A szín megmarad, a szereplők közűl is csak kettő változik. Másutt van dolga a nagyságos úrnak; kivételképen az első segéd veszi át szerepét, ami az esetben könnyűnek igérkezik. A másik a néma szereplő, ez eset. Most egy őszhajú, őszszakállú hosszú, szikár ember fekszik a középen. Expositió volt már, hozzá lehet fogni a cselekvényhez minden szószaporítás nélkűl.

Kissé több a változás a nézőtéren. Alig tette ki lábát a tanár úr az ajtón, seregestűl tódúltak ki a padokból azok, akik várakozásukban megcsalódtak, és most legnagyobb boszuságukra szorgalmuk minden bizonyitása nélkűl kénytelenek a kávéházba, vagy az aszfaltra menni. Ez azonban még nem volna baj, csakhogy most már holnap is el kell jönni: rég készen van a katalógus. A tágas teremben sok üres hely támad, alig ketten-hárman ülnek, inkább heverésznek egy-egy padban. Itt-ott előbukkan a mai lap vagy valami érdekes regény, amit – utóvégre – itt is el lehet olvasni, nem kell azért hazamenni ebéd előtt. Akinek nincs egyebet mit tennie, akad néhány figyelő is.

Pedig nem nagyon érdemes. A mutatvány nem lesz különösen érdekfeszítő: csak egy hasznavehetlen lábat fognak levágni. Érdekesebbek a napi események, amelyekről nagy buzgósággal csevegnek. Ha valaki nem látja az emelvény közepén a fehéren leterített alakot, alig hinné, hogy itt tragédiát adnak. A nézők arczáról ugyan nem olvashatná le. Hiába, legnagyobbrészt olyanok vannak itt, akiknek idegeit már mindenre megedzé a megszokás vagy ennek helyén a nemtörődés. Nem ez az első darab, amit látnak, rég kiállották már a tűzpróbát. Szemük, fülük, orruk, gyomruk rég megbarátkozott a modern realisztikus iránynyal, szívüknek pedig nincs a dologba beleszólása.

A boncztermek bűze, az eltorzitott holttestek, a csupasz bádogasztalokra kirakott elszabdalt húsdarabok: mindez semmi, ez mind néma, ma olyan, mint holnap. Sokkal hatásosabb hallani a kétségbeesett jajgatást, az elfulladó hörgést s az iszonyú fájdalom minden hangjait. De még ennél is külömb, csaknem megható látni, mint tűnik elő hófehér női keblen az éles kés nyomán egy élénk piros, keskeny vonal, mint fakadnak ebből apró vérpatakocskák, mint siet végig a csillogó rubíncsöpp a síma bőrön, rikító vérszalagot vonva maga után, mint íródnak új meg új útak a fehér alapon, mint tűntet el végűl a gőzölgő meleg vér minden fehéret. A szivacs letörli az élettől elrablott csöppöket, de csak azért, hogy újra meg újra ismétlődjék a fehérnek meg a pirosnak eme kellemes színjátéka… Aztán a műtevőnek véres újjai behatolnak az élő, mozgó, érző testbe és őrjítő kínokat okozva, nagy erővel kifejtenek egy szinte élő, érző húsdarabot. – Shakespeare még nem merte ezt színpadra vinni, csak fenyegetődzött vele. Mi már mérlegre tesszük az élő fontot, és ez éppen a haladásunk.

De ez már gyermekjáték. Aki megtanúlta látni hófehér bőrön a piros vér patakzását, az mindent megtanúlt.

Aztán meg ez a ránczos sárga bőr, ami most itt kés alatt van, csak holmi vén póstatiszté, akinek élete már úgy sem sokat ér. Mennyivel különb a mai tárczában az az ingerlő kaland az előkelő társaságból… Itt, ha sikerűl is a műtét, nem sok haszna van már belőle az öregnek; ha nem sikerűl – annál jobb talán.

De hogyne sikerűlne! Csekélység az egész. Ha nem volna ily vén, asszonyosan gyönge a beteg, el se kellene altatni, hogy tűrelmi szerepét jól eljátsza. Igy azonban még tán szégyenszemre ríva is fakadna, mikor csontjában a fűrész kissé megakad. Egy, kettő, – mindjárt készen van. Úgy dolgozik itt minden kéz, mint egy gép kereke.

Immár mély horkolással jelzi az eset, hogy kábulatba merűlt. Szoros gyűrűivel a gyapotpólya visszatolja a vért a test felé, és erős gummikötés, mélyen bevágva a sovány húsba, nyomásával elzárja az ütőereket: a lefejtett pólya alól hidegen, halottan tűnik elő a láb. A kis kés pengéje ügyes kört kanyarít a bőrben, nyomán alig-alig serked egy piros csöpp. Tüstént utána a nagy kés az izmokat csontig szeli, és a fűrész vígan recseg a csontban, mialatt a néma szereplő nyugodtan aluszsza álmát. Még néhány húzás, – a segéd urak halkan egymás közt víg adomát mesélnek, – és a lábat a szolga lepedőbe takarva félrelöki az asztal alá, mint mikor a kertész száraz ágat nyiszált le a fáról. Néhány nagyobb eret be lehet kötni így is; de a kisebbek helyét csak a kiszökellő vér fogja mutatni. Le kell oldani a szorító gyűrűt. Egy pillanat alatt bíborra válik az átázhatatlan lepedő fehére s az alája tett tálba hangos csöppökben húll a vér: a nagy véredényekről is leszakadtak a kötések.

Az eset ajaka mozdúl. Álmában néki is szabad beszélni. Él is a szabadalommal. Lengyelül szól. Szilárd hangon nagyokat kiált, mintha csatában győzelemre vezérelne. Ejnye de harczias álmában – ez a vén póstatiszt!

Hamar újra a csípőt, új fonalat! Drága a vér ilyen öregnek! Alig hurkolták meg az egyik csomót, alig vesznek új fonalat a másikhoz, az előbbinek helyéről már is újra vastag sugár lövell, beföcskendezve a műtevőnek kékzubbonyos mellét és mindig komolyabbra húzódó arczát. Jónak látja magyarázólag a hallgatók felé fordítani fejét: 60 éven túl az edények falának ilyen törékenysége nem ritkaság; a fonalat, hogy elzárja a nyílást erősen meg kell húzni s az éles fonál elvágja az eret. Nincs rajta semmi különös. Utóvégre mégis csak fog sikerűlni.

A fölfogó medencze pedig vérrel lassacskán szépen megtelik, s a műtét tárgyának kábulata oszladozik. Fölnyitja szemét, mozdítja karját. A kábító álarczot ismét orrára teszik, de ő tiltakozik. Kár volt elaltatni előbb is, ki tudja állani szótlanúl ébren is, csak vágják bátran. »Rajta, előre!« – suttogja félálomban. »Én lengyel vagyok, szelid ember, nekem mindegy, ha meghalok is… Bem alatt szolgáltam a hazát. Ugyan ne tréfáljanak velem, végezzék gyorsan… Nem félek a vértől, hisz lengyel vagyok, nem német, ne fogják el a szememet… Ne várassák a jó ebédjüket oly soká, siessenek bátran«…

Hej! sietnének ők már. De ha ezek az átkozott erek többször is átszakadnak, mint amennyi a szakadékonyság bemutatására elegendő lett volna. Kár is vele vesződni tovább; az operált hangja folyton gyengül, érverése lassúdik. Félre lehet tenni a bódítót; kábításra alaposabb mód, ami itt váratlanúl kínálkozik. Elvégre is tenni kell valamit. Ily csupaszon az óriási seb nem bámulhat ki az ablakon az aprófelhős égboltozatra. Finom kóczból nagy csomókat szorítanak reá erősen és bepólyázzák fehér göngyöleggel.

Várnak egy darabig. Az öreg magához tér, fejét kissé fölemeli és meglátja csonka lábát. Elmosolyodik valami furcsa mosollyal; tagadólag int a kérdésre, hogy fáj-e. Nem kell rá több czipő; pedig de sokat elnyűtt Bem alatt a Kaukazusban és utóbb vele harczolva a magyar hazáért.

A segédek feszűlt várakozással néznek a fehér pólyára; a hátsó padokban feszűlt várakozással lesik, mikor éri utól a papa az ügyvéd úrral megszökött kisasszonyt. És mire a haragos papa leányát a szép ügyvédtől visszaragadja, és mire elfogy az újságban az olvasni való: piczi piros folt támad a fehér pólya közepén. Ott a színpadon reménykednek, hogy tán nem lesz nagyobb. De a kis folt nőttön nő, és néhány percz alatt a pólyán keresztül is csurog a vér, pedig már nagyon hosszúra nyúlt a fölvonás. Nem csuda, ha tűrelmüket vesztik a szereplők. Még szégyenszemre idő előtt befejeződik a darab! Hisz az érlökés már alig-alig érezhető, s az ébredezőt környékezi a leghosszabb, a legédesebb álom.

Föl-fölriad és a többi közt néhány szánó arczot is talál maga körül. Bántja a szánalom és kezd utasítása ellenére rögtönözni olyan beszédeket, aminőket e színpadon még aligha szavaltak s amelyek még e nehezen kielégíthető nézőközönségre is hatást gyakorolnak. »Mit sajnálnak engem? Meg tudok én halni bátran, sokszor néztem szembe a halállal. Immár szabad földön halok meg, könnyű a halál. Ne nézzenek így reám, nincs senkim, a kit bánjak, nem is volt soha. Szívesen megyek: a kardnál úgyis nehezebb volt nekem az írótoll. Keserű volt az űlve keresett kenyér… Vén vagyok, ideje úgyis. De a magyar föld szabad föld… Lengyelország nem az… De lesz!…«

A többi szó lassanként elhal, nem érthető.

»No még egyet!« mondja a műtevő verejtékes homlokkal, elgondolkozva, nem is figyelve a vén fecsegőre, nem hallva csak a vér szűntelen csöpögését. – Próbáljuk meg, alkalmazzuk a czomb fölső részén az érlenyomót és újra a gumipólyát. Az egész láb elpusztúl talán. De mindegy, legalább mára.

És csakugyan az új pólya nem vörösödik át többé, megszűnt a vérzés. De mintha a darab ilyetén szerencsés kimenetele kicsit elkésett volna! A megmaradt kevés vér fonálszerűen, vékonyan csörgedezik az erekben: valamivel több kellene ilyen öregnek.

Készen vagyunk bácsi!

»Köszönöm«, mondja a bácsi, »köszönöm jóságukat. Emlékezzenek reám… Kaminszky Gusztáv honvédkapitány… írnok a póstán. Köszönöm… Éljen a haza!«

És ezzel igazán vége a második fölvonásnak is, az ágyat kigördítik az ajtón.

Úgy-e hatásos befejezés? Kissé fellengző talán. És nem valószínű, – fogják mondani a realisztikus irány hívei. Mikor az ember elvérzik, nem szónokol. Meglehet; nem akarom védeni a darabot, de hogy így adták elő ott a színpadon, azt bizonyítom.

Holnap majd jelenthetik az ismert formulával: »Az operáczió sikerűlt, a beteg meghalt.«