselekszik is, mindennap ugyanaz. Bizonyos mellékszerepeket is, melyekben cselekedni kell ugyan néha, de szólni sohsem szabad, mindig ugyanazok adnak, még jelmezük sem változik: valami sötétkék újjas. Háromnak szerepéhez tartozik, hogy csíptető legyen az orrán; négynek egyéb dolga is akad. Különösen egynek, aki oldalt szokott állni és a szivacsokat nyújtogatja meghatározott végszavakra, melyeket a főszereplő kiált rá, kicsit kevésbé hangosan és erélyesen, mint a többiekre. Mert ezeket csak segéd uraknak hívják, azt pedig Jánosnak. Van aztán még két, napról napra változó alak. Az egyiket a hallgatóságból szokták előzetesen kiválasztani. Beszélnie kellene, de rendesen nem tudja a szerepét. Egyébiránt színpadi neve »észlelő«, és igen alkalmatos arra, hogy a nézők kinevessék. A másik változó személynek végűl se beszélnie, se tennie nem szabad. Az a hivatása, hogy hallgasson és ne mozdúljon. Ha szerepéből véletlenül kiesik és egy hangosabb nyikkanásra talál vetemedni, csattanós rendreutasítás is érheti a nézők átalános derűltsége közben. Külömben fontos, csaknem főszemély. Nélküle a produkczió meg nem tartható.

Ami magát a darabot illeti, no ez elég változatos és mulatságos ugyan, de valami magasabb műegységet hiába keresnénk benne. Az érdeklődés nem központosúl eléggé egy cselekvény és egy alak körül, sőt gyakran nincs is főszemély. Szerkezete igen egyszerü. Az első fölvonás az expositio, a második a tulajdonképeni cselekvény, amin a tárgy, illetőleg a hős sorsa megfordúl. Kár, hogy a harmadik fölvonás alapjában el van hibázva. A második fölvonásban tetőpontjára jutott főcselekvény természetszerű kifejlése már nem a színpadon, hanem a kulisszák mögött következik be, és a nézők csak idegen elbeszélésből értesűlnek róla. E helyett a harmadik fölvonást tulajdonkép máshová tartozó epizódalakok töltik ki, sőt néha aránytalanúl el is nyújtják: járóbetegeknek szokták őket nevezni. Mindazonáltal a finomabb művészet iránt kevésbé fogékony publicum ezekkel is megelégszik, sőt rendesen ezeken mulat legjobban.

Megesik, hogy váratlanúl közbejövő körülmények a kulisszák mögé szánt végkifejlést is a színpadon játszatják le még a második felvonásban, ami ugyan háromfölvonásos darabban, mivel a katasztrófa utóljára kell hogy maradjon, a szabályokkal nyilvánvalólag ellenkezik; de a nézők műérzékét még kevésbé sérti, mint a cselekvő személyekét. Ez egyébiránt csak ritkán történik meg, hatalmában állván a vezérszerepet játszó igazgatónak a tetszése szerint való pillanatban szakítani végét a második fölvonásnak.

E rövid tájékoztató bevezetés után azt hiszem, áttérhetek a mai darab kritikai ismertetésére.

A színpad egyszerű emelt teret ábrázol, félkörben czifra vasrácscsal, az előcsarnokra nyiló nagy szárnyajtóval hátterében. Egyik oldalán üveges irószekrény csillogtatja a sokféle szúró, vágó, csípő műszert, a másikon vízvezeték csapjai kínálnak meleg vagy hideg vízzel. Nagy rézmedenczékben szivacsok áznak, s a rácshoz tiszta törűlközők simúlnak, nemsokára piros újjnyomokat mutatók – kellemes színhatásúl. Az előtérben nehány faszék és zöld bőrkarszék; a középtérben keskeny tolható ágy egészíti ki a nemes egyszerüségű bútorzatot.

Legelőször lép be a néma személy, akinek – mint említém – az szokott a teendője lenni, hogy másokat engedjen tenni. »Eset« a műneve. Belép, azaz hogy ez épen nem lép be, mert hisz ép annak köszönheti ittlétét, hogy nem tud a lábára lépni. Betolják a kerekes ágyon, szépen betakarják és magára hagyják a még üres teremben. Köröskörűl tág, ásító padok, felülről az üvegtetőn át éles világosság, és mindenütt hideg nyugalom: érdekes hangúlat. Jó darabot elmélkedhetik, míg az első néző megérkezik.

Sebesen jön és az ajtót maga után becsapja. Szétnéz és ásít. Gondolkozva fölmegy a legfölső sorba; nem annyira azt akarja, hogy ő lásson, mint inkább, hogy őt ne lássák. Névsort is szoktak olvasni néha a bérlők fölött; jó mégis itt lenni, bár otthon – átvirrasztott éj után – kényelmesebb volna az alvás. Igy áldozza föl a könnyelmű ifjúság ártatlan gyönyörének legszebb perczeit. – Azomban érkeznek többen és az első padokat foglalják el. Lassankint minden hely betelik. Nagy ma a buzgalom: a nézősereg érez valamit.

Az pedig ott a színpadon csak várakozik. A köröskörűl mindinkább szaporodó ismeretlen, komoly arczokról valami nagyon rejtélyeset és nagyon félelmeset olvas. – Részünkről ezt sem tartjuk – művészeti szempontból – egészen helyesnek; mert az alak így egyrészt veszít érdekes voltából, másrészt meg különben is nehéz szerepébe időnek előtte belefárad, ami nem ritkán az összjáték rovására van. No de ezt csak amúgy mellékesen jegyezzük meg; nem akarunk ily csekélységekre nagy súlyt fektetni.

A kezdet ma egy kicsit késik. Már némi tűrelmetlenség kezd mutatkozni, de íme jön az észlelő és papirossal kezében, elfoglalja helyét az eset oldala mellett. Következik a szolga és végűl a nagyságos úr, segédei kíséretében. Figyelem! kezdődik az előadás.

Az észlelő elfogúlt hangon olvas. Az előzményeket az ő szavaiból tudjuk meg. Elcsépelt műfogás; de menthető az által, hogy az eset, akire vonatkoznak, maga technikai okoknál fogva hallgatásra van kárhoztatva és legfölebb hozzá képzelheti, amit itt mint lényegtelent mellőznek. A cselekvény menetére nézve valóban lényegtelen dolgok, de az ő szivének talán igen fontosak, csaknem fontosabbak, mint a hallgatókra nézve az, hogy róm. kath., Piripócson született, Budapesten lakik stb. Mivel azt hiszem, hogy olvasóim az ily részletekkel többet törődnek a rendes nézőközönségnél, röviden a következőkben van szerencsém azokat jelezni.

Két éve – olvassa az észlelő – munka közben lezuhanó fal eltörte a szárcsontját. Két éve – gondolja az eset – szép tavaszi reggel, szombat reggele. Mily boldog volt akkor, midőn elbucsúzva feleségétől és kedves kis gyermekeitől, kőmíves munkára ment, hogy este hazahozza heti keresményét. Majd vídám vasárnapot csapnak, hús is kerűl az asztalra, néha egy korty bort se sajnáljon az ember magától. Ebéd után ünnepi ruhában, melyre mészpor soh’sem szállt, sétálni mennek, ki a liget felé… Díszes új utcza, széles, fákkal szegett körút alakúl a régi, görbe utczák szurtos helyén. Egyik ócska házat a másik után kell lebontani, hogy ott majdan paloták emelkedjenek, nyájas hajlékot adva ezereknek, ha már elkészűltek, becsületes munkát, kenyeret most, épülőfélben. – Bontják már a régi falat, csattog a csákány, zuhog a vakolat, tégla hull le tégla után, porfelhő kél nyomában a mélyből. Egyre törpül a fal és már-már eltünik. Hirtelen, nagy robajjal egész oldalfal dől el váratlanul. Jaj annak, akit ér, jaj annak a szegény munkásnak, akinek szívszaggató sikoltása hasítja át a levegőt. Eszméletlenűl, vérző fejjel, törött lábbal terül el a vakolat fölött.

Hazavitték, otthon föléledt, felesége ápolta gondosan. Megtakarított keresménye, minden jószága ráment a gyógyításra. A tört láb összeforradt, de rosszúl; sohsem tudott ép lábhoz jutni azóta. Munkára többé nem mehetett. Derűlt, meleg hónapok jöttek, és ő nem tehetett mást, kiült a küszöbre, nézte az udvaron játszó gyermekeket, míg felesége keserves napszámban odajárt, hogy tarthassa családját, tarthasson egy fiatal, külömben erős férjet. Megpróbálta többször, a munka ment nagykínosan egy darabig, de hiába! – a rozzant láb nem bírta sokáig. Folyt tovább a henye élet, a nyomorúság szégyenletes kenyéren. Még hozzá az asszony is ágynak esett, az éhező gyermekek sírtak körülötte, és ő ép, erős karját nem átallotta az égre emelni. Elment, járt utczáról utczára munka után, és végűl kínjában összerogyott. Ide hozták, ma éppen ő reá kerűlt a sor.

Az észlelő urat megkérdezik, mit tart a dolog felől. Van benne elég szerénység, hogy semmit se tartson. Majd taglalja a nagyságos úr. Az esetnek előre vaczog a foga, mintha fáznék. Leveszik róla a takarót. »Mit csinál, nem szégyenli magát, hisz még nem bántják!« A kések még mind nyugton heverésznek a tálczákon. Most még csak azt próbálják, hogy a törési végek összecsontosodtak-e, vagy csak szállagosan függnek össze. A dolog fölötte egyszerű. Egyik segéd térdben erősen tartja, a tanár úr bokában fogja meg és feszíti: kimozdul-e a törési helyből az alsó darab. Az eset megfeledkezik szerepéről és fölsziszszen. »Mi a baja?!« Szónoki kérdés, emelt hangon, amelyre nem szabad válaszolni.

Csakugyan mozog. Következik egy remek előadás a csonttörésekről. Az első padokban figyelnek is. Sok szép, hangzatos idegen szó; a néma személy nem állhatja meg, hogy kiváncsi ne legyen értelmükre, noha ez nincs szerepében. Azt hiszi, mind az ő bajára vonatkozik, pedig dehogy! Három negyed óráig csak nem lehet ily közönséges esetről beszélni?! Ő maga csak éppen alkalom. Az egészből őt csak annyi illeti, hogy a csontvégek átfúrták az izmok burkoló hártyáit, ezek közéjük ékelődtek és az összecsontosodást gátolták. Könnyű segíteni. Csak szét kell újra húzni a tört végeket, fölmetszeni a bőrt, a fölösleges hártyákat eltávolítani, a csontvégeket egyenesre fűrészelni vagy vésni, összeilleszteni, bekötni és 2 hónapig várni, hogy sikerűlt-e az operáczió.

Szerfölött egyszerű. Merőben fölösleges, hogy az eset hideg verejtéket izzadjon hallatára. Minek is hallgat oda? nem neki beszélnek. Aztán meg mire való az a nagy fantázia egy esetnek? Kell hogy érezze előre a feszűlő bőr húzását, a kés élének hidegét; kell, hogy már most hallja a fűrész recsegését, a véső csattogását? Bizony kár így remegnie. Hiszen hallhatja a pompás kórjóslatot; hallhatja, hogy lábánák elhalására a műtét után a valószinűség csak 10%, hogy éppen nem bizonyos, le kell-e a lábát még utólag vágni? Sőt nagyon valószinű, hogy a csontvégek szépen összeforrnak, a láb teljesen meggyógyúl, alig fél hüvelykkel marad rövidebb a másiknál, és esetleg még mankó nélkűl is használható.

Az eset családjára gondol, amely most tán éhezik, várva föntartója visszatérését, s amelyet ezután sem fog eltarthatni. Mankóval keressen kőműves munkát?! És ennyi szenvedés után! Hiába akarja leküzdeni, könnyek törnek elő szeméből. Szomorúan néz a segédekre: minek hoztatok hát akkor ide a kínpadra, ha nyomorék maradok!

Jó, hogy a nagyságos úr nem látja. Hallatlan, hogy a darabnak ez a személye még holmi tekinteteket is merjen elkövetni. Kénytelenek vagyunk e helyt sajnálkozásunkat kifejezni a fölött, hogy e fontos szerep betanítására ily kevés gondot fordítanak. Hideg verejték, fogvaczogás, ijedt, sőt ami több, szemrehányó tekintetek: mind olyan dolgok, melyek az összjátékot nagy mértékben zavarják, amelyekről tehát a szereplőt jó előre le kellene szoktatni. Ilyesminek elnézése legfölebb a következő fölvonásban lenne indokolt, ahol a kés már csakugyan vérben ázik és valósággal recseg a fűrész, ahol különösen szem előtt kell tartani a humánusság követelményeit. De az expositióban?! Hová lesz a drámai fokozás, ha az eset már az első felvonásban a fogait vaczogtatja? A sírás pedig éppenséggel művészietlen túlzás.

Nevetséges! Mintha ezek az orvosok itt tehetnének róla, hogy neki öt gyermeke van; mintha egy kőmívesnek ócska csontjaiból külömb lábat lehetne faragni a tudomány által előírottnál!

Még se kezdik már? – sóhajtja. Ezóta száz műtét gyötrelmeit kiállta. De hiába, a színpad törvényei megkívánják, hogy az első felvonás beszélgetés közt múljék el. Most íme élethűen a táblára rajzolják a törött lábat. Ez a vörös vonal jelenti a metszés irányát, ez a sárga a fűrész útját stb. Ha e két csontvég összeillik, teljes a gyógyúlás; ha az ér átszakad, vagy a heg által összeszorúl, a végtag elhal.

Legnagyobb elismeréssel adózunk ez expositiónak. A következő fölvonás bonyodalma máris teljes világosságban áll előttünk.

No most hozzáfognak a műtéthez. Az eset letárgyaltatott rövid egy óra alatt. Hozzák a spongyákat és a tálczákat. A kötések készen állanak, az ércsipők sorba rakva, a kések éle mind kipróbálva. De mégse. Ma már nem lehet. A műtét egyszerű ugyan, de kissé hosszadalmas, és az idő előrehaladt. Majd holnap! Helyette hozzanak másikat, akivel hamarabb lehet végezni!

Ezt újra letakarják, a szárnyajtók föltárúlnak, az ágy kigördűl, az eset újra elfoglalja helyét a kórteremben, melyet annyi reménnyel hagyott el 2 óra előtt. Kiváncsi, kérdő arczok fogadják: Nos? Kezével int szótlanúl. Jobb volna, sokkalta jobb, ha meghalna még a műtét alatt, – gondolja most. Ezzel vége az első fölvonásnak.

És íme, itt ismét utalunk a komédia szerkezetének már előbb jelzett sarkalatos hibájára. Az érdeklődés két, sőt esetleg több személy sorsa között oszlik meg. Őszintén tanácsoljuk a szerzőknek, hogy e hiányosságon tőlük telhetőleg segítsenek, annál is inkább, mert maga a hely- és időegység, amit szem előtt tartanak, kétszeresen szükségessé teszik a cselekvény egységét is.